Az egész Kádár-rendszerre – egy-két jól irányzott döntéstől eltekintve, amelyek sikeresek voltak, mint a Táncdalfesztiválok vagy a Ki mit tud?-ok – általában véve jellemző volt, hogy az ifjúságpolitikában nem tudta utolérni önmagát, és sokszor a különböző plénumokon önostorozó módon gyakoroltak önkritikát, miközben megállapították, hogy már megint kicsúszott a kezükből az irányítás, és nem tudnak a fiatalokkal szót érteni. Közben persze időről időre jött a felismerés, hogy a könnyűzenén keresztül ez lehetséges, és tettek is érte, hogy a pop- és rockzenészeket időről időre bevonzzák olyan rendezvényekre, ahol megjelentek pártpotentátok is. Mindez azonban már csak a nyolcvanas évek elejétől volt jellemző, ugyanis ekkortól mondható el, hogy a pártállami elit – valószínűleg nem meggyőződésből, pusztán politikai haszonszerzés reményében – egyre közvetlenebb formában mutatott érdeklődést azon könnyűzenészek irányában, akik egyáltalán belefértek a szocialista erkölcs prüdériától sem mentes kategóriájának kereteibe.

Ennek a kultúrpolitikai ambíciónak a kézzelfogható megnyilvánulása volt a legbefolyásosabb hatalombirtokosokból álló, alig féltucatnyi létszámú MSZMP KB Titkárságának az 1982. november 1-én hozott határozata, amely a vezető politikusok és a művészek kapcsolatának szorosabbra fűzéséről értekezett. Emögött azonban elsősorban nem a zenei szcéna megismerésének akarata nyilvánult meg, hanem az, hogy a művészek tevékenységét egyre nagyobb pártállami befolyás alá vonják. Persze azt senki nem gondolta komolyan a pártvezetők közül sem, hogy kottaírás közben fogják a zeneszerzők kezét, de azt igen, hogy a nagy nyilvánosság előtt tartott koncertjeiket olyan irányba tereljék, ami megfelel a kommunizmus elvárásainak.
A negyven évvel ezelőtti KB-titkársági határozatot aztán a hatalom igyekezett aprópénzre váltani. Ennek nyomán jelent meg 1983 júliusában a párt óvó szemeit demonstrálandó a hatalma (időrendben immáron második) csúcsán lévő Aczél György MSZMP KB-titkár és a párt egyik legnagyobb üdvöskéjének kikiáltott Fejti György, a KISZ KB első titkára a háromnapos Fiatal Művészek Első Találkozóján a Budapest Sportcsarnokban, illetve a Körcsarnokban. Aczél György felszólalásában itt elismerte, hogy bonyolultabbá, nehezebbé vált az élet, ami a művészetekre is rányomja bélyegét.
A ma művészének mélyrehatóan, az igazságra való tudatos törekvéssel kell feltárni a valóságot.
Na persze, de milyen valóságot? Nehéz elképzelni, hogy ezt Aczél komolyan gondolta, hiszen azok a zenészek, akik ezt az álságos, egy percig sem igaznak vélt célkitűzést valóra váltották volna, ekkor már vagy börtönben ültek (CPg) vagy feloszlatták a zenekarukat (Nagy Feró és a Beatrice), és más irányú muzsikálásba kezdtek, de azt nem énekelhették, hogy „Az aluljáróban kergette a sintér, kutyának nézték” vagy azt, hogy „Életünk csak rohanás, hajsza a pénz után, hej!”. Azt meg végképp nem, bármennyire is kolonc volt a magyar társadalom nyakán a kommunista párt, hogy „Rohadt, büdös kommunista banda, miért nincsenek ezek felakasztva?”.