Az egész Kádár-rendszerre – egy-két jól irányzott döntéstől eltekintve, amelyek sikeresek voltak, mint a Táncdalfesztiválok vagy a Ki mit tud?-ok – általában véve jellemző volt, hogy az ifjúságpolitikában nem tudta utolérni önmagát, és sokszor a különböző plénumokon önostorozó módon gyakoroltak önkritikát, miközben megállapították, hogy már megint kicsúszott a kezükből az irányítás, és nem tudnak a fiatalokkal szót érteni. Közben persze időről időre jött a felismerés, hogy a könnyűzenén keresztül ez lehetséges, és tettek is érte, hogy a pop- és rockzenészeket időről időre bevonzzák olyan rendezvényekre, ahol megjelentek pártpotentátok is. Mindez azonban már csak a nyolcvanas évek elejétől volt jellemző, ugyanis ekkortól mondható el, hogy a pártállami elit – valószínűleg nem meggyőződésből, pusztán politikai haszonszerzés reményében – egyre közvetlenebb formában mutatott érdeklődést azon könnyűzenészek irányában, akik egyáltalán belefértek a szocialista erkölcs prüdériától sem mentes kategóriájának kereteibe.
Ennek a kultúrpolitikai ambíciónak a kézzelfogható megnyilvánulása volt a legbefolyásosabb hatalombirtokosokból álló, alig féltucatnyi létszámú MSZMP KB Titkárságának az 1982. november 1-én hozott határozata, amely a vezető politikusok és a művészek kapcsolatának szorosabbra fűzéséről értekezett. Emögött azonban elsősorban nem a zenei szcéna megismerésének akarata nyilvánult meg, hanem az, hogy a művészek tevékenységét egyre nagyobb pártállami befolyás alá vonják. Persze azt senki nem gondolta komolyan a pártvezetők közül sem, hogy kottaírás közben fogják a zeneszerzők kezét, de azt igen, hogy a nagy nyilvánosság előtt tartott koncertjeiket olyan irányba tereljék, ami megfelel a kommunizmus elvárásainak.
A negyven évvel ezelőtti KB-titkársági határozatot aztán a hatalom igyekezett aprópénzre váltani. Ennek nyomán jelent meg 1983 júliusában a párt óvó szemeit demonstrálandó a hatalma (időrendben immáron második) csúcsán lévő Aczél György MSZMP KB-titkár és a párt egyik legnagyobb üdvöskéjének kikiáltott Fejti György, a KISZ KB első titkára a háromnapos Fiatal Művészek Első Találkozóján a Budapest Sportcsarnokban, illetve a Körcsarnokban. Aczél György felszólalásában itt elismerte, hogy bonyolultabbá, nehezebbé vált az élet, ami a művészetekre is rányomja bélyegét.
A ma művészének mélyrehatóan, az igazságra való tudatos törekvéssel kell feltárni a valóságot.
Na persze, de milyen valóságot? Nehéz elképzelni, hogy ezt Aczél komolyan gondolta, hiszen azok a zenészek, akik ezt az álságos, egy percig sem igaznak vélt célkitűzést valóra váltották volna, ekkor már vagy börtönben ültek (CPg) vagy feloszlatták a zenekarukat (Nagy Feró és a Beatrice), és más irányú muzsikálásba kezdtek, de azt nem énekelhették, hogy „Az aluljáróban kergette a sintér, kutyának nézték” vagy azt, hogy „Életünk csak rohanás, hajsza a pénz után, hej!”. Azt meg végképp nem, bármennyire is kolonc volt a magyar társadalom nyakán a kommunista párt, hogy „Rohadt, büdös kommunista banda, miért nincsenek ezek felakasztva?”.
A hatalomnak mindamellett számos olyan részeredményként beállítható húzása volt könnyűzenei téren, amellyel előszeretettel példálózott, ha a „legvidámabb barakk” hamis toposzát akarta híresztelni. Ide tartozott az Országos Rendező Iroda (ORI) belső konkurenciájaként értékelhető, a KISZ KB felügyelete alatt álló Ifjúsági Rendező Iroda szintén negyven évvel ezelőtti, 1982-es megalapítása. A szervezetről csak annyit, hogy nem érte meg még a rendszerváltást sem, botrányos körülmények között, a korrupció mocsarába süllyedve szűnt meg, és amikor vezetője, Gál Iván a csúfos kudarc után visszaigazolt anyaintézményéhez, az ORI-hoz, a visszaemlékezések szerint sokan a szívükhöz kaptak, hogy bizony náluk is beüthet a csőd (nem Gál Iván miatt, de tényleg lett egy óriási ORI-botrány, amelynek kezelésével valóban őt bízták meg, de pár hónap elteltével végül kormánybiztost kellett kinevezni Gödöllői Lajos személyében). Az is tény, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia lemezei a nyolcvanas években már könnyebben elérhetők lettek, a Rolling Stones 1969-es londoni koncertjét pedig 1982-ben már mozikban láthatta a közönség, de ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy egy évvel korábban még csak a zenés szakma bennfentesei nézhették meg a tatai rocktanácskozáson a woodstocki fesztiválról szóló koncertfilmet.
Azt se felejtsük el továbbá, hogy a legendás Rolling Stones addigra már bőven túl volt a zágrábi és a varsói koncertjein, miközben Budapestet messze elkerülték, és 1990 előtt egyszer sem léptek fel hazánkban.
Hogy a sok visszásságot és hiányosságot elfelejtse a magyar közönség, a szintén 1982-ben átadott Budapest Sportcsarnokban egyre gyakrabban jártak külföldi sztárok, a magyar zenekarok pedig látszólag könnyebben juthattak el külföldre, mint hatvanas évekbeli kollégáik, holott az Interkoncert monopolcég ugyanúgy ellenőrizte őket, mint húsz évvel korábban.
A kommunista viszonyokhoz képest viszonylag gyorsan – fél éves késéssel! – reagálták le az 1985-ös Live Aid-mozgalmat Afrika éhezőinek megsegítésére, melynek során két napon keresztül hallgatta a közönség lényegében a teljes magyar könnyűzenei élmezőnyt. Ilyen nagyszabású vállalkozás korábban csak elvétve akadt, és azok sem voltak ennyire stílusokon átívelők. A rendezvénysorozatnak komoly sajtója volt, nemcsak a napilapok foglalkoztak vele, de még az Ifjúkommunista című, a párt célkitűzéseit vállaltan 110 százalékon teljesíteni szándékozó propagandalap is írt róla. A Magyar Rádió Petőfi adója élőben közvetítette végig a programot az első taktustól az utolsóig (a karácsony második napjára összegyűlt rockzenekarok közül a P. Box volt a nyitóbanda, a közvetítő rádióriporter, B. Tóth László pedig joggal jegyezte meg a felkonferálásukkor, hogy ez egy ekkora rendezvényen meglehetősen nehéz feladat, „kezdeni senki sem szeret”, és mintha ezt Vikidál Gyula alá akarta volna támasztani, sajnálatos módon feltűnően rekedten énekelt ezen az estén – a monstre koncert zárása az Omegára hárult), a Magyar Televízió pedig többórás összeállítást adott róla több részben a következő év elején.
A pártállam könnyűzenei élethez való hozzáállásában bekövetkezett további változás az volt, hogy engedték a nemzeti érzést megnyilvánulni, mintegy szelepként az egyébként különösen égető gazdasági-társadalmi kérdésekről való figyelemelterelés gyanánt. Az ennek zászlóshajójául szolgáló István, a király című rockopera bemutatása a pártvezetés beleegyezésével, sőt tevékeny támogatásával valósult meg, a Szörényi–Bródy szerzőpáros pedig a mai napig említést tesz arról, ha szóba kerül, hogy Maróthy László, a budapesti pártbizottság első titkára (innen egyenes út vezetett számára 1984-ben, egy évvel a rockopera bemutatása után a Minisztertanács elnökhelyettesi székéig, és egészen Kádár János bukásáig az utódjaként tartották számon) sokat tett annak érdekében, hogy a Királydombon színre kerüljön a darab. Nem mindenki volt azonban ennyire lelkes.
Az 1983. augusztus 18-i ősbemutatóhoz a pártvezetés ambivalensen viszonyult, a KB-titkárok között támogatók és ellenzők egyaránt akadtak. Az akkoriban legfrissebben megválasztott KB-titkár egyenesen ellenezte, rossz ötletnek tartva, hogy szovjetellenes áthallásokkal is lehet értelmezni a zeneművet. Az utókor számára azonban hatalmas jótéteményként szolgált az István, a király,
mert újra meghonosította a magyar Himnusz nem hivatalos állami ünnepélyek alkalmával való játszását, amit ezt megelőzően a kommunista rezsim, mint az internacionalista munkásmozgalmi eszmékkel ellentétes cselekedetet, ellenzett. A rockopera sikere aztán végigsöpört az országon, mozikban és a televízióban milliók látták, megjelent dupla nagylemezen, valamint országos koncertsorozaton is hallhatók voltak belőle részletek. Koltay Gábor, a rockoperából készült film rendezőjének egyik 1985-ös levelének megfogalmazása nemcsak a rockopera közgondolkodásbéli jelentőségét, de a pártállam rockzenéhez való viszonyulásának lassú megváltozását is jelezte:
A produkció csak a hivatalos párt- és állami szervek, intézmények nagyvonalúsága és jóindulata következtében valósulhatott meg. Ugyanis az összköltségvetés mintegy húszmillió forintot tett ki, amelyre csak mintegy 11-12 millió forintos fedezet volt.
A nyolcvanas évek végén aztán már az is előfordult, hogy a kommunista politikusok előszeretettel fürdőztek a hazai rocksztárok fényében. 1988. szeptember 6-án a Népstadionban az emberi jogokért állt ki jó néhány nemzetközi sztár (Sting, Bruce Sprengsteen, Peter Gabriel, Tracy Chapman, Youssou N’Dour), valamint Bródy János és Hobo, de a pártszerveket úgy tudták kicselezni, hogy beadták nekik, hogy a gyarmatosítás és a kisebbségek elnyomása ellen zajlott a demonstráció (előző nap még Debrecenben is tartottak egy hasonló koncertet a Déri Múzeum előtt Bródy János meghívásával). Persze nem az elnyomott fejlődő országokról szólt a hazai koncert, hanem alig titkoltan a proletárdiktatúra szorításának enyhítése érdekében emelték fel hangjukat a fellépők.
A Népstadionban volt az Emberi és Polgári Jogok Egyetemes Nyilatkozata elfogadásának 40. évfordulója alkalmából létrejött, öt földrészt átfogó koncertsorozat magyarországi csúcspontja, amiből immáron a kommunista politikusok sem akartak kimaradni: az MSZMP PB tagja, a KB-titkára, Berecz János lett a fővédnöke, aki ez alkalomból hivatalosan is találkozott Bródyval.
A gyeplő azonban szépen lassan kezdett kiesni a pártállam kezéből, és alig egy év múlva a korábban még reformerként emlegetett Berecz János ortodoxnak számított a saját párttársai körében is. Az Európát bejárt kísértet kései képviselői megbuktak, s ezzel helyreállt a világ rendje, mert a pop- és rockzenészek segítségével búcsúztatták őket, amikor azt énekelték: „Azok a boldog, szép napok, ég veled, te nem tudod, milyen jó nélküled!”
Borítókép: A KISZ IX. kongresszusa. Az emelvényen az első sorban jobbról az első Barabás János, a második Fejti György, a harmadik Grósz Károly, a negyedik Szűcs Istvánné, az ötödik Aczél György, a hatodik Boros Béla, a hetedik Maróthy László, a nyolcadik Pullai Árpád (Forrás: Fortepan)
