Már amikor megláttam a könyv borítóját, címét és alcímét, tudtam, hogy imádni fogom ezt a regényes könyv (és ezáltal kultúra-, sőt emberiség-) történetet: meggyőződésem, hogy van valami alig érzékelhető búvópatakrendszer, amely a könyvek szerelmeseit összeköti (már azon a „szerelmen” túl, amit a könyv olvasása óta én érzek a szerző iránt!).
Irene Vallejo könyve a könyvek könyve (!); ha összegyúrnánk Ráth-Végh István kultúrtörténeti munkálkodását Szerb Antal elmélyült tudósságával, talán megközelítőleg valami ilyesmit kapnánk: Irene Vallejo azonban úgy rántja egybe a – túlzás nélkül – teljes történelmet, a világ különböző pontjait és történelmi korszakait könyvében, ahogy még senkit sem láttam ezt megtenni.
És mindeközben könyve – amelyik az emberiség hajnalától napjainkig ugrál, és egyetlen szempontként a könyvekben, korábban pedig a könyv elődeinek számító eszközökben rejlő tudást, az olvasás vágyát és megtanulását, a történetmesélést, a halhatatlanság, a megmaradás kizárólagos esélyét tételezi – azt vizsgálja meg olykor igen merész, de mindig talpra érkező időbeli ugrásokat téve a múltban, hogy mint menekült meg az írott szó a történelemben, mint mentette meg a civilizációt, kik és miért adták önzetlenül életüket (és gyakran vérüket) azért, hogy a könyvek, a tekercsek, az agyagtáblák öröksége ne csupán megmeneküljön, hanem jövőt formáló természete a maga teljességében megmutatkozzék. („Mi vagyunk az egyetlenek. Nincs már élőlény a Földön, aki történeteket szőne. Mesékkel űzzük el a sötétséget, elbeszéléseink segítségével tudunk együtt élni a káosszal, ősidők óta történeteket mesélünk a tűzhely mellett, és hosszú távolságokat járunk be, hogy eljuttassuk másokhoz is őket. És amikor megosztjuk egymással ugyanazokat a történeteket, megszűnünk furcsának lenni.”
Rólu[n]k is szól tehát ez a könyv, azokról az „egyszerű emberekről, akiknek sokszor fel sem jegyzi nevét a történelem, Az elfeledettekről, a névtelenekről. Azokról, akik értünk, a jövő ködbe vesző nemzedékeiért küzdöttek.”)
De az elvont szavakon túl (vagy azokon innen) egy, sőt többtucatnyi rendkívül izgalmas történet szövődik a mesteri tudással és felfoghatatlan műveltséggel felszerelkezett írónő keze által: izgalmas történeteket talál ki és mesél el a könyveknek ezekről a hőseiről, hogy aztán a legnagyobb természetességgel és eleganciával ötvözze sztorijukat a valós, pontosabban: ismert történelmi szereplők életének eseményeivel, melyeket szintén olyan mérhetetlen mértékben ismer, hogy az olvasót kiveri a víz, hogy lehet ennyi mindent tudni, megjegyezni, megtanulni, átadni.
Olyan légies könnyedséggel értelmezi és teszi maivá az ókori szerzők néha nehézkesnek ható, belső utalásoktól terhes és korabeli viszonyok leírásától hemzsegő sorait, olyan okosan, szépen, gyakran humorosan és mégis fennkölt szépséggel magyarázza el a viszonyokat, helyezi keretbe az eseményeket, kontextualizál, köt össze időben távoli jelenségeket és látja el mindezt magyarázattal, olyan kedélyesen trécsel és pletykál, ró meg, háborodik fel, siránkozik és ad helyet a reménynek, mint… egy ókori szerző, és mint ahogy senkitől ezt így még nem olvastuk, olvashattuk.