Már amikor megláttam a könyv borítóját, címét és alcímét, tudtam, hogy imádni fogom ezt a regényes könyv (és ezáltal kultúra-, sőt emberiség-) történetet: meggyőződésem, hogy van valami alig érzékelhető búvópatakrendszer, amely a könyvek szerelmeseit összeköti (már azon a „szerelmen” túl, amit a könyv olvasása óta én érzek a szerző iránt!).
Irene Vallejo könyve a könyvek könyve (!); ha összegyúrnánk Ráth-Végh István kultúrtörténeti munkálkodását Szerb Antal elmélyült tudósságával, talán megközelítőleg valami ilyesmit kapnánk: Irene Vallejo azonban úgy rántja egybe a – túlzás nélkül – teljes történelmet, a világ különböző pontjait és történelmi korszakait könyvében, ahogy még senkit sem láttam ezt megtenni.
És mindeközben könyve – amelyik az emberiség hajnalától napjainkig ugrál, és egyetlen szempontként a könyvekben, korábban pedig a könyv elődeinek számító eszközökben rejlő tudást, az olvasás vágyát és megtanulását, a történetmesélést, a halhatatlanság, a megmaradás kizárólagos esélyét tételezi – azt vizsgálja meg olykor igen merész, de mindig talpra érkező időbeli ugrásokat téve a múltban, hogy mint menekült meg az írott szó a történelemben, mint mentette meg a civilizációt, kik és miért adták önzetlenül életüket (és gyakran vérüket) azért, hogy a könyvek, a tekercsek, az agyagtáblák öröksége ne csupán megmeneküljön, hanem jövőt formáló természete a maga teljességében megmutatkozzék. („Mi vagyunk az egyetlenek. Nincs már élőlény a Földön, aki történeteket szőne. Mesékkel űzzük el a sötétséget, elbeszéléseink segítségével tudunk együtt élni a káosszal, ősidők óta történeteket mesélünk a tűzhely mellett, és hosszú távolságokat járunk be, hogy eljuttassuk másokhoz is őket. És amikor megosztjuk egymással ugyanazokat a történeteket, megszűnünk furcsának lenni.”
Rólu[n]k is szól tehát ez a könyv, azokról az „egyszerű emberekről, akiknek sokszor fel sem jegyzi nevét a történelem, Az elfeledettekről, a névtelenekről. Azokról, akik értünk, a jövő ködbe vesző nemzedékeiért küzdöttek.”)
De az elvont szavakon túl (vagy azokon innen) egy, sőt többtucatnyi rendkívül izgalmas történet szövődik a mesteri tudással és felfoghatatlan műveltséggel felszerelkezett írónő keze által: izgalmas történeteket talál ki és mesél el a könyveknek ezekről a hőseiről, hogy aztán a legnagyobb természetességgel és eleganciával ötvözze sztorijukat a valós, pontosabban: ismert történelmi szereplők életének eseményeivel, melyeket szintén olyan mérhetetlen mértékben ismer, hogy az olvasót kiveri a víz, hogy lehet ennyi mindent tudni, megjegyezni, megtanulni, átadni.
Olyan légies könnyedséggel értelmezi és teszi maivá az ókori szerzők néha nehézkesnek ható, belső utalásoktól terhes és korabeli viszonyok leírásától hemzsegő sorait, olyan okosan, szépen, gyakran humorosan és mégis fennkölt szépséggel magyarázza el a viszonyokat, helyezi keretbe az eseményeket, kontextualizál, köt össze időben távoli jelenségeket és látja el mindezt magyarázattal, olyan kedélyesen trécsel és pletykál, ró meg, háborodik fel, siránkozik és ad helyet a reménynek, mint… egy ókori szerző, és mint ahogy senkitől ezt így még nem olvastuk, olvashattuk.
Tényleg az egész könyvet kéne idézni mindennek a bizonyítására, de most csak néhány telitalálatot képviselő humoros bonbont és bonmot-t mutatok:
A stílusnak nevezett íróvessző hegyét szájuk széléhez illesztő modellek merengő póza a szemüveges, cigarettázó, gondosan gondatlan szakállú XX. századi entellektüelekét idézi.
A II. század folyamán a nagy múltú Athén is két új közkönyvtárral gazdagodott. Az egyiket Hadrianus császár ajándékozta a városnak, a másik pedig egy bőkezű polgártárs adománya nyomán jött létre. Azontúl, hogy könyveit az intézménynek adományozta, a nagylelkű kultúratámogató »saját pénzéből« fizette az oszlopcsarnok, az olvasóterem és a díszítés költségeit is – hangsúlyozza az alapításról szóló felirat szövege, s szinte érezzük az adományozás kínjait
– hiszen aki vagyonos volt, és mégsem adományozott a köznek, azt megszólták és kigúnyolták az emberek!); vagy éppenséggel:
A Nemzeti Statisztikai Intézet szerint 2016-ban 670 ezer írástudatlan él Spanyolországban. Én ismertem egyiküket. Láttam, mennyire tehetetlen az olyan mindennapi helyzetekben, mint az utcán való tájékozódás, a megfelelő peron megtalálása a pályaudvaron, a villanyszámla értelmezése – igaz, felteszem a kérdést magamnak, hogy bármelyikünk, aki tud olvasni, tökéletesen kiigazodik-e a zűrzavaros tarifákon –, a szavazócédula kitöltése vagy az étlapból való választás.
Nyomoz, kitalál, világokat teremt Irene Vallejo jól áttekinthető, kellemesen olvasható, remek könyvében, és lépten-nyomon megnyugtatja a könyv, egyáltalán a Gutenberg-galaxis jövőjéért aggódó olvasókollégákat, hogy sokszor volt már kataklizma, sokszor volt már nagy baj, és a könyvek, az olvasás mégis minden alkalommal megmentették, átmentették a kultúrát – így lesz ez mindig, sugallja végül:
Épp ezért a következőket válaszolom a könyv jövőjéről szóló, apokalipszist jövendölő próféták áradatának: csak tisztelettel! Nem maradt fenn túl sok ezeréves találmány a napjainkra. Azokat, amelyek velünk maradtak, nehéz lenne pótolni – kerék, szék, kanál, olló, pohár, kalapács, könyv… Már a letisztult külalakjában is van valami, amely nemet mond a rajtuk végrehajtandó gyökeres változtatásoknak. Sok próbát kiálltak már – legfőképp az évszázadokét –, és nem sikerült olyan eszközöket találni, amelyek hatékonyabban láthatnák el a funkcióikat, egyedül az elkészítésükhöz szükséges alapanyagok változtak picit az idő múlásával. Az élet azon apró területén, ahol használjuk őket, a tökéletességet súrolják. Ezért gondolom azt, hogy mindig a könyv marad az olvasás első számú eszköze – vagy valami hozzá nagyon hasonló, hisz a könyvek lényegében a nyomtatás feltalálása előtt is olyanok voltak, mint ma.
A könyvtárgyként is gyönyörű, remekül fordított kötet olvasása igen nagy élmény – számomra az idei év, sőt talán az elmúlt évek egyik legnagyobb olvasáskalandja, egyik legjobb könyve.
Most, hogy a végére értem, még egyszer elolvasom, hogy újra érezzem azt az örömöt, amit az emberiség nemesebbik része érezhet évezredek óta, midőn a könyvet (vagy bármelyik elődjét és előzményét) a kezébe veszi.
Irene Vallejo: Papirusz. A könyvek története az ókori világban. Fordította: Boda Benjamin Gábor. Agave Könyvek – Magnólia Kiadó, Budapest, 2022.
Borítókép: Irene Vallejo (Fotó: Alfonso Basallo)
