Az elmúlt három évtizedben temérdek történelmi kérdéssel szembenézett a volt kommunista országok mindegyike, ám van egy nagyon komoly adósságuk: a besúgóhálózat, amelynek működésével kapcsolatban igencsak kevés művészeti alkotás készült. Pedig a művészeti ágak közül a filmművészet például igencsak alkalmas lenne arra, hogy árnyaltan bemutassa egyrészt a kommunista diktatúra természetrajzát, másrészt azt a besúgóhálózatot, amely fontos szerepet játszott a diktatúra üzemeltetésében és fenntartásában.
Az egyik legkeményebb és legszerteágazóbb besúgótevékenység a Német Demokratikus Köztársaságban (NDK) volt, ahol a Stasi-dokumentumok egy részét a rendszerváltozás után elérhetővé is tették, amelynek eredményeképpen temérdek házasság és barátság ment tönkre, mert kiderült, hogy általában a legközelebbi embereket szervezték be jelentések készítése céljából. Leander Haussmann Stasi – Állambiztonsági Komisztérium című filmje ebből az alapállásból indul, a főszereplő megkapja a dokumentumokat, amelyeket róla írtak, és amelyekből igencsak hamar kiderül, hogy tulajdonképpen ő is beszervezett besúgó volt, nem pedig a diktatórikus rendszer áldozata.
Még 2006-ban készült Florian Henckel von Donnersmarck A mások élete című filmje, amely azon kevés kivételek közé tartozik, amelyek tökéletesen bemutatják, milyen az, amikor megfigyelnek egy házaspárt, milyen az, amikor a magánélet legintimebb pillanatait is rögzítik, de a film bemutatja azt is, hogyan válik totális erkölcsi nullává az az ember, aki mások életének szeretne részévé válni, hogy aztán mindent és mindenkit tönkretegyen maga körül. Leander Haussmann filmje is hasonló, itt is a besúgás lélektana kerül a történet középpontjába, ám míg A mások élete tökéletesen oldotta meg a feladatot, addig ez a film felháborítóan hamis következtetésekre jut.
Nem az a fő baj a művel, hogy képtelenek eldönteni az alkotók, hogy most egy komolytalan vígjátékot vagy egy húsba vágó drámát szeretnének készíteni, sőt még azt is el lehet képzelni, hogy jól sikerülhet a kettő műfaj közötti lavírozás (esetünkben nem sikerült jól), hanem az a fő baj, hogy a film bicskanyitogató módon elkeni a felelősséget.
Egy olyan világot látunk Haussmann alkotásában, amelyben a főszereplő nemhogy a maga korában nem képes felfogni tetteinek következményeit, hanem a rendszerváltozás után se tud szembenézni a saját múltjával. A filmnek majdnem minden jelenetében hamis következtetésre jutnak az alkotók, a felelősségvállalás teljes hiányát látjuk, dühítő a mókásnak ábrázolt történelemhamisítás. Az egy dolog, hogy a szereplők karaktere annyira felszínesre sikeredett, hogy senkit nem lehet komolyan venni, de a legnagyobb baj mégiscsak az, hogy egy olyan főhőst látunk a mozivásznon, aki épp annyira véletlenül keveredik bele a kommunizmus elleni lázadásba, mint amennyire súlytalanul jelenik meg besúgói léte.
Egy olyan világot látunk, ahol mindenki ügyetlenül viselkedik, és ahol szinte mindenkinek mindent meg lehet bocsátani, mert hát ugye senki nem akart senkinek semmi rosszat…
Pedig ez nem igaz. Tisztességes jövőt akkor tudunk építeni, ha szembenézünk a múlt bűneivel, megértjük a motivációkat, de nem kenjük el az egyéni felelősséget. Korunkban, amikor a legfontosabb erkölcsi kérdéseket napi szinten relativizálni próbálják kultúrkörünkre törő erők, elengedhetetlen, hogy a saját értékeinkkel tisztában legyünk. Jellemző a film végének egyik jelenete, amikor a főhős óriási virágcsokorral nekiindul, hogy bocsánatot kérjen élete párjától a múltbéli árulások miatt. Fontos, szimbolikus gesztusnak indul, ám nem lesz belőle semmi. Ilyen ez a film is. Szól arról, hogy valamikor majd szembe kellene nézni a múlttal, de az legyen inkább máskor. Most meg emlékezzünk arra, milyen jó volt fiatalnak lenni.
Borítókép: Vajon vicces az, amikor feljelentések készülnek a Stasi-irodában? (Fotó: ADS Service Kft.)
