Művészek-e a műtárgyrongálók?

Komoly visszhangot kelt a német sajtóban az újabb és újabb műtárgyak ellen támadó klímaaktivisták tevékenysége. A megfontolt és műkincsörökségünkért aggódó hangok mellett természetesen olyan publicisták is akadnak, akik támogatják az éghajlatváltozással kapcsolatos kommunikációs hadjárat dühödten agresszív formáit, és olyanok is, akik – meglepő módon – a művészetrombolást is művészetnek tekintik.

Bécs, 2022. november 15. Biztonsági őr vezeti el az Utolsó Nemzedék nevű környezetvédelmi csoport egyik aktivistáját (b), miután társával olajjal öntötték le Gustav Klimtnek a bécsi Leopold Múzeumban őrzött Élet és halál című festményét 2022. november 15-én. A másik aktivista a képet védő üvegtáblához ragasztotta magát. A kép a védőüveg miatt sértetlen maradt. Az aktivisták akciója miatt a múzeum több termét le kellett zárni a látogatók előtt, a rendőrök a helyszínre érve felvették az elkövetők adatait. MTI/AP/Letzte Generation Österreich Fotó: -

Amióta 1917-ben Marcel Duchamp úgy döntött, hogy Forrás címen kiállításra küld egy piszoárt, gyökeresen megváltoztak a művészetről alkotott fogalmaink. Csaknem száz esztendeje bármi művészet lehet, amit a műítészek művészetnek tekintenek. Lehet művészet például egy-egy performansz.

Az irányzatot a nevezetes fajansz megjelenése után jó negyven évvel alkották meg akcionista művészek. Az első performanszesemény – akkor még happening néven – Allan Kaprow ötlete volt, aki a New York egyik képtárában szervezte meg a vetítéssekkel, mozgáselemekkel tarkított produk­ciót. Az idea megállíthatatlanul rohant végig a hatvanas évek jóléti világán, betört a vasfüggöny mögé, és máig jól érzi magát a galériák és kiállítótermek falai között. A homlokráncoló közönség például az őszi budapesti Art Marketen láthatott ilyesmit. És Fritz Faust fagyott, de erőteljesen olvadozó tejtömbökkel előadott műsorával már el is érkeztünk a klímapánikhoz. Pontosabban elérkeztünk Janis El-Birához, aki a Nachtkritik.de hasábjain véleményezi a múzeumi akcionisták tevékenységét és arra jut, hogy amit ezek a fiatalok tesznek, az erőteljes és teátrális ugyan, de a felháborító jellege ellenére is ártalmatlan.

A tettek ereje a műalkotások aurá­jának brutális megsértésében rejlik. Szinte fizikailag fáj látni, amikor így kezelik ezeket a képeket, hiszen az ember már azért is szégyelli magát, ha túl közel lép a múzeumi kerethez. A művészet, úgy tartják, érinthetetlen és időtlen. Aki megtámadja, mindannyiunkat támad…

Ebből a felvetésből jut azután odáig, hogy a támadásokat nem lehet a műtárgyak nélkül értelmezni, tehát maguk az akciók is „kifinomult és merész művészi alkotások”, amelyet jelenleg ugyancsak múzeumokban láthatunk.

Hasonló elképzelésekkel áll elő Patrik Bahners, a Frankfurter Allgemeine Zeitung publicistája. Ő egyenesen úgy véli, hogy a klímaaktivisták tevékenysége „egyfajta izgalmas és újszerű párbeszéd a műalkotásokkal”. Twitter-bejegyzéseiben szinte nem is érti, mi a baj a festékes, krumplipürés, paradicsomszószos akciókkal, hiszen azok „összhangban vannak azokkal a törekvésekkel, amelyek a múzeumokat interaktívvá, befogadóvá tennék, és egyúttal érzékennyé a sokszínűség és a fenntarthatóság iránt”.

Ha azt hinnénk, hogy a tomboló abszurditás új fejezetéhez érkeztünk a német ítészek véleményével, gondolunk arra, hogy egy ugyancsak megrongált festmény éppen rongáltsága okán vált világhírűvé, egyúttal 1,2 millió eurós értékűvé. 2018 októberében kelt el ezen a hihetetlen áron egy londoni árverésen a Girl With Balloon (Lány léggömbbel) című, festékspray-vel készült Banksy-festmény, amelyet az utolsó licit leütése után csíkokra aprított egy a képkeretbe rejtett vágószerkezet. A művész az árverés után közölte, hogy szándékos volt a kép felszabdalása, mivel így megszületett a Love is in the Bin (Szerelem a kukában) című új alkotás.

Úgy tűnik, egy lépésre vagyunk attól, hogy a leöntött és a kerethez ragasztott klímaaktivistákkal szegélyezett klasszikus festményeknek új nevet adjanak a műkritikusok, és originális műalkotásként azonosítsák az így előálló tabudöntögető performanszjeleneteket.

De vissza a német sajtóhoz, amelyben van még olvasnivaló: Gustav Seibt irodalomtörténész a Süddeutsche Zeitungban az iméntieknél józanabb elemzést közöl. Arra hívja föl a figyelmet, hogy a mai klímaaktivisták tevékenysége rémisztően emlékeztet a huszadik század elejének avantgárd mozgalmaira, ami nem vagy nem elsősorban azért aggasztó, mert művészeti értékein­ket veszélyezteti, hanem azért, mert – elődeikhez hasonlóan – olyan módszereket emel be és tesz elfogadhatóvá a közéleti kommunikációban, amelyeknek jelenléte veszélyes és káros.

A XX. század elején megjelent aktivizmus eszköztárát a radikális baloldali csoportok vették át, majd a fasiszta tábor módszerei között is megjelent.

Az avantgárd művészek világmegváltó radikalizmusa átlépett a politikába, s vele együtt megjelent az a kompromisszumképtelen, a demokratikus párbeszédet elutasító szemlélet is, amely a közélet végzetes polarizációjához vezetett. Hiszen – figyelmeztet a német irodalomtörténész – miféle világmegváltás volna az, amit demokratikus viták késleltethetnek?

Borítókép: Biztonsági őr vezeti el az Utolsó Nemzedék nevű környezetvédelmi csoport egyik aktivistáját (Fotó: MTI/AP/Letzte Generation Österreich)