Amióta 1917-ben Marcel Duchamp úgy döntött, hogy Forrás címen kiállításra küld egy piszoárt, gyökeresen megváltoztak a művészetről alkotott fogalmaink. Csaknem száz esztendeje bármi művészet lehet, amit a műítészek művészetnek tekintenek. Lehet művészet például egy-egy performansz.
Az irányzatot a nevezetes fajansz megjelenése után jó negyven évvel alkották meg akcionista művészek. Az első performanszesemény – akkor még happening néven – Allan Kaprow ötlete volt, aki a New York egyik képtárában szervezte meg a vetítéssekkel, mozgáselemekkel tarkított produkciót. Az idea megállíthatatlanul rohant végig a hatvanas évek jóléti világán, betört a vasfüggöny mögé, és máig jól érzi magát a galériák és kiállítótermek falai között. A homlokráncoló közönség például az őszi budapesti Art Marketen láthatott ilyesmit. És Fritz Faust fagyott, de erőteljesen olvadozó tejtömbökkel előadott műsorával már el is érkeztünk a klímapánikhoz. Pontosabban elérkeztünk Janis El-Birához, aki a Nachtkritik.de hasábjain véleményezi a múzeumi akcionisták tevékenységét és arra jut, hogy amit ezek a fiatalok tesznek, az erőteljes és teátrális ugyan, de a felháborító jellege ellenére is ártalmatlan.
A tettek ereje a műalkotások aurájának brutális megsértésében rejlik. Szinte fizikailag fáj látni, amikor így kezelik ezeket a képeket, hiszen az ember már azért is szégyelli magát, ha túl közel lép a múzeumi kerethez. A művészet, úgy tartják, érinthetetlen és időtlen. Aki megtámadja, mindannyiunkat támad…
Ebből a felvetésből jut azután odáig, hogy a támadásokat nem lehet a műtárgyak nélkül értelmezni, tehát maguk az akciók is „kifinomult és merész művészi alkotások”, amelyet jelenleg ugyancsak múzeumokban láthatunk.
Hasonló elképzelésekkel áll elő Patrik Bahners, a Frankfurter Allgemeine Zeitung publicistája. Ő egyenesen úgy véli, hogy a klímaaktivisták tevékenysége „egyfajta izgalmas és újszerű párbeszéd a műalkotásokkal”. Twitter-bejegyzéseiben szinte nem is érti, mi a baj a festékes, krumplipürés, paradicsomszószos akciókkal, hiszen azok „összhangban vannak azokkal a törekvésekkel, amelyek a múzeumokat interaktívvá, befogadóvá tennék, és egyúttal érzékennyé a sokszínűség és a fenntarthatóság iránt”.
Ha azt hinnénk, hogy a tomboló abszurditás új fejezetéhez érkeztünk a német ítészek véleményével, gondolunk arra, hogy egy ugyancsak megrongált festmény éppen rongáltsága okán vált világhírűvé, egyúttal 1,2 millió eurós értékűvé. 2018 októberében kelt el ezen a hihetetlen áron egy londoni árverésen a Girl With Balloon (Lány léggömbbel) című, festékspray-vel készült Banksy-festmény, amelyet az utolsó licit leütése után csíkokra aprított egy a képkeretbe rejtett vágószerkezet. A művész az árverés után közölte, hogy szándékos volt a kép felszabdalása, mivel így megszületett a Love is in the Bin (Szerelem a kukában) című új alkotás.
Úgy tűnik, egy lépésre vagyunk attól, hogy a leöntött és a kerethez ragasztott klímaaktivistákkal szegélyezett klasszikus festményeknek új nevet adjanak a műkritikusok, és originális műalkotásként azonosítsák az így előálló tabudöntögető performanszjeleneteket.
De vissza a német sajtóhoz, amelyben van még olvasnivaló: Gustav Seibt irodalomtörténész a Süddeutsche Zeitungban az iméntieknél józanabb elemzést közöl. Arra hívja föl a figyelmet, hogy a mai klímaaktivisták tevékenysége rémisztően emlékeztet a huszadik század elejének avantgárd mozgalmaira, ami nem vagy nem elsősorban azért aggasztó, mert művészeti értékeinket veszélyezteti, hanem azért, mert – elődeikhez hasonlóan – olyan módszereket emel be és tesz elfogadhatóvá a közéleti kommunikációban, amelyeknek jelenléte veszélyes és káros.
A XX. század elején megjelent aktivizmus eszköztárát a radikális baloldali csoportok vették át, majd a fasiszta tábor módszerei között is megjelent.
Az avantgárd művészek világmegváltó radikalizmusa átlépett a politikába, s vele együtt megjelent az a kompromisszumképtelen, a demokratikus párbeszédet elutasító szemlélet is, amely a közélet végzetes polarizációjához vezetett. Hiszen – figyelmeztet a német irodalomtörténész – miféle világmegváltás volna az, amit demokratikus viták késleltethetnek?
