Az étel hatalom

Soha nem gondoltam volna, hogy egy engem a közepesnél kevésbé foglalkoztató témát (evés/főzés/konyhatudomány) olyan jól meg lehet írni, mint ahogy azt Witold Szabłowski tette az Így etesd a diktátorod című remekművében. Úgy lehet, a kontextus teszi: egy dolog az unalmasan divatossá vált főzőcskéző könyvek fölötti ásítozás, és másik dolog, ha ezt az egészet… diktátorkontextusba helyezzük. Bizony, (szinte) kizárólag tálalás kérdése minden.

A szerző sokévnyi kemény munkával kutatta fel Szaddám Huszein iraki, Idi Amin ugandai, Enver Hoxha albán, Fidel Castro kubai és Pol Pot kambodzsai elnökök (diktátorok) szakácsait – arra ugyan nem kapunk konkrét magyarázatot, hogy miért pont őket, mikor azért volt még jó pár diktátor a nem is olyan távoli múltban, de a sorok közül – abból, hogy egyik-másik szakács még mindig mennyire óvatos vagy egyenesen mennyire retteg attól, hogy beszéljen – mégiscsak kiderül. Annak ellenére, hogy a fentnevezett országvezetők többnyire kedvelték a szakácsaikat, és olyasmit is elnéztek nekik, amit másoknak nem, minden esetben kezdettől fogva nyilvánvaló, ki a főnök és ki a beosztott, és adott esetben kinek kell az életéért reszketnie. 
A kötetet Pol Pot szakácsnőjének visszaemlékezései tagolják és foglalják keretbe, amelyek az amerikaiak által bombázott Kambodzsa bombázási napirendje, napi beosztása (annak nevei) szerint oszlanak el: „A bombák »menü« fedőnév alatt hullottak Kambodzsára, és a háborús bűncselekmény-sorozat egyes fázisait az étkezésekről nevezték el. (…) »Reggelire« körülbelül ötven B–52-es bombázó több mint kétezer tonnányi bombát dobott Kampong Csang tartományra, ahol a vietnami kommunisták feltételezett bázisai voltak. De ez csak feltételezés volt – a valóságban a legtöbb bomba a Vietkong gyengítése helyett civilekre hullott. Később következett a »löncs« – ezek voltak a következő bombák. Azután a »rágcsa«. Az »ebéd«. A »vacsora«. És a »desszert«. A »menü« hadművelet során összesen csaknem százezer bomba zuhant Kambodzsa földjére.” 
Ezek között foglalnak helyet a terjedelmesebb visszaemlékezések, amelyek soha nem egyneműek: a szerző mindegyre megszakítja a főszöveget, a beszélgetések készítésének ideje alatti benyomásait veti össze az interjúalanyok emlékeivel, másokkal is szóba elegyedik, helyi és nemzetközi szakértőket kérdez, hol egyes szám első személyben idézi a szakácsokat, hol elmeséli a történetüket, de úgy, hogy ezekből a kaleidoszkópszerű töredékekből tökéletes és szinte minden részletre kiterjedő kép alakul ki végül, ráadásul olyan színvonalon, olyan izgalmasan, olyan elborzasztóan, mégis ízlésesen, néha pedig egyenesen olyan meghatóan megírva (különösen az elárvult szakácsok öreg napjainak bemutatásakor), hogy az olvasó egyik ámulatból a másikba esik. 

 

A hitelesség kérdésének vizsgálatát a szerző nagylelkűen és elegánsan oldja meg (másként nem is lehetne, természetesen): „Arra jutottam, hogy minden embernek joga van úgy elbeszélnie az életét, ahogy évekkel később emlékszik (vagy emlékezni akar) rá. Természetesen rákérdeztem, ha észrevettem a különbséget, de amennyiben az elbeszélő azt állította, hogy az az igazság, amit ő épp az imént mondott nekem, akkor az ő változatát tekintettem igazságnak. […] És miért ne emlékezzünk rájuk úgy, ahogyan ők akarnak megmaradni az emlékezetünkben.” 

Castro elégedett a konyhával

Ami minden szakácsban közös – azontúl, hogy mivel őket soha nem érte különösebb bántódás, legalábbis az életük soha nem került veszélybe (vagy a tudásuk, „hasznosságuk”, nélkülözhetetlenségük ilyenkor megmentette), ezért aztán igen megbocsátók hajdani uraikkal szemben, sőt van, aki még mindig (rajongva) szereti –, hogy mindannyian meg vannak győződve, mennyire fontos a „tele has”, illetve arról is, hogy ha a diktátorok éhesek lettek volna, minden még sokkal rosszabb is lehetett volna: „Szaddám nem csak ölt és kínzott. Megszívlelte a mondást, hogy tele bendő nem csinál forradalmat”; (Idi Amin kapcsán a fehér emberekről mondja a hajdani, igencsak erőteljes filozófiai vénával megáldott, most már betegen és öregen nyomorgó szakács)

A mzungu konyha olyan emberek konyhája, akik fitogtatni akarják a hatalmukat. Mert az étel hatalom, ezt akkor tanultam, amikor az elnököknek főztem. Ha van ételed, akkor vannak asszonyaid, van pénzed, az emberek csodálnak. Mindent megkapsz, amit csak akarsz

„Képzeld el, mi történt volna, ha Amin egész nap vezényli a puccsot, aztán este odajön a palotába, és nem kap vacsorát! A poklok pokla várt volna bennünket. Éhségében tette volna. Az embereket megőrjíti az éhség, ezt sokszor tapasztaltam”; „Szerintem az étrendje miatt Hoxha az élete nagyobb részét éhesen töltötte, ezért folyton ideges volt. Hogyan hatott ez a döntéseire? Gondold el, milyen döntéseket hoznál, ha egyfolytában éhes és dühös lennél”; végül pedig: 

Amikor viszont láttam, hogy nagyon rossz hangulatban van, és úgy megy végig a folyosón, hogy senkit nem vesz észre és nem fogadja a köszönéseket, akkor tudtam, hogy valami mást kell adnom neki. Olyankor nekiláttam a desszertkészítésnek. Persze diabetikus édesítőt használtam kis mennyiségben, az ápolónővel konzultálva. De tudtam, hogy Hoxhának ezeken a napokon édességre van szüksége, és mindenkinek jobb lesz, az egész országnak jobb lesz, ha kap desszertet. És ez működött. Helyre tudtam vele hozni a hangulatát. Sokszor idegesen ült ebédhez, és jókedvűen kelt fel az asztaltól, még viccelődött is. Ki tudja, hány embernek mentettem meg így az életét?

Idi Amin egy falat fölött

 
Nem is tudom, létezik-e sajátságosabb, különlegesebb nézőpont, ahonnan ezeknek a diktátoroknak az élete és uralkodása, kegyetlenkedései, esendőségei és mindennapjai láthatóvá válhatnának, mint a szakácsok szemén és emlékezetén keresztüli – ez pedig már önmagában is érdekes, de ha mindehhez hozzájön a professzionális mesélés, a jól megválasztott stílus, néha egészen filozofikus gondolatsor, máskor meg az élet egyszerű és hétköznapi, fájdalmas tényeinek leírása, amelyekről a jólétben könnyen megfeledkezik az ember („Voltak nők, akik direkt azért jártak a palota fogadásaira, hogy férjet vagy szeretőt fogjanak maguknak. Például valamelyik minisztert. Vagy valamelyik befolyásos hivatalnokot. De ha nincs ló, a szakács is jó. Egy olyan országban, ahol kevés az ennivaló, még jobb is”, mondja Idi Amin szakácsa), és néha még a humor is meg tud jelenni („– Nem, Szár, nem nyugszom meg! – kiabált tovább Ponnari néni [Pol Pot felesége]. – Mérget szórtak a vízbe! A vietnamiak meg akarnak mérgezni! És csak nézett a férjére, ő meg vissza rá. Pol Pot nem szólt semmit, de soha nem felejtem el a szomorúságát. A mindig derűs, mindig mosolygós Puk testvér aznap úgy festett, mint egy földből kirántott maniókagyökér”)… nos, akkor olyan könyv születik, mint az Így etesd a diktátorod. 
Én általában nyolc-tíz könyvet olvasok egy időben, hogy ha egyiket megunom, vagy elfáradok bele, mindig legyen kéznél egy másik üdítő olvasmány. De – és régóta nem történt ilyen! – ez a könyv volt az, amelyiket semmivel nem cseréltem le, hanem mondhatni egy nap(ny)i menüsor alatt, együltömben végigolvastam. Ennél jobbat és többet nem is tudnék mondani róla. Olvassák el!

Witold Szabłowski: Így etesd a diktátorod. Szaddám Husszein, Idi Amin, Enver Hoxha, Fidel Catsro és Pol Pot a szakácsaik szemén keresztül. Fordította: Petneki Noémi. Prae Kiadó, Budapest, 2022. 

Borítókép: Szaddám Husszein egy párizsi fogadáson (Fotó: AFP)