A tokaji aszú talán elsőként tett szert nemzetközi hírnévre a hungarikum termékeink közül. Több évszázadon át bukkant fel újra és újra a különös hiedelem a tokaji borral, sőt általában a magyar borral kapcsolatban, hogy arany kíséri azt: aranykacsok nőnek a növényen, vagy színarany szemcsék találhatók a szemek felszínén, esetleg belsejében. Komoly bibliográfiát lehet összeállítani azon XVII. és XVIII. századi szerzőkről, akik említik ezt a hiedelmet, és érvelnek igazsága mellett vagy – ritkábban – ellene. Az aranyat termő magyar szőlő első említései Mátyás király udvarához köthetők, bár ekkor még nem a tokaji szőlőről, hanem a szerémségi borvidékről állítják, hogy arany születik benne. Antonio Bonfini így ír: „Számos folyóban finom minőségű aranyrög található, sőt az aranytermő földön levő szőlőben is szednek olykor aranyat.” (Bonfini: Decades I. 1. 285., ford. Kulcsár Péter). Galeotto Marzio szerint e szőlőkben az arany olyan formában nő, mint a spárga vagy a szőlőkacsok, és szívesen készítenek belőle gyűrűket, hiszen egyszerűen csak az ujj köré kell hajlítani az aranyat – s mint állítja, neki magának is van ilyen gyűrűje. Mohács után a szerémségi borvidék jelentőségét veszti, ám meglepő módon a legenda nem vész ki, csak megváltozik: egyre inkább Tokaj vidékéhez kötik a csodálatos aranyszőlőt.
Impozáns bibliográfiai lista készíthető arról, hogy a XVII és XVIII. század folyamán hány hazai és hány nyugat-európai szakmunkában, útleírásban kerül szóba a szőlőarany rejtélye. Csak néhány munkát emelnék ki a sorból: Held Mátyás orvosdoktor De auri vegetabilis Hungariae existentia címmel közöl rövid tudósítást a tokaji növényi aranyról 1651-ben: a Rákóczi Zsigmondnak ajándékozott aranyszőlőszemeket ő maga vizsgálta meg és nyilvánította aranynak. A XVIII. században már olyan írások is napvilágot látnak, például Johann Adam Raymann (1722) és Weszprémi István (1883) tollából, melyek kísérleti bizonyítékokkal igazolják, hogy a szőlőn található „arany” túlságosan könnyű valódi aranynak, és tetejében a tűzben hamuvá lesz, mégis, a század végéig számos védelmezője marad a hiedelemnek.
A csodás aranynak többféle megjelenési formájában hisznek: a leglátványosabb a szőlő körül spirál vagy gyűrű alakban tekergőző arany. Ennek ábrázolása is maradt fenn, Bél Mátyás Prodromus (Előfutár) című kötetében (Nürnberg, 1723), amelyben tervezett monumentális országleíró sorozatából adott ízelítőt, publikált egy ezt ábrázoló rézmetszetet. Bár a hasonló leletek bizonyosan sokkal ritkábbak lehettek, mint azt forrásaink vélelmezték, azonban ezek létében és arany voltában van legkevesebb okunk kételkedni – aki gyűrűt próbál kovácsolni a szőlőben talált anyagból, hamar megtapasztalhatja, hogy termésarannyal vagy valamilyen kénes ásványi lerakódással találkozott. Ezen aranyleletek észszerű magyarázatául kínálkozik, hogy voltaképp régészeti leletekről van szó, bronzkori ékszerektől, amilyenekhez hasonlókat számos múzeum őriz. A másik forma gyanúsabb: a szőlőszemek belsejében található, vagy felszínét borító aranycseppek, -foltok. Ezek esetében már a XVIII. századi tudomány is képes volt kimutatni, hogy nem arany alkotta őket. Egyetlen kortárs ábrázolásunk van ilyesmiről: Luigi Ferdinando Marsili Danubius Pannonico-mysicus című művében két képet közöl egy ilyen szőlőszemről, annak szabad szemmel látható és mikroszkóp alatt készült képét is közli – azonban sajnos a könyv főszövegében nem utal erre az ábrára, így nem tudjuk meg, hogyan vélekedett az efféle arany keletkezéséről, illetve arról, hogy egyáltalán aranyról van-e szó.
Adja magát a kérdés: mit véltek a régiek aranynak? És egyáltalán hogyan maradhatott fenn ilyen sokáig egy ilyen abszurdan hangzó hiedelem? Magyar László András már tanulmánya alcímével is jelzi véleményét: „Hiszékenység, tekintélytisztelet, nyereségvágy.” A bortermelők számára a marketing szempontjából valóban jól jött a szőlőben termő arany legendája, amely sajátos ragyogást kölcsönzött a „királyok borának”, és senkinek sem állt érdekében, hogy a legenda cáfolatába fogjon. Horváth Géza 1895-ös tanulmányában feltételezte, hogy az aranypöttyöknek legalábbis egy része poloskapete lehetett – az aranypetés poloska nem véletlenül kapta nevét. De ő is hangsúlyozta, hogy nem kevés hiszékenység kellett a szőlőaranyban való hithez. Mint írja: „A középkor, mint tudjuk, a mysticismus kora volt. […] Csodálatos babonák keletkeztek még a tudomány terén is, s a középkori tudósok készpénznek vették gyakran még a legképtelenebb meséket is. Ilyen, a középkorban keletkezett és három századon át igaznak tartott tudományos mese volt az is, hogy Magyarország némely vidékén a szőlők valóságos aranyat teremnek.” – Írja ezt annak ellenére, hogy a szőlőaranynak valójában egyáltalán nincs középkori forrása, forrásaink alapvetően kora újkoriak.
A szőlőben növekvő arany ötlete még a XVIII. század kémiai tudásával sem állt egyértelműen ellentétben, s amikor a kémia tudománya túllépett ezen a szinten, az aranyszőlőben való hit is kiveszett. Modern világképünk alapján a föld ásványkincseire úgy tekintünk, mint egy raktárra: egy adott mennyiségű, rejtett készletre, amely inkább előbb, mint utóbb el fog fogyni. E szemlélet azonban aránylag modern. A régi idők embere számára, különösképpen azok számára, akik tapasztalatból ismerték a bányák mélyét, ez a sötét világ egyáltalán nem tűnt olyan élettelennek: a kristályok, a cseppkövek a növekedés jeleit mutatják, a bánya változik, s ily módon a hagyományos gondolkodás számára a bányászat már-már egyfajta lassú ütemű mezőgazdaságnak tűnt, ahol a mélyben folyamatosan termelődik az arany, a vas, a számtalan kristály. Még a XVIII. század tudósainak sem volt rá semmilyen teoretikus okuk, hogy elvi szinten lehetetlennek véljék a termőföldön növekvő arany képzetét – és különösen nem tettek így, ha ez az arany valamiképp megerősíteni látszott kedvenc tudományos elképzelésüket.
Luigi Ferdinando Marsigli katonatiszt, földrajztudós és természetbúvár az 1680-as években végezte kutatásait Magyarország területén. Hírét vette egy a tokaji aranyos szőlőszemekhez hasonló másik jelenségnek: hogy Zólyom közelében a búzatáblákban nőtt az arany. Erről a következőket írja:
„A mondottaknak valamiféle megerősítését sugallja nekünk a Boróka-erdő vidékén található, szintén Boróka-erdőnek nevezett hegy Zólyom közelében, ahol az arany nem a hegy belsejében, hanem a föld felett, búzakalászok és cserjék körül tapad össze sűrűbb, spirális szálakban, vagy attól kevéssé elütő alakban; ez sejtésem szerint a hegyet alkotó keményebb kövek hiányában történik, mivel a hegy csak igen porózus homokkőből áll, amiképp ezt megállapíthattuk a bánya alapján, melyet a hegybeliek hatalmas aranykincsek megtalálásának reményében nyitottak, ami a föld fölé emelkedő aranyrészecskék gyökere lenne, azonban reményükben sajnos csalatkoztak, mert nem találtak mást, csak tiszta vitriolt, vasrögöcskéket és zsírkövet. […] Valószínűleg rejtőzik valami magában a hegy felszínét körbevevő levegőben, ami elég erős hozzá, hogy feltartóztassa a fémes fuvallatot, amelyeknek, tekintve, hogy a hegy híján van az arany keletkezéséhez alkalmasabb szerkezetnek, nem adatott meg, hogy belül hozzák létre a megszokott és sokkal bőségesebb aranymatériát. Hogy ez miféle, annak kiderítését másokra hagyom.” (L. F. Marsigli: Danubius Pannonico-mysicus III. kötet, 132. o., saját fordítás)
Marsigli elképzelése a fémek keletkezéséről teljesen tudományosnak számított a maga korában: eszerint a Föld belsejében fémes kigőzölgések törnek felfelé, és ahol a hegyek keményebb anyaga ezt megakasztja, repedéseivel csapdába ejti, ott ez a gáz megreked, besűrűsödik, és valódi fémérccé válik: vassá, ezüstté, vagy a legtökéletesebb körülmények között arannyá. Marsigli számára a termőföldön növő arany egyszerre volt bizonyíték elmélete mellett, és egyszerre jelentett talányt: arra látszott utalni, hogy az arany természetes módon keletkezik, növekszik, méghozzá spirális alakban, mivel Marsigli feltételezte, hogy a titokzatos fémes kipárolgás is spirális alakban halad felfelé. Ugyanakkor a jelenség talányos is volt: hogyan sűrűsödhet a gáz arannyá ott, ahol nem esik a sziklák csapdájába? A fémek keletkezését földmélyi gázokkal magyarázni olyan elterjedt volt, hogy ezért érvelhetett Perliczy Dániel még 1773-ban is amellett, hogy a szőlőn talált arany a nyilvánvaló kísérleti bizonyítékok ellenére is mégiscsak arany, csak annak embrionális formája. A XIX. századra a vegyészet fejlődése végképp túlhaladta ezeket a részben az alkímiából, részben talán a bányászfolklórból örökölt elképzeléseket, s ezzel együtt a szőlőarany nevetséges mesévé vált. Így aztán ma már a tokaji borban nem látunk más aranyat, mint a pohár bor mélyéről visszatükröződő aranyló napfényt.
A szerzó Tóth Anna, a Magyarságkutató Intézet tudományos főmunkatársa
Az eredeti cikk a Magyarságkutató Intézet oldalán elérhető.
Borítókép: illusztráció (Fotó: MTI/Balázs Attila)
