A tokaji aszú talán elsőként tett szert nemzetközi hírnévre a hungarikum termékeink közül. Több évszázadon át bukkant fel újra és újra a különös hiedelem a tokaji borral, sőt általában a magyar borral kapcsolatban, hogy arany kíséri azt: aranykacsok nőnek a növényen, vagy színarany szemcsék találhatók a szemek felszínén, esetleg belsejében. Komoly bibliográfiát lehet összeállítani azon XVII. és XVIII. századi szerzőkről, akik említik ezt a hiedelmet, és érvelnek igazsága mellett vagy – ritkábban – ellene. Az aranyat termő magyar szőlő első említései Mátyás király udvarához köthetők, bár ekkor még nem a tokaji szőlőről, hanem a szerémségi borvidékről állítják, hogy arany születik benne. Antonio Bonfini így ír: „Számos folyóban finom minőségű aranyrög található, sőt az aranytermő földön levő szőlőben is szednek olykor aranyat.” (Bonfini: Decades I. 1. 285., ford. Kulcsár Péter). Galeotto Marzio szerint e szőlőkben az arany olyan formában nő, mint a spárga vagy a szőlőkacsok, és szívesen készítenek belőle gyűrűket, hiszen egyszerűen csak az ujj köré kell hajlítani az aranyat – s mint állítja, neki magának is van ilyen gyűrűje. Mohács után a szerémségi borvidék jelentőségét veszti, ám meglepő módon a legenda nem vész ki, csak megváltozik: egyre inkább Tokaj vidékéhez kötik a csodálatos aranyszőlőt.

Impozáns bibliográfiai lista készíthető arról, hogy a XVII és XVIII. század folyamán hány hazai és hány nyugat-európai szakmunkában, útleírásban kerül szóba a szőlőarany rejtélye. Csak néhány munkát emelnék ki a sorból: Held Mátyás orvosdoktor De auri vegetabilis Hungariae existentia címmel közöl rövid tudósítást a tokaji növényi aranyról 1651-ben: a Rákóczi Zsigmondnak ajándékozott aranyszőlőszemeket ő maga vizsgálta meg és nyilvánította aranynak. A XVIII. században már olyan írások is napvilágot látnak, például Johann Adam Raymann (1722) és Weszprémi István (1883) tollából, melyek kísérleti bizonyítékokkal igazolják, hogy a szőlőn található „arany” túlságosan könnyű valódi aranynak, és tetejében a tűzben hamuvá lesz, mégis, a század végéig számos védelmezője marad a hiedelemnek.