Így értékelte a pártállam az ORI munkáját

Habár a hazai pop-rock paletta igazán színes volt a nyolcvanas évek elején, melynek során a kemény rock és a diszkó mellett szárba szöktek többek között olyan, egymással köszönőviszonyban sem lévő stílusok, mint a punk, a country vagy az alternatív rock, a hatalom évről évre rajta tartotta figyelő szemét és nem ritkán Kádár-kolbászait is a zenészeken és közönségükön. Ezenkívül volt még valami, amire feltétlenül ügyelnie kellett a belföldi koncertszervezéssel foglalkozó (1982-ben már csak majdnem) monopolcégnek, az Országos Rendező Irodának és a külföldi zenészeket Magyarországra importáló Interkoncertnek: kötelező jelleggel meg kellett hívniuk a kommunista ideológia számára a hatalom által leginkább megfelelőnek kikiáltott szovjet popzenészeket, akik iránt – finoman szólva – szerény érdeklődés mutatkozott a magyar közönség soraiban.

A Művelődési Minisztérium Revizori Osztálya negyven éve, 1982-ben készített egy, a könnyűzenei műfajokat széles spektrumban áttekintő jelentést, amelynek során a monopolcég gazdálkodását is vizsgálták (ekkor még nem találtak – vagy nem akartak találni – egetverő pénzügyi visszaéléseket, nem úgy, mint 1988-ban). Mivel ezt rendszeresen, szinte minden esztendőben megtették, így már rutinszerűvé vált a vizsgálódás az Országos Rendező Irodában (ORI), szinte menetrendszerűen várták a munkatársak az ellenőröket. Ezért is érdekes, hogy az 1982-es dokumentumban olyan adatokra is bukkanunk, amelyek kézzelfoghatóvá teszik a szovjet befolyást a magyar könnyűzenei életben, ami persze akkoriban nyilvánvaló és természetes volt. Így került bele a jelentésbe az, hogy az ORI 1982-ben néhány, szinte kötelezően előírt produkciót is teljesített. Ide tartozott a Szovjet kultúra napjai elnevezésű program mellett többek között a Kék gitár szovjet, a Judahej NDK-beli és egy mongol együttes felléptetése. Nem meglepő, hogy ezekre az egyébként a keleti blokk országaihoz képest elkényeztetett magyar közönség nem volt vevő, a szó szoros értelmében. Még az is előfordult néhány alkalommal, hogy egyes „szocialista import”-produkciókhoz közönségként a helyi megszálló szovjet csapatok katonáit verbuválták, mert egyébként összesen hat (!) darab jegyet tudtak csak rásózni a helyi művelődési otthonban a lakosságra. Szó se róla, a szovjet könnyűzenei termékek átlagos színvonala elmaradt a magyartól, ennek is szólt a hazaiak közömbössége, de még az is lehetséges, hogy volt egyfajta ellenállás is a részükről, hogy legalább ezen a téren megmutathassák és kinyilvánítsák, hogy „nem tetszik a rendszer”.

Az egyik legnagyobb szovjet sztár: Alla Pugacsova

A jelentés mindemellett szólt más zeneművekről is, amit viszont az ORI nagy sikerrel vitt színpadra. Ide tartozott az egyébként a Rock Színház által kivitelezett Evita, valamint a Jézus Krisztus Szupersztár. (Ahhoz képest, hogy utóbbi darabot 1972-ben még gyakorlatilag betiltották, óriási előrelépés, hogy már lehetett játszani, és néhány év múlva nagylemezen is megjelenhettek a legfontosabb dalai.) Az előadások műfaji összetételére is kitért a revízió, amely szerint nagy volt a szórás, a pop, a rock és a dzsessz mellett szerepelt az operett és a magyar nóta is az ORI repertoárján, utóbbi kettő értelemszerűen inkább az idősebb korosztályt kiszolgálva. Ezzel összefüggésben dicsérően írtak arról, hogy a lehető legszélesebb társadalmi spektrumot igyekeztek lefedni 

a szórakoztatás messzemenő figyelembevételével, a jó ízlés határain belül.

Azt persze, hogy mit értenek jó ízlés alatt, a pártállam, azon belül is a kultúrpolitikai hatalmasságok – élükön Aczél Györggyel – döntötték el. Ha például egy zeneszámot túlságosan dinamikusnak, netán agresszívnak ítéltek meg – ez a nyolcvanas években a punkra, illetve a heavy metalra jellemző volt – a Táncdal- és Sanzonbizottság minden további gondolkodás nélkül betilthatta, azaz nem adta meg rá a játszási engedélyt. A nyolcvanas évek elején azonban már nem feltétlenül volt mindig ilyen keményvonalas a sanzonbizottság hozzáállása a zeneművekhez, 1983-ban Zongor Árpád, a testület főtitkára az Ifjúsági Magazinban egyenesen arról beszélt, 

feladatunk, hogy mint tanácsadó testület működjünk. A bizottság tagjai tanácsokkal segítik mind az intézményeket, mind a szerzőket. Miután a bizottság hatósági jogokat nem gyakorol, a továbbiakban az intézmények döntik el, hogy melyik műveket használják fel és melyeket nem.

Magyarán akár a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnak, akár az ORI-nak már nem kellett kilincselnie a sanzonbizottságnál, hogy engedjenek felvételre vagy színpadra egy adott zeneszámot, az ő saját belátásuktól függött, hogy megkockáztatják-e, hogy egy újsütetű jelöltnek publicitást adnak. Nem kell különösebben nagy fantázia azonban ahhoz, hogy belássuk, sanzonbizottság nélkül is elzárkózott az ORI bizonyos zenekarok felléptetésétől, ami leginkább a feltörekvő új zenekarokat sújtotta, így nem volt már szükség a sanzonbizottság tiltásaira, anélkül is tudták az elvtársak, mit szabad és mit nem. A folyamat odáig „fajult”, hogy a sanzonbizottság ki sem töltötte a Kádár-rendszert, Zongor Árpád 1985-ben egy körlevélben értesítette a tagokat arról, hogy mivel nincs szükség a továbbiakban a munkájukra, legnagyobb sajnálatára megszűnik a testület.

Az ORI székháza a Vörösmarty téren

Az ORI-t ellenőrző 1982-es minisztériumi jelentésnek külön pikantériája, hogy megfigyelhető benne egyfajta hangsúlyeltolódás a szórakoztatás mind nagyobb elfogadása felé, ugyanis azt, hogy valaki könnyűzenére ropja hétvégente a táncot, már nem említette rosszallóan a dokumentum. E mögött az húzódhatott meg, hogy a kommunista pártapparatcsikok belátták, a „szocialista tulajdonban lévő” gyárakban a munkát szívesebben és talán jobban is végezte a proletariátus, ha időnként elment egy-egy jó koncertre, ahol kiereszthette a fáradt gőzt. A Kádár-rendszer kultúrpolitikája ekkor már eltekintett attól is, hogy „alkotó jellegű” legyen az a muzsika, amit a közönség hallgatott, ugyanis felismerték, hogy a pusztán szórakoztató muzsikára is szükség volt. Azt azonban azonnal hozzátették, hogy csak bizonyos határokon belül lévő szórakozási formáknak adhat teret az ORI, így az úgynevezett periférián túli – punk, alternatív, a nyolcvanas évek közepétől heavy metal – zenekarok egyáltalán nem juthattak szóhoz náluk. (Az már más kérdés, hogy például a Budai Ifjúsági Parkban már időnként fel-fellépegethettek az alternatív együttesek.) A jelentés elismerően állapította meg: 

Hosszabb távra visszatekintve is megállapítható, hogy megfelelő körültekintéssel szűrik ki a nemkívánatos társadalmi hatást kiváltó, szélsőséges irányzatok képviselőinek bemutatását. Ezekkel kapcsolatban is nyitottak azonban, és pódiumra kerülésüket is támogatják, ha tapasztalják az integrálódási készséget.

A jelentés a sok egykorvolt „fekete bárány” zenekarra utalt, amelyek közül a „legfeketébb”, a Beatrice lehetőséget kapott 1980-ban az Omegával és az LGT-vel közös országos ORI-turnéra. Arról már nem szólt a fáma, pedig így történt, hogy a zenekarokkal egyesével aláírattak egy papírt a hatóságok, miszerint ha hármuk közül valamelyikkel szemben kifogást lehet emelni akármelyik fellépésükön, akkor retorziót alkalmazhattak velük szemben. Erre Benkő László, az Omega billentyűse korábban így emlékezett: 

Nagy Feróékat egyértelműen le akarták választani rólunk, ami viszont nem sikerült. Ezt megelőzően olyan papírt írattak velünk alá, hogy a helyi rendőrkapitány a három zenekar közül elvileg bármelyiket letilthatta a színpadról biztonsági okokra hivatkozva, de ettől függetlenül a másik kettőnek le kellett játszania a műsorát. A szerződésbe azonban nem voltak hajlandók beleírni azt, hogy ez a Beatricére vonatkozott, holott egyértelműen róluk volt szó. A turné első állomásán, Balatonlellén a kaposvári rendőrkapitány azonban nem lépett közbe, és így a későbbiekben is zavartalanul lezajlottak az előadások.

Nem bajlódott azonban a rendszer ennyit a slágerzenét játszó bandákkal, a revízió ugyanis a kedvenceket sem hagyta ki a felsorolásból, szerintük a Neoton és a Dolly Roll nemzetközi összehasonlításban is megállta a helyét.

A Beartice 1979-ben

A tervgazdasági elvárásoknak megfelelően és a piacgazdaságot cseppet sem értve negatív jelenségként, profiltorzulásként említették a jelentésben, hogy a pop-rockzenei koncertek rovására előretörtek az ORI programjában a reklám- és propagandaműsorok, holott csupán arról volt szó, hogy újabb bevételi források után nézett a monopolcég annak érdekében, hogy a bevételeiket szinten tudja tartani. De ez a jelentéstevőket nem érdekelte, a könnyűzene általuk vadhajtásoknak nevezett új stílusaihoz képest még inkább elítélendő volt számukra a profittermelés. A gazdasági folyamatok liberalizálódásának azonban 1982-ben a pártállam már szabadabb teret kezdett engedni, botcsinálta versenytársa támadt az ORI-nak az Ifjúsági Rendező Iroda képében, emellett pedig olyan GMK-k megalapítását is lehetővé tették, amelyek konkurenciát jelentettek az ORI számára, így bevételük csökkenésének kompenzálására ragyogó ötletnek tűnt a reklámtevékenységre való mind nagyobb odafigyelés. Paradox módon még az is megesett, hogy az ORI bérelt jó néhány technikai eszközt azoktól, akik elvileg a versenytársai voltak, így az Omega, a Reflektor és a Phőnix GMK-któl. (Az Omega alapított 1982 legelején Budapesten először Gazdasági Munkaközösséget, azaz GMK-t, a P. Mobilból Schuster Lóránt pedig 1986-ban alapított kulturális kisszövetkezetet.)

Koncert ORI-logóval

Az ORI-nak emellett nehézséget jelentett a világszinten folyamatosan megújuló technikai berendezések beszerzése, tárolása, valamint az, hogy ezek mellé szakképzett személyzetet is kellett volna állítani. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a profitjukat direkt módon befolyásolta az, hogy egyes produkciók színpadra állítása igen költséges volt, így nem volt érdemes 400 fő alatti termekben előadni. Ide sorolták 1984-ben Komár Lászlót és Koncz Zsuzsát vagy a zenekarok közül az R-GO-t, a Neotont vagy a Dolly Rollt. (Ide kívánkozik, hogy az 1982. október 23-án Békéscsabán rendezett amatőr zenekarok vetélkedőjén, ahol Szikora Róbert zsűritag volt, ideiglenes ORI működési engedélyt lehetett nyerni, tehát a koncertszervezésben még mindig rangot jelentett, ha az ORI adta a nevét a turnéhoz.) A kötött devizagazdálkodás miatt ugyanakkor igencsak nehéz volt külföldi sztárokat Magyarországra hozni, ráadásul az ORI-nak ehhez még nem is volt önállóan joga, ezt csak 1988-ban kapta meg, addig mindenképpen az Interkoncerttel kellett társulnia. A devizakeretük is szűkös volt, 1984-ben mindössze három és fél millió forint, ami erre a célra egyébként sem lett volna elegendő, emellett pedig a közönség számára túlságosan nagy jegyáremelést jelentett, ha valamelyik világsztár mégis ellátogatott Budapestre. A kihívások orvoslására a pártállam meglehetősen szűklátókörűen a Művelődési Minisztériumon keresztül engedélyezte, hogy 1986-ban további két embert felvegyenek állományba, illetve a monopolcég kapott négymillió forint állami céltámogatást a hangtechnikai bázis fejlesztésére. Ez azonban már csak szépségtapasz volt az ORI ráncaira, ami a rendszerváltás során be is bizonyosodott.

Borítókép: Szuperkoncert a Hajógyári-szigeten 1981. augusztus 22-én (Forrás: Fortepan)