– Többgenerációs zenészcsaládban nőtt fel. Korán egyértelművé vált, hogy ez lesz az ön útja is?
– Édesapám klarinétművész volt, és amikor gyakorolt, mindig abbahagytam a játékot, szaladtam a szobájába, hogy őt hallgassam.
Csupán négy-öt éves lehettem, de jobban érdekelt a zene, amit játszott, mint a játékok.
Aztán egyszer megkérdezte, hogy volna-e kedvem megszólaltatni a hangszert. Meglepődött, hogy sikerült megfújnom. Sokat gyakorolt velem, de sajnos az asztmám miatt abba kellett hagynom a klarinétozást.
– Mi történt ezután?
– Emlékszem, nagyon szomorú voltam, mert szerettem a klarinéton játszani. Ám viszonylag hamar új hangszert találtam magamnak.
A jászkiséri nagyapámnál töltöttem a nyarakat, akinek a nagybőgője teljesen magával ragadott. Minduntalan csodáltam, nagyapám pedig féltett, nehogy rám zuhanjon a hatalmas hangszer. Így végül a szüleimtől kaptam egy kisbőgőt, s ezzel gyakorlatilag elkezdődött a zenészéletem.
– Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?
– Ez a korszak az intenzív tanulásról szólt. Már tízévesen a világhírű Rajkó Zenekarba felvételiztem, s miután megtanultam a repertoárjukat, számos hazai és külföldi fellépésre, turnéra kísérhettem el az együttest. Nyolc éven keresztül jártam velük a világot, s ez idő alatt rengeteg tapasztalatot szereztem.
Emellett tizenhat évesen ifjabb Sánta Ferenc Kossuth- és Liszt-díjas hegedűművésszel, prímással zenélhettem együtt, akitől a közös fellépések, televíziós szereplések, külföldi munkák során sok mindent tanultam.
– Abban az időben hogyan fogadta a magyar cigányzenét a nemzetközi közönség?
– Az autentikus cigányzene, köztük a Monti-csárdás vagy más ismert csárdások igazi kuriózumnak számítanak, s már húsz évvel ezelőtt is szerette a külföldi közönség. Azt tapasztalom, hogy manapság még jobban kedvelik, örömmel hallgatják a cigányzenét például Japánban, Svájcban vagy Olaszországban, ahol azóta is szívesen látnak, s ez nagyon sokat jelent nekem.
– A Rajkó Zenekarral való zenélés után mi következett?
– Már gyerekkoromban rajongtam Szalai Antal Liszt-díjas hegedűművészért, a Honvéd Együttes Népi Zenekarának vezető prímásáért, aki meghívott a zenekarba csellistának. El sem tudom mondani, mit éreztem, hatalmas megtiszteltetés volt. Velük is bejártam a világot, eljutottam az Amerikai Egyesült Államokba, Ausztráliába, Japánba. Emellett számos CD és rádiófelvétel, zenei műsor munkálataiban vettem részt. Mindaz, amiről egy zenész álmodhat, valóra vált.
Ifjabb Sánta Ferenctől és Szalai Antaltól rengeteg mindent kaptam, hiszen ők nemcsak zseniális művészek, de nagyszerű tanárok is.
Megtanultam tőlük egyebek mellett azt, hogyan kell viselkednie egy zenésznek például a Carnegie Hallban vagy egy étteremben. Hatalmas élmény volt mindezt közelről látni, megtapasztalni, s ezt akarom továbbvinni én is. Hiszen rengeteg profi zeneművész létezik, de a zenéhez szív és lélek is kell.
– Úgy tudom, gyakran lép fel a zongoraművész feleségével együtt.
– A feleségem, Váradi Adél szintén nagy zenészdinasztiából származik. A közös zenéléseink nagyon jó hangulatúak, felemelőek, s már a felkészülés is élvezetes. Neki és nekem is van egy repertoárom, amiből összeállítunk egy közös estet.
Csodálatos érzés együtt muzsikálni, s úgy látom, ezt a közönség is érzi rajtunk.
– Visszatérve a külföldi turnékra: melyik ország volt önre a legnagyobb hatással?
– Huszonhárom évesen jártam először Japánban egy féléves szerződésnek köszönhetően. Eleinte nagyon tartottam attól, hogy ez alatt a hosszú idő alatt mi lesz velem egy idegen országban, de egyáltalán nem bántam meg, hogy kimentem.
Azóta Japán a második otthonom, beleszerettem az országba, a kultúrába, a gasztronómiába, s abba a mentalitásba, ami a japánokat jellemzi.
– És hogyan kapott Japánban lemezszerződést?
– Egy zongoristával és egy hegedűssel muzsikáltunk Jokohamában egy francia–német étteremben, ahol nagy tisztelettel bántak velünk. Az étterem mellett található koncertteremben japán klasszikuszenészek játszottak, akik hétvégente bejártak minket hallgatni. Itt mindenféle műfajú zene szerepelt a repertoárunkon a klasszikustól a cigányzenén, tánczenén át a dzsesszig. A japán klasszikuszenészek imádják a magyar cigányzenét és nagyra becsülik a cigányzenészeket is, olyannyira, hogy a hegedűtokjukban hordják Lakatos Sándor és Roby Lakatos fényképét.
Összebarátkoztam Furudate Jukako hegedűművésszel, aki egy híres trióban zenélt, s mivel az egyiküket síbaleset érte, beugrottam a helyére, mert épp rögzítettek egy CD-t. A Tokyo-S-Two zenei stúdióban vettük fel az Ave Maria Aram című lemezt, amely rövid időn belül aranylemez lett Japánban.
Ráadásul a médiában annyira felkapták a lemezt, hogy a japán televízió stábja Magyarországra utazott, hogy forgasson rólam egy riportfilmet, amit több tévécsatorna leadott. Innentől elindult a karrierem Japánban. A Tokyo-S-Two stúdió öt lemezszerződést ajánlott, s minden CD-t lemezbemutató koncert követett. Azóta Furudate Jukako meghívására minden évben kétszer két-három hétre kiutazom turnézni.
A koronavírus-járvány idején pedig felkértek a magyar cigányzenéről szóló könyv megírására, ami japán nyelven jelenik meg hamarosan.
– Hol tart a könyv megírásában?
– Ez egy nagyon nagy munka, hiszen nem vagyok író, de a cigányzene az életem.
A kötet az 1700-as évektől mutatja be a cigányzenét napjainkig. Írok a cigányzenekarokról, a neves cigányzenészekről és legendás történekről. Emellett a családomról, köztük a nagybőgős nagyapámról is mesélek.
Már az utolsó fejezeteket írom, a tervek szerint májusban utazom ki Japánba, ott mutatjuk be a könyvet, s ezzel lényegében elindul a 2023-as év japán koncertturnéja.
– Idehaza is felfigyeltek munkásságára, hiszen nemrég tüntették ki a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjével.
– Nagyon jólesett, hogy megkaptam ezt a kitüntetést, ami arra ösztönöz, hogy még többet adjak Magyarországnak a zene által. Egyúttal pedig azt is jelzi, hogy azt a munkát, amit a magyar cigányzene területén és a Starlight Duo alapítójaként végzek, elismerték.
