– Többgenerációs zenészcsaládban nőtt fel. Korán egyértelművé vált, hogy ez lesz az ön útja is?
– Édesapám klarinétművész volt, és amikor gyakorolt, mindig abbahagytam a játékot, szaladtam a szobájába, hogy őt hallgassam.
Csupán négy-öt éves lehettem, de jobban érdekelt a zene, amit játszott, mint a játékok.
Aztán egyszer megkérdezte, hogy volna-e kedvem megszólaltatni a hangszert. Meglepődött, hogy sikerült megfújnom. Sokat gyakorolt velem, de sajnos az asztmám miatt abba kellett hagynom a klarinétozást.
– Mi történt ezután?
– Emlékszem, nagyon szomorú voltam, mert szerettem a klarinéton játszani. Ám viszonylag hamar új hangszert találtam magamnak.
A jászkiséri nagyapámnál töltöttem a nyarakat, akinek a nagybőgője teljesen magával ragadott. Minduntalan csodáltam, nagyapám pedig féltett, nehogy rám zuhanjon a hatalmas hangszer. Így végül a szüleimtől kaptam egy kisbőgőt, s ezzel gyakorlatilag elkezdődött a zenészéletem.
– Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?
– Ez a korszak az intenzív tanulásról szólt. Már tízévesen a világhírű Rajkó Zenekarba felvételiztem, s miután megtanultam a repertoárjukat, számos hazai és külföldi fellépésre, turnéra kísérhettem el az együttest. Nyolc éven keresztül jártam velük a világot, s ez idő alatt rengeteg tapasztalatot szereztem.
Emellett tizenhat évesen ifjabb Sánta Ferenc Kossuth- és Liszt-díjas hegedűművésszel, prímással zenélhettem együtt, akitől a közös fellépések, televíziós szereplések, külföldi munkák során sok mindent tanultam.
– Abban az időben hogyan fogadta a magyar cigányzenét a nemzetközi közönség?
– Az autentikus cigányzene, köztük a Monti-csárdás vagy más ismert csárdások igazi kuriózumnak számítanak, s már húsz évvel ezelőtt is szerette a külföldi közönség. Azt tapasztalom, hogy manapság még jobban kedvelik, örömmel hallgatják a cigányzenét például Japánban, Svájcban vagy Olaszországban, ahol azóta is szívesen látnak, s ez nagyon sokat jelent nekem.
– A Rajkó Zenekarral való zenélés után mi következett?
– Már gyerekkoromban rajongtam Szalai Antal Liszt-díjas hegedűművészért, a Honvéd Együttes Népi Zenekarának vezető prímásáért, aki meghívott a zenekarba csellistának. El sem tudom mondani, mit éreztem, hatalmas megtiszteltetés volt. Velük is bejártam a világot, eljutottam az Amerikai Egyesült Államokba, Ausztráliába, Japánba. Emellett számos CD és rádiófelvétel, zenei műsor munkálataiban vettem részt. Mindaz, amiről egy zenész álmodhat, valóra vált.
Ifjabb Sánta Ferenctől és Szalai Antaltól rengeteg mindent kaptam, hiszen ők nemcsak zseniális művészek, de nagyszerű tanárok is.
Megtanultam tőlük egyebek mellett azt, hogyan kell viselkednie egy zenésznek például a Carnegie Hallban vagy egy étteremben. Hatalmas élmény volt mindezt közelről látni, megtapasztalni, s ezt akarom továbbvinni én is. Hiszen rengeteg profi zeneművész létezik, de a zenéhez szív és lélek is kell.