A Gyermekrajz című ciklus címadó verse egyszerű élethelyzetet ragad meg, melyben egy kisgyerek rajzol, talán valamelyik szülőjét, és időnként kiradíroz testrészeket. Emellett az egyszerű szituáció mellett azonban talányos marad a vers. A megfejtéshez talán ezek a kulcsmondatok visznek közelebb: „Kitörlöm a szád, de azért néha visszarajzolom, amikor szükségem van a szavaidra.” Mikor van szükség a beszélgetésre, és mikor nincs? – kérdeztük a szerzőt, aki magát a mindennapokban sokat beszélő típusú embernek vallja, aki szeret viccelődni, de vannak olyan pillanatai is, amit sokszor elfed a csend.
Szinte folyamatosan van egy belső párbeszéd magammal. Persze nem az a fajta, amitől mindenki szorong, hanem ami segít abban, hogy el tudjak igazodni ebben a zűrzavaros világban
– mondta Ilyés, és hozzátette: – Kibeszélni nemhogy nem kell, de nem is lehet mindent. A belső világunk elrejti azokat a titkokat, amelyekről még önmagunknak sem beszélünk. Talán ezek kiszivárognak egy-egy versbe.
A szövegek valóban rejtélyesek, az is mutatja ezt, hogy gyakran a cím és a vers között első olvasásra nem fedezhetjük fel a kapcsolatot. A kötet kezdő verse a Felkerülni a polcra talányos címet viseli, melynek kapcsolata nem nyilvánvaló a költemény végkifejletével: „Istent magam mögé veszem, / Együtt hallgatjuk a papírok darálását”. Ilyés Krisztinka elmagyarázta, hogy költői igényességről van szó, amely egyben a hétköznapi ember törekvésének metaforája is. A szerző és az ember is szeretné elérni célját, a legmagasabb polcra kerülni, remekműként. – De egy ilyen hosszú úton mindig szükségünk van valakire, aki mögöttünk van, figyel és vigyáz ránk – összegezte a költő.
A bonyolult összefüggések ellenére a kötet címét a versek annyiban beteljesítik, hogy a papír rengetegféle változatban szerepel a versekben, ez a könyv központi motívuma.
Papírrepülő, -hajó, -sárkány, -madár, a versekben rajzolnak papírra, papírképeket nézegetnek, papírt simogatnak, a nevelőszülők csak papíron szülők, a gyerek büntetése az, hogy nem vehet a kezébe papírt. Ennek kapcsán a költő beavatott minket a papírkönyvekhez való vonzódásába. Mindig is ragaszkodott a megfogható papírkönyvekhez, és mostanra eljutott oda, hogy ismét papíralapú határidőnaplóba ír. – A papír más nyelvet használ, ott másképp kanyarodnak a sorok, máshogyan tűrjük a valótlant valósággá – fejtette ki, miért fontos számára a papír.
A kötet második ciklusára világossá válik, hogy az olvasó többnyire sötétben, de legjobb esetben is csak szürkületben tapogatózik a versek direkt üzenetét illetően. A Magánrepülés című rövid versben például agyonhasználtnak mondható költői toposzok sorakoznak egymás mellett, a szakadék, rémisztő mélység, zuhanás képeit vázolja fel a szerző. Ismerjük ezeket jól a romantika óta, legyinthetnénk, de aztán Ilyés Krisztinka odaveti az utolsó két sort, amely nem hagy nyugodni minket: „elfogadom a meghívást / egy szürkületi magánrepülésre”. Ez olyasmi érzést okoz, amit Ignotus érezhetett Ady A fekete zongora című versét olvasva: „Akasszanak fel, ha értem...”, de ez nagyon jó. Az egyik szövegben a költő mondja, hogy a naplója: „Tele van olyan rejtélyekkel / Melyeket sokszor én magam sem értek.” A költő igazolta ezt az érzésünket, azt vallja, hogy nem szépet akar írni, hanem „valami megfoghatatlant, ami mégis megfogható”.
