– Miért fontos ez a teljes odaadást kívánó munkamódszer?
– Csak akkor írok, ha megengedhetem magamnak a súlytalanságot. Furcsa szó ez, van ebben valami lebegés, valami lazaság, néhány óra, ami miatt nem tartozom magyarázattal, de mégis a pepecselés ideje ez.
– A novellák szürreális világot festenek le, ahol a környezetben minden és mindenki egy szinttel feljebb lép. Az állatok emberszerű személyiséget kapnak, a tárgyakat az emlékek vagy hangulatok keltik életre, például a Reggel című elbeszélésben: „Az elefánt felém tart, ormányát az ablak felé szegezi, közben hátrafelé araszolgat … A könyvespolcon ágaskodó porcelánló. Nyerítve rúgja el maga alól a talapzatát. Ügetve közelít felém.” Mindez az elbeszélő projekciója. De vajon mit akar kifejezni?
– Túlnőtt rajtunk a város. Szürreális ez a világ anélkül is, hogy én úgy látnám. Én mégis kedvelem az elefántot is, a porcelánlovat is. Nem kívánok többet leírni, mint amennyit én magam is megértek. A kötetben nincs feloldás, mert én magam is folyamatosan keresek. A kötet nem ad választ, de próbál megtanítani befelé figyelni és egyáltalán, figyelni.
– Az írások éles kontrasztot mutatnak a társas lényektől nyüzsgő külvilág és a magányos egyén között. Mit gondol az elmagányosodásról?
– Elmagányosodom, elmagányosodunk, mert képtelen vagyok, képtelenek vagyunk egymást befogadni az otthonunkba, mert kézfertőtlenítőt használunk saját magunk ellen is, mert torkig vagyunk az emberektől a villamoson, és de jó mindenért a vírust okolni, végre lelkiismeret-furdalás nélkül gyűlölködhetünk.
– A kötet arra nem ad választ, ez hogyan orvosolható. De egy ilyen magányos, szürreális világban mi adja az írónak a hajtóerőt?
– Makacsul ragaszkodom ahhoz, hogy egy nap felkelhessek úgy, hogy valaki azt mondja: „Kíváncsi vagyok az ötleteidre, lássunk munkához!” És esténként lekapcsolhassam úgy a villanyt, hogy valaki azt mondja: „Anya, ez egy jó nap volt, köszönöm!”
Borítókép: Szente Anita könyve nem ad válaszokat, de figyelni tanít (Fotó: Bach Máté)
