Kevés filmrendező képes arra, hogy bármit is tudjon mondani művében arról, hogyan néz ki az alkotás folyamata. Nehezen kézzelfogható lelki ügyekről van szó, ráadásul, ha sikerül is ábrázolni kifinomult filmformanyelvi eszköztárral mindazt, ami egy művész fejében lezajlik, akkor sem biztos, hogy megérti a néző, miről van szó valójában. Az egyetemes film történetében azért van néhány korszakalkotó filmrendező, akinek sikerült. Federico Fellini az 1963-as Nyolc és fél című filmjében viszi pokoljárásra főszereplőjét, Guidót, az alkotói válságba jutott filmrendezőt, aki Marcello Mastroianni képében égett az emlékezetünkbe. Abban a filmben is nehezen lehetett érteni, hogy mi zajlik le a férfi lelkében – akárcsak a Cate Blanchett által remekül alakított Táréban –, de az biztosan érthető volt akkor, hogy a kiégett filmrendezőt kultúrkörünk legfontosabb gondolata, a szeretet és legfontosabb értéke, a közösség összefogása mentette meg az egocentrikus gondolkodással szemben. Michelangelo Antonioni az 1966-os Nagyításban gondolkodott a művészi alkotás folyamatáról. Nála Thomas – akit David Hemmings játszott a 60-as évek popkultúrájára jellemző nagyképűséggel, pökhendiséggel és fiataloknak imponáló, mindenkit lenéző kivagyisággal – csak akkor jut közelebb az igazsághoz, ha elfogadja a valóság pontos ábrázolásának lehetetlenségét, vagyis azt, hogy minden realizmus erőltetése zsákutca. De Ingmar Bergman is foglalkozott az alkotás lelkiállapotának elemzésével. Kis túlzással élve egész életművében, de konkrétan is megjelenik például az 1969-es Rítus című filmjében, amely a művészi hatalom csábítását és félelmetes erejét vizsgálja Gunnar Björnstrand főszereplésével.
Cate Blanchett sokat dolgozott Lydia Tár szerepén
Cate Blanchett tehát Mastroianni, Hemmings és Björnstrand nyomdokaiban lépdel, amikor eljátssza Lydia Tár szerepét Todd Field rendezésében. Ebben a filmben is tombol az egoizmus – akárcsak Fellininél –, úgy látszik, az alkotófolyamathoz hozzátartozik az, hogy a művész túl sokat foglalkozik magával. Aztán azt is látjuk, hogy éppen annyira közömbös a világ dolgai iránt, akárcsak Antonioni hőse, és ugyanúgy visszaél a hatalmával, mint Bergman filmjének művészi csoportja. Nincs új a nap alatt, ám Todd Field rendezése nem tudott a legendás elődökhöz hasonlóan maradandót alkotni. Méghozzá azért nem, mert nem emelte el a hétköznapi valóságunktól egy magasabb szintre a filmjét, hanem éppen ellenkezőleg: megfelelt mindenféle kvótának. Teljesen felesleges volt a hősnő leszbikusságát hangsúlyozni, és az is felesleges volt, hogy életét a metoo-mozgalom tette tönkre. Így ugyanis tucattermék lett a filmből, még akkor is, ha nagyon szép csomagolásban tálalták Florian Hoffmeister operatőri munkájának köszönhetően. A lehetőség a valódi kamaradrámára megvolt, és Cate Blanchett majdnem be is tudta mutatni azt az érzékenységet, amely egy alkotási folyamat végén az őrület határára tudja juttatni a művészt. Másrészről – némi cinizmust megengedve azt is mondhatjuk – semmi nem változott a 60-as évek óta. Akkor is a saját önzőségével kellett megküzdenie egy alkotónak, no meg azzal, hogyan bírja elviselni környezete kisszerűségét. Aki ugyanis kellő szerénység hiányában mindenkinél többnek és fontosabbnak gondolja a művészetét, az előbb vagy utóbb a magány pokoli kínjai között vergődve találja magát, és lelkének elviselhetetlen fájdalmán már az alkotás gyógyító terápiája sem tud segíteni.
Borítókép: jelenet a filmből (Fotó: UIP-Duna Film)
