Darren Aronofsky filmjeiben – akárcsak a legújabb mozijában, A bálna címűben – kiélezett élethelyzeteket ábrázol. Gondoljunk csak az életművének legjobb művére, a 2010-es Fekete hattyúra, amely egy balerina felnövésének történetét mutatja be (vagy a Rekviem egy álomért című alkotására), valamint azt, hogy sokszor mennyire nehéz egy kamasznak leválnia a szüleiről, ráadásul mindezt úgy, hogy beleágyazza a történetet A hattyúk tavának meséjébe. A balerina ugyanis egyrészt A hattyúk tavának bemutatójára készül, másrészt az egész film felfogható A hattyúk tava modern átiratának. De értelmezhető az alkotás nehézségeit bemutató műként is, amely a lelki és szellemi szenvedésen túl, még testi fájdalommal is járhat. Mindezt vizualizálja is a rendező, méghozzá úgy, hogy hattyútollak nőnek ki a lány testéből, a film végére pedig átváltozik fekete hattyúvá (a fehér hattyú – a gyermeki éne – pedig meghal). A művészi alkotás ugyanis olyan, hogyha katarzist okozó teljes beleéléssel csinálja az ember, akkor a végére nemcsak a szelleme és a teste, de a lelke is egyesül a művel.
A bálna című film rendezője egy pillanatig sem kíméli a főszereplőjét
Mindez azért érdekes, mert míg a Fekete hattyú egy olyan szenvedéstörténetet mutat be, amely során pozitív energiák szabadulnak fel, addig A bálnában minden éppen ellenkezőleg van. Ebben a filmben ugyanis egy olyan férfit látunk, aki homoszexuális vágyainak engedve tönkreteszi felesége, gyereke életét, majd pokoli szenvedések után meghal. Darren Aronofsky egy pillanatig sem kíméli a főszereplőjét. Az egyetlen helyszínen játszódó történet nagy részében a saját lánya szembesíti őt azzal, mennyi szenvedést okoz egy gyereknek, ha elhagyja az apja. Ha röviden össze akarjuk foglalni a temérdek panasz lényegét, annyira összetöri a gyermeke szívét, hogy az teljesen motiválatlan lesz az élet dolgai iránt.
Súlyosbítja a helyzetet, hogy egy olyan emberről van szó, aki tanár és saját diákjával jön össze, ám a diák később belebetegedik a szégyenébe, öngyilkos lesz, a férfi pedig olyan kövérre eszi magát, hogy a film kezdetekor szinte már egyáltalán nem képes mozogni.
Annyira kövér, hogy a szíve már nem bírja a megterhelést, napjai vannak hátra, ezekben az utolsó napokban játszódik a film. Matthew Libatique, az egyik legjobb hollywoodi operatőr – aki egyébként a Fekete hattyút is fényképezte – kamerája révén kel életre a kövér szörnyeteg. Az operatőr pontosan tudja – látszik, hogy koncepció –, hogy mikor közeledik és mikor távolodik a kamerájával a főszereplőhöz. Amikor képes a lelkiismeretére figyelni, akkor közeledik, amikor nem, akkor távolodik a kamera. Ráadásul az is beszédes, hogy amikor a férfi online órát tart, minden tanulót látunk a bekapcsolt számítógépes kamerák révén, csak a tanáré mutat egy fekete négyzetet. Azt hazudja nekik, hogy rossz a kamerája, ám az igazság az, hogy egyrészt szégyelli a kövérségét, másrészt a saját lelkiismerete miatt is bujkál.
Megrázó, nehezen nézhető film
Darren Aronofsky filmjében nem fekete-fehér a kövér Charlie (Brendan Fraser igencsak emlékezetes alakításában) karaktere, mert egyrészt a filmnek szinte minden tizedik percében megtudunk róla valami olyat, amely révén egyre antipatikusabbá válik, másrészt viszont sajnáljuk is a főszereplőt, mert nem egy megátalkodott gonosz figuráról van szó, aki képtelen szeretni, hanem egy végtelenül önző emberről, aki olyan vágyak kergetésébe fog, amelyekkel mindenkit, de tényleg mindenkit tönkretesz maga körül.
A film rendezője nem finomkodik, brutális őszinteséggel tárja fel, hogy lelki, szellemi és fizikai pokolban él ez az ember, aki halála után is valószínűleg a pokolba jut majd. Megrázó, nehezen nézhető filmről van szó, és a filmrendező ítéletéről is sokat elmond az, hogy egy pillanatig nem tudjuk felmenteni bűnei alól ezt az embert a film során, aki az élet egyetlen területén sem képes az önkontrollra.
Talán a film végén, amikor elindulna a lánya felé, akkor történik valami, de akkor már késő.
Borítókép: jelenet a filmből (Fotó: ADS Service)
