Egy balerina tökéletes átváltozása

El nem tudja képzelni az ember, hogyha igazán nagy művészi alakítás születik, annak milyen ára van. Mennyi energiát rak bele az alkotó, milyen lelki folyamatok, a szó szoros értelembe vett átváltozások mennek végbe a munka folyamán. Egy igazán nagy művész olyan lelki gyötrelmeken megy át, amelyet ép ésszel nehéz felfogni. Darren Aronofsky ­2010-es Fekete hattyú című remekműve megmutatja.

A Natalie Portman által alakított lány a felnőtté válás keserves folyamatát mutatja be Fotó: BudapestFilm

Darren Aronofsky Fekete hattyújában (2010) egy balerina át kell lépje a határait ahhoz, hogy el tudja táncolni a rá bízott szerepeket A hattyúk tava című balettelőadásból. A fehér hattyút és a fekete hattyút egyaránt. Ha jól végiggondoljuk, a filmbéli szituáció egy igazán ördögi helyzet. A fehér hattyú tánca lelkileg közel áll Natalie Portman balerinájához, tökéletesen el is tudja táncolni a színpadon. Ám a fekete hattyú szenvedélye távol áll tőle. A feladat mégis adott, vagy mindkét szerep, vagy egyik sem. Vincent Cassel, aki a balett koreográfus-rendezőjét alakítja megfelelően hiteles önteltséggel, temérdek zsenialitással, Natalie Portmannek méltó partnere. Balettmesteri nagysága abban áll, hogy kicsit sem visszafogott eszköztárával kihozza a lányból mindazt, ami a koreográfia megszületéséhez szükséges, szembesíti a lányt saját gátlásaival, személyiségéből fakadó tehetetlenségével.

A Natalie Portman által alakított lány a felnőtté válás keserves folyamatát mutatja be
Fotó: BudapestFilm

A hattyúk tavának nem sok alkalommal tárul fel az igazi mélysége, az, hogy tulajdonképpen itt egy felnőtté válás történetéről van szó. Meghal a fehér hattyú, a gyermek, és megszületik a szenvedélyes fekete hattyú, a nő. Azért is fontos a filmbéli koreográfusnak, hogy ugyanaz táncolja mindkét szerepet, mert ebben az értelmezési tartományban egy emberről van szó. Érdekes, hogy Goethe A rémkirály című versében is erről ír, ám sokáig ezt a verset is úgy értelmezték, hogy meghalt a gyermek. Miközben arról van szó, hogy „karjában a gyermek már halott”. A gyermek halott, mert megszületett Goethénél a férfi. Ahogy A hattyúk tavában a fehér hattyú is meghal, mert a feketére kíváncsi mindenki – a herceg is. Nem a kislányra, hanem a nőre.

Darren Aronofsky filmje zseniális, mert – és ez a filmművészet lényege – láthatóvá teszi a láthatatlant. Vizualizálja az alkotási folyamatot, és ami még ennél is érdekesebb, az alkotási folyamat ritmusát is bemutatja. Méghozzá úgy, hogy elkezd nőni a hattyútoll aNatalie Portman alakította balerina hátából. Minél jobban küzd, hogy fekete hattyúvá váljon, hogy minél tökéletesebben, tomboló szenvedéllyel táncolja el a nőt, annál jobban hasad fel a háta a hattyútoll miatt. Átváltozás ez, de még nem az igazi. Sokan thrillerről írtak a film kapcsán, meg komoly gyermekkori traumákról. Pedig itt nem traumákról van szó, hanem a felnőtté válás keserves folyamatáról, és nem thrillerről, hanem arról, hogy a műfaj eszköztárának egy részével élt a rendező. A dramaturgiai fogás pedig az, hogy a balett-előadás is arról szól, amiről a főszereplő lány filmbéli élete. A gyermekkor elengedéséről, a független és szabad, saját teste és lelke fölött rendelkező nő megszületéséről.

Úgy látszik, Aronofsky tényleg mindent tud az alkotói folyamat küzdelméről. A Natalie Portman által alakított lány ugyanis a legutolsó pillanatban változik át a nézők szeme láttára fekete hattyúvá, tollai a teljesen tökéletes balett-táncjelenet után el is tűnnek. Ezt ugyanis csak mi láttuk, nézők. A lelki küzdelem vizuális megjelenése volt. A teljes átlényegülés pedig csak az utolsó pillanatban lehetséges, az alkotói munka mindig csak akkor teljesedik ki, amikor már igazi tétje van. Aronofsky még egy rétegét hangsúlyozza a történetnek. A balerinának a fehér hattyúval is van dolga, bár a filmben sokszor van szó arról, hogy nincsen. Hogy mi a dolga, az film utolsó kockáiban válik egyértelművé, amikor a sikertelen balett-táncos édesanyjának szemébe néz. Szomorú, de a lány sikere miatt felemelő búcsú ez. Legvégül pedig azt látjuk, hogy az előadás végén vérzik a fehér hattyú hasa. Ez is szimbólum, a felnőtté válásé. De mi, nézők, tudjuk (bár a film itt véget ér): a balerina nem hal meg. Csak megszületik a nő.