A Rekviem egy álomért percről percre mutatja be, néhány fiatal hogyan teszi tönkre magát a droggal, és kerül egyre pokolibb állapotba. Sok hollywoodi alkotás trendinek állítja be a drogozást, ám Hubert Selby forgatókönyvíró kétséget nem hagy afelől, hogy aki drogozni kezd, az a poklok poklát fogja megélni a drog miatt megrövidült élete során. Aronofsky alkotása bemutatása pillanatában kultuszfilm lett. Ennek oka az, hogy nemcsak a fiatalok szemét nyitotta fel, hanem az idősebb generációknak is felhívta a figyelmét arra, hogy a gyógyszerfüggőség se sokkal jobb, arról már nem is beszélve, hogy van még egy pokol, amelyet a modern kor hozott létre: a tévéfüggőség.
Elsőre azt gondolná az ember, hogy a Rekviem egy álomért nem igazán színpadra való mű. Ám akinek kétségei lennének afelől, mennyire életképes a színpadi adaptációja, az nézze meg a Budaörsi Latinovits Színház bemutatóját Berzsenyi Bellaagh Ádám rendezésében. A színdarabban úgy oldották meg a filmbéli párhuzamos montázst, vagyis azt, hogy egyszerre halad két történet felváltva – az egyik az anya gyógyszer- és tévéfüggőségének kálváriája, a másik a fiatalok pokoljárása –, hogy a színpad felében az anyát látjuk (a legtöbbször) fotelban ücsörögve és tévét nézve, a másik felében pedig a fiatalokat, amint (a legtöbbször) egy matracon döglenek és drogoznak, hogy jobban teljen az idő. Aki drogozik, az viszont elveszti az időt örökre, vagy ahogy a műben is elhangzik, annak megáll az idő, az megreked, szétesik, az elveszti az emberi tartását, azt megerőszakolják, illetve már erőszakoskodni se kell vele, mert azzal előbb vagy utóbb mindenki azt tesz, amit akar, mert aki drogos lesz, az szabad prédává válik.
Takács Katalin pokolian hitelesen hozza az időből kizökkent tévéfüggő anyát, játéka nemcsak szívbemarkoló, hanem mélységesen megrázó, emlékezetes alakítás. Érdekes, hogy a filmhez képest sokkal erősebb szerep jut Marionnak, a lánynak, aki annyira lelkesen tud szeretni, hogy még a drogozásba is belemegy. Marion szerepében Nagy Katica látható, aki egyrészt tűpontosan és hitelesen bemutatja, hogyan gondolkodik egy átlagos kamaszlány, miként érez, mik a motivációi, másrészt azt is fiatalos szenvedéllyel játssza el, hogyan esik szét egy lány, és mi történik akkor, ha valaki áruba bocsátja a testét. Mert a drogozáson kívül korunk másik legnagyobb problémája, hogy a fiatalok nem kapnak elég hiteles tájékoztatást arról, hogy aki eladja a testét, annak a lelke is pokoljárásba kezd. Nagy Katica – aki minden idők egyik legjobb magyar filmjében, Buvári Tamás 2020-as Magdolnájában már bizonyított címszereplőként – alakítása azért is emlékezetes, mert arcának minden rezdülése beég a néző tudatába, érezhető, hogy ez már nem játék, a színésznő együtt él a szereppel a színpadon. Elmondható tehát, hogy Takács Katalin alakításának méltó társa Nagy Katicáé, a két színésznő színdarabbéli lecsúszása viszont olyan mértékig megrázó, hogy ha összeadjuk gondolatban a két szerepet, akkor a nőiség törékenységének egy nagyon furcsa látleletét kapjuk. Mégpedig azt, hogyha egy nő mellett nem áll egy erős férfi – az anyának meghalt a férje, Mariont meg elárulja a szerelme –, akkor nagyon könnyen elveszik az élet labirintusában.
A Rekviem egy álomért arról szól, hogy minden fiatal képébe beletolja a szeress és ne drogozz üzenetet. Azt, hogy ha fáj az élet, akkor ne menekülj el előle, mert aki fél, azt megzabálja a rettegése. Ez a színdarab pedig arra hívja fel a figyelmet mindezeken kívül, milyen pokollá válik egy férfiak nélküli társadalom. Nagyon hangsúlyos ugyanis az, hogy itt a férfiak kicsit se viselkednek férfiként. Elárulják, eladják, megbecstelenítik, tárgyként kezelik, kihasználják, felhasználják, megsemmisítik a nőt. Kényük, kedvük szerint használják. A szeretet és család nélküli élet poklát láthatjuk tehát a Budaörsi Latinovits Színházban. A katartikus élmény üzenete: ne éljük így az életet!
Borítókép: Nagy Katica Marion szerepében. Fotó: Borovi Dániel
