– Miért Karinthy regényét választották a színpadra adaptációhoz?
– A pandémia előtti időszakban, mintegy négy éve álltunk neki a darab tervezésének. Akkor még előszele sem volt a világjárványnak. A mély emberi történet érdekelt, melyben a humor eszközével lehet a betegségtörténetet elmesélni. Ez Karinthyn keresztül a legkitapinthatóbb, legmegfoghatóbb és színházi szempontból is a legjobban megvalósítható. Akkor még nem tudtam azt, hogy egy pandémia következik, amiben ez a betegségtörténet világjelenséggé válik. Éppen a járvány végeztével kapta meg a valódi értelmét a darab, ugyanúgy, mint amikor Karinthy is a gyógyulásával újraértelmezi az életét és a helyét a világban. Így az előadásban az értelmezés súlypontja a betegségről átkerül az újraértelmezésre. Amennyire az előadás egy hosszú történet a betegség felfedezésétől a kigyógyulásig, úgy a mi megvalósítási folyamatunk is ehhez hasonló volt, azzal, hogy bekapcsolódtak személyes vonatkozások is. Ugyanis az egyik főszereplő, Csizmadia Gergely kulcscsonttörést szenvedett a próbaidőszakban, és mindannyian elkaptuk a kórt. Ráadásul az írónk, Verebes Ernő, a Nemzeti Színház dramaturgja halálközeli állapotba került egy betegségtől. Ez a személyes vonatkozás még tovább gazdagította az előadást. S hogy miért Karinthy? Nagyon érdekelt az, hogy hogyan lehet végigmenni egy betegségtörténeten úgy, hogy folyamatos önvizsgálatban és szemlélődésben legyen az ember, aki előtt mindig tükör van. Karinthy a betegsége alatt szüntelen önvizsgálatot tartott, tárgyilagosan, egyszersmind szubjektíven tanulmányozta magát.
– Úgy hangzik ez, mint egy beavatás. Hiszen ezek szerint az alkotók a próbafolyamat évei alatt maguk is átmentek egy Karinthyéhoz hasonló betegségtörténeten, megjárva az élet és halál mezsgyéjét. Mindezzel együtt pedig a személyes és a világban zajló változások is átértelmezték a darabot.
– Valószínű, hogy e tapasztalatok nélkül az előadás nem lenne ennyire személyes érintettségű. Ettől lett nagyon színházi, de egyben vallomásszerű is. Merthogy Karinthy vallott, de azt nem tudtuk, hogy mi hogyan valljunk. A körülmények pedig megadták nekünk ezt az eszköztárat, és teljesen átemeltük a saját közegünkbe Karinthy történetét. Verebes Ernő egy ponton túl már elrugaszkodott, és a saját története mesélésébe kezdett. Ami nem teljesen más, hiszen a regény magva és történetvezetése jelenik meg a darabban is, mégis személyes vonatkozású. Olyan gondolkodás mentén halad írónk, mint Karinthy, de a saját gondolatvilágával, és nem mellékes, hogy a humor nyelvével. Azt gondoltam, hogy a pandémia idején és most is erre van az embernek a legnagyobb szüksége.
– Miért aktuális szükséglet a humor az embereknek?
– Mert az élet volt a tét. És csak a humor lehet az az eszköz, amivel az ember kirángatja magát a kilátástalan helyzetből. A humor olyan eszköz is, amivel vizsgálhatjuk magunkat, de ha ezt nem tesszük meg, akkor átbillenhetünk a halál mezsgyéjén. A humor az, ami az életben megtart, ráadásul ha nem tudom humorral vizsgálni magam, akkor nincs egészséges rálátásom önmagamra.
– A darab célja tehát az, hogy önvizsgálatra inspirálja a nézőt?
– Kifejezetten ilyen irányt vett a darab azzal, hogy személyes vallomássá lett. Ha egyes szám első személyben mesélem a történetemet, azzal beavatom a nézőt a magam történetébe. Ezzel ő is sajátjának kezdi érezni, mire elveszi a tükröt, melyet felkínálunk neki, és megvizsgálja magát benne. De ezt nem sulykoljuk, hanem természetes mederben zajlik az egész folyamat. A nézőn múlik, hogy önmaga mekkora részét látja meg abban a tükörben.
– A humor és az önvizsgálat megtartó ereje mellett milyen egyéb üzenete van előadásuknak a mai ember számára?
– Ma egy általános világválságot élünk. Ebben alapvető kéréseket nem teszünk fel, ezért nem kapjuk meg az esszenciális válaszokat. Felszínes, fogyasztói létünk miatt az értékrendünk elanyagiasodott irányba csúszott el. Az előadás a halálból kérdez vissza egy sebészkés élességével arról, hogy meg vagyunk-e elégedve mindezzel. Az emberiség történetében végig ott lebegnek azok a lényegi kérdések, melyek válaszra várnak.
– Melyek ezek a kérdések?
– Amikor az ember észreveszi a zsírfoltot az asztalon, de a tavasszal kirügyező fákat nem. Vagy amikor végig ott szólt egy emberi hang a fülemben, de én nem hallottam meg. Az értékrend, az erkölcs és etika olyan mélyebb rétegének kérdései, melyek végig ott voltak, de nem ástunk le oda.
– Milyen szereposztásban játsszák a darabot?
– Ez egy országokon átívelő projekt. A vajdasági, zentai székhelyű Híd Kulturális Alapítvány keretében játsszuk. Karinthy szerepében Csizmadia Gergely, aki alkatilag és lelkileg is kiváló választás az író megszemélyesítésére. Karinthy Énkéje, örök vitapartnere Boros Ádám, aki a független szcénából érkezik, Budapestről. Magam Szabadkáról érkeztem, a Kárpát-medencében játszom, és számos színháznak tagja voltam Vajdaságban. A koreográfusunk, Táborosi Margaréta is zentai, csakúgy, mint Verebes Ernő, aki most a Nemzeti Színház író-dramaturgja.
– Milyen érzés, hogy a rangos 10. színházi olimpián Kecskeméten mutatják be a Koponyánk, körülbelült?
– Nagyon nagy öröm. Nemzetközi, határon túli és belföldi társulatok is bemutathatják munkájukat. A színházak találkozása még soha nem volt ennyire érzékelhető, mint a 10. színházi olimpián. Maximálisan ráhangolódtunk az eseményre, és alig várjuk, hogy a kecskeméti nézőkkel találkozzunk. Ez arra is lehetőség, hogy a kecskeméti színház művészeivel is tapasztalatot cseréljünk, és beindítsuk a kommunikációt. Ez is a színházi olimpia lényege: találkozás legyen, ahonnan mindenki értékkel megy haza. Fontosnak tartom, hogy amint társulatunk határokon átívelő, úgy a darabunk is Kárpát-medencei legyen. Most, amikor éppen nyílik ez a közép-európai térség, mindenképpen élni kell azzal a lehetőséggel, hogy találkozzanak egymással a művészek, és tudásukat, tapasztalatukat egy tégelybe tudják önteni.
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
Borítókép: Koponyánk, körülbelül (Forrás: Színház.org)
