A streamingszolgáltatók gyakorta kapnak rá egy-egy sikeres műfajra, hiszen biztos nézettségi adatokra számíthatnak. A diplomata klasszikusan beleillik a Netflix műsorrendezési tervébe, mivel a nemrég lejátszási rekordokat döntögető Éjjeli ügynök sikerét lovagolja meg. Ám egy sorozat – ami inkább Az elnök emberei, semmint a 24 – szenved az elvárások súlya alatt. A nézők ugyanis minél több politikai intrikát, hátba szúrást, akciót és őrült fordulatokat várnak el. Ehhez képest A diplomata játékideje nagyrészét konferenciatermekben és hálószobákban tölti, ahol a politika helyett a párkapcsolat útvesztőjében veszik el.
Mindez nagyban köszönhető Deborah Cahn kreátornak és sorozatfőnöknek, aki bár dolgozott Az elnök emberein és Homland: A belső ellenségen is, ideje jó részét Shonda Rhimes keze alatt töltötte A Grace klinikával. Ebből adódóan a párkapcsolati jelenetek – azoknak is inkább a könnyed oldala – meghatározóbbak, mint Aaron Sorkin erőteljes és metsző írásmódja. Ugyanakkor A diplomata nemcsak témájában igyekszik megidézni Az elnök embereit, hanem annak tévétörténeti újítását a walk-and-talkot (nehezen lefordítható angol kifejezés, amely Sorkin találmányára utal: szereplői az egyik helyszínről a másikra való séta közben hadarva beszélik meg stratégiai lépéseiket), habár jóval komikusabb formátumban.
További párhuzam, hogy Az elnök embereihez hasonlóan A diplomata is közvetíti azt a naiv álláspontot, hogy milyen jó lenne, ha a legfontosabb feladatokat a ténylegesen hozzáértők látnák el. Nem véletlen, hogy a bemutató óta a főszereplő Keri Russelt legalább ugyanannyian szeretnék politikai szerepben látni, mint Az elnök emberei fénykorában (és sok esetben azóta is) elnökként Martin Sheent.
Mire jó egy karrierdiplomata?
Russel egy karrierdiplomatát, Kate Wylert alakít, aki bár Közel-Kelet-szakértő, Londonba nevezik ki nagykövetnek, miután felrobbant a Perzsa-öbölben egy brit hadihajó. Kérdés, kik voltak a támadók? Irán? Oroszország? Valaki más? Wyler megpróbálja megakadályozni a harmadik világháborút, miközben küzd a szintén diplomata férjével (Rufus Sewell) és széthulló házasságukkal, vonzódásával a brit külügyminiszterhez (David Gyasi), az ostobának tűnő brit miniszterelnökkel (Rory Kinnear) és a nagykövetséggel járó protokolláris kihívásokkal.
Utóbbi bár vicces jelenetekre ad okot, mégis megkérdőjelezi az Egyesült Államok elnökének és a Fehér Ház kabinetfőnökének épelméjűségét, miért pont Wylert nevezik ki. Hogy lehet az ugyanis, hogy egy nyilvános beszédtől irtózó, az öltözködést hírből sem ismerő nő bármilyen magas rangú diplomatapozíciót elfoglalhat? A diplomatavilág a protokollról szól. Bármely nagykövet elmesélheti, milyen nehéz munka egy külszolgálati munkatárs számára, hogy tökéletesen felöltözve, kezében egyensúlyozva az itallal, a harapnivalókkal, a villával és a szalvétával vitassa meg országa és kormánya fontos ügyeit.
Russel karaktere tehát hiába profi tárgyaló, sőt egyes jelentekben kifejezetten titkosügynöki kvalitásai vannak, munkája alapvető részében mégsem teljesít jól, és ezt a sorozat teljesen normálisnak állítja be. Innentől kezdve csak egy lépés, hogy a jelmeztervező, Roland Sanchez szemmel láthatóan nem olvasta a protokolltankönyvet, mivel a Netflixen kötelező LGBTQ-karaktert (Jess Chanliau) öltönybe öltözteti csokornyakkendővel, ami a hozzáértők szemében protokolláris hibának vagy egyenesen divatbűnnek számít.
Politikai problémák a házasság színpadán
Pedig első pillantásra úgy tűnik, a készítők elvégezték a házi feladatot. Már az első részben külön magyarázatot szentelnek a karrierdiplomata és a jutalomként kapott nagyköveti posztok megkülönböztetésének. Egyes külpolitikai szakértők éppen a sorozat alapkoncepciója miatt tartják A diplomatát nevetségesnek, mivel az amerikai nagykövet Londonban soha nem karrierdiplomata. A brit és az összes európai nagyköveti pozíció leginkább ceremoniális jellegű, ezért nem probléma, hogy azokat az elnök támogatói vagy korábbi miniszterek kapják jutalomként. Ha válság van, akkor is hasznos, hogy nem hivatásos, hanem közelebbi, támogatói viszony van az elnök és a nagykövet között.
A diplomatában Cahn az esetleges harmadik világháborúval próbálja eladni Wyler Londonba helyezését, illetve azzal, hogy ott majd megfelelő alelnökjelöltet faragnak belőle, hiszen öt amerikai elnök is töltött be brit nagyköveti pozíciót. Ez a magyarázat éppen Wyler nyilvános megjelenést gyűlölő karaktere miatt sántít.
Ezen még csak túl lehet lendülni, hiszen a sorozat sodró írásmódja letolja a békát a néző torkán. Különösen úgy, hogy az írók szemmel láthatóan beleásták magukat a brit és orosz titkosszolgálati ügynökségek különbségébe, illetve az amerikai társügynökségek bonyolult kapcsolatrendszerébe. A néző csak kapkodja a fejét, hogy az NSA milyen húzd meg, ereszd meg játszmát vív brit megfelelőjével, a GCHQ-val, mi a megkülönböztetés az orosz titkosszolgálat (FSZB) és az orosz katonai titkosszolgálat között (GRU), milyen bürokratikus kötélhúzás megy az európaiságára büszke Franciaország és a posztbrexit Nagy-Britannia között, és az orosz–ukrán konfliktus hogyan hat az európai és közel-keleti színtéren.
Ám pontosan itt következik a történet legnagyobb hibája.
Az írók ugyanis nem tudtak épkézláb indokot találni arra, hogy az ukrajnai háború miatt gyakorlatilag az egész világgal harcban lévő Oroszország miért éppen a szinte egyetlen szövetséges Iránt sározná be. Erre az sem magyarázat, hogy egy Wagner-csoport-szerű militarista egység is bekerül a képbe.
Fred Kaplan, neves külpolitikai tudósító, aki a sorozaton is dolgozott, feltette az íróknak a kérdést, hogy miért nem Kína a fő gonosz. Nyilatkozata szerint döbbent csend volt a válasz, egyszerűen azért, mert ma egyetlen amerikai stúdió sem engedheti meg, hogy magára haragítsa Kína másfél milliárdos piacát.
