Az elnök embereiből A diplomata lett

A Netflix kedveli a thrillerszériákat. A diplomata megfelel a receptnek, hiszen vannak benne kockázatos politikai manőverek, érzelmi hullámvasúton ülő párok és az élet abszurditását jelző komikus jelenetek. Az összetétel szórakoztató, és csak a nagypolitikához értő közönség kaparja tőle a falat.

Fotó: Netflix

Utóbbi bár vicces jelenetekre ad okot, mégis megkérdőjelezi az Egyesült Államok elnökének és a Fehér Ház kabinetfőnökének épelméjűségét, miért pont Wylert nevezik ki. Hogy lehet az ugyanis, hogy egy nyilvános beszédtől irtózó, az öltözködést hírből sem ismerő nő bármilyen magas rangú diplomatapozíciót elfoglalhat? A diplomatavilág a protokollról szól. Bármely nagykövet elmesélheti, milyen nehéz munka egy külszolgálati munkatárs számára, hogy tökéletesen felöltözve, kezében egyensúlyozva az itallal, a harapnivalókkal, a villával és a szalvétával vitassa meg országa és kormánya fontos ügyeit.

Russel karaktere tehát hiába profi tárgyaló, sőt egyes jelentekben kifejezetten titkosügynöki kvalitásai vannak, munkája alapvető részében mégsem teljesít jól, és ezt a sorozat teljesen normálisnak állítja be. Innentől kezdve csak egy lépés, hogy a jelmeztervező, Roland Sanchez szemmel láthatóan nem olvasta a protokolltankönyvet, mivel a Netflixen kötelező LGBTQ-karaktert (Jess Chanliau) öltönybe öltözteti csokornyakkendővel, ami a hozzáértők szemében protokolláris hibának vagy egyenesen divatbűnnek számít.

Politikai problémák a házasság színpadán

Pedig első pillantásra úgy tűnik, a készítők elvégezték a házi feladatot. Már az első részben külön magyarázatot szentelnek a karrierdiplomata és a jutalomként kapott nagyköveti posztok megkülönböztetésének. Egyes külpolitikai szakértők éppen a sorozat alapkoncepciója miatt tartják A diplomatát nevetségesnek, mivel az amerikai nagykövet Londonban soha nem karrierdiplomata. A brit és az összes európai nagyköveti pozíció leginkább ceremoniális jellegű, ezért nem probléma, hogy azokat az elnök támogatói vagy korábbi miniszterek kapják jutalomként. Ha válság van, akkor is hasznos, hogy nem hivatásos, hanem közelebbi, támogatói viszony van az elnök és a nagykövet között.

A diplomatában Cahn az esetleges harmadik világháborúval próbálja eladni Wyler Londonba helyezését, illetve azzal, hogy ott majd megfelelő alelnökjelöltet faragnak belőle, hiszen öt amerikai elnök is töltött be brit nagyköveti pozíciót. Ez a magyarázat éppen Wyler nyilvános megjelenést gyűlölő karaktere miatt sántít.

Ezen még csak túl lehet lendülni, hiszen a sorozat sodró írásmódja letolja a békát a néző torkán. Különösen úgy, hogy az írók szemmel láthatóan beleásták magukat a brit és orosz titkosszolgálati ügynökségek különbségébe, illetve az amerikai társügynökségek bonyolult kapcsolatrendszerébe. A néző csak kapkodja a fejét, hogy az NSA milyen húzd meg, ereszd meg játszmát vív brit megfelelőjével, a GCHQ-val, mi a megkülönböztetés az orosz titkosszolgálat (FSZB) és az orosz katonai titkosszolgálat között (GRU), milyen bürokratikus kötélhúzás megy az európaiságára büszke Franciaország és a posztbrexit Nagy-Britannia között, és az orosz–ukrán konfliktus hogyan hat az európai és közel-keleti színtéren.

Ám pontosan itt következik a történet legnagyobb hibája. 

Az írók ugyanis nem tudtak épkézláb indokot találni arra, hogy az ukrajnai háború miatt gyakorlatilag az egész világgal harcban lévő Oroszország miért éppen a szinte egyetlen szövetséges Iránt sározná be. Erre az sem magyarázat, hogy egy Wagner-csoport-szerű militarista egység is bekerül a képbe.

Fred Kaplan, neves külpolitikai tudósító, aki a sorozaton is dolgozott, feltette az íróknak a kérdést, hogy miért nem Kína a fő gonosz. Nyilatkozata szerint döbbent csend volt a válasz, egyszerűen azért, mert ma egyetlen amerikai stúdió sem engedheti meg, hogy magára haragítsa Kína másfél milliárdos piacát.

A színészi játék megmenti A diplomatát

Marad tehát, hogy a szereplők adják el a több sebből vérző történetet. Keri Russel meg is tesz minden tőle telhetőt, és a Foglalkozásuk: amerikaiból átmentett alvóügynök attitűddel jól mutat a képernyőn. Rufus Sewell szintén lubickol a karizmatikus, ám a mások kárárára a szabályok áthágásától sem visszariadó exnagykövet szerepében. Figuráját részben Richard Holbrooke után mintázhatták, aki egyszerre volt briliáns és merész, illetve profi megtévesztő és pofátlanul önfényező. Sewell szerepe lehetőséget ad Cahnnak, hogy reagáljon a woke-kultúra árnyoldalaira is, vagyis mit csináljon egy férj, akinek a „feleség” szerepét kellene ellátnia.

A színészi játék így eladja a sorozatot. Mindegy, hogy szakértő-e az ember a nagypolitikában vagy a térképen sem talál meg bizonyos országokat, jókat derülhet a házassági csetléseken-botlásokon. 

Cahn ki is jelentette, hogy szeret az élet apró furcsaságairól írni, például, hogy a feleség sietségében a biztos zuhanyzás helyett férjével szagoltatja meg hónalját. Ezek az apróságok pedig visszahozzák a kilencvenes évek romkomjainak életérzését, amelyért nem véletlen rajongott egy egész generáció.

Ráadásul a politikai problémák orvosolhatók. És mivel A diplomata sikere okán joggal tarthat számot a második évadra a tüzesre sikerült, cliffhangeres vég után, van remény, hogy jövőre egy sokkal logikusabb és letisztultabb narratíva érkezik majd a Netflixre.

Borítókép: A sorozat plakátja (Forrás: Netflix)