Amerikai szappanopera lett a Sanditon harmadik évada

Tűkön ülve várták a rajongók, hogy Jane Austen utolsó befejezetlen műve végére pont kerülhessen. A Sanditon harmadik, záró évada március közepe óta streamelhető, a magyar bemutató (az előző évadokhoz hasonlóan) a Duna tévén várható. Kérdés, hányan lesznek rá kíváncsiak, mivel az amerikai ízlésre fazonírozott utolsó évad woke szappanopera lett.

Fotó: Red Planet (Sanditon 2) Ltd/James Pardon

Sikeres Twitter-kampány nyomán kapott az eredetileg a brit ITV égisze alatt készülő Sanditon rendes befejezést. A 2019 őszén bemutatott, majd hamar elkaszált Jane Austen-adaptáció a veterán író és Austen-szakértő, Andrew Davies neve alatt készült, éppen ezért okozott meglepetést, amikor a régenskori romantikát meztelen férfiak és erotikus jelenetek tarkították.

A Sanditon harmadik évada minden karakternek romantikát hoz. Anne Reid az egyik jelenetben. Fotó: Red Planet (Sanditon 3) Ltd/Joss Barratt

Jane Austen utolsó regényéből mindössze tizenegy fejezetet írt meg négy hónappal halála előtt. Irodalomtörténészek fájlalják, hogy az írónőt korai halála megakadályozta a történet kibontásában, mivel az eltér korábbi regényeitől: szereplői nem a megszokott galoppozó vidéki nemesek, hanem saját erőből boldogulni kívánó üzletemberek. A fejezetek legalább olyan mély pszichológiával dolgoznak, mint az Emma, vannak olyan sziporkázóan szellemesek, mint a Büszkeség és balítélet és olyan morálisan érzékenyek, mint a Mansfieldi kastély. Az 1995-ös Büszkeség és balítélettel híressé vált Andrew Davies azonban modernizálási törekvéseivel megosztotta a nézőközönséget, azok ugyanis Austen világában épp a visszafogottságot kedvelik. Ráadásul úgy fejezte be a nyolc részt, hogy nem volt biztos a sorozat folytatása, így megfosztotta a nézőket az Austennál kötelező happy endtől.

Az események nyomán szerveződött a Twitteren a Sanditon Sisterhood, amely hónapokon keresztül kampányolt számos tévécsatornánál, míg végül a PBS-nél sikerrel járt. Az amerikai csatorna döntésében nagy szerepet játszott, hogy 2020 karácsonyán a Netflix bemutatta a Bridgerton családot, ami a pandémiától depressziós, otthonukba zárt női nézők kedvence lett, és azóta is tartja a streamingszolgáltató második legnézettebb sorozatának címét.

Így nem is egy, hanem mindjárt két évadot kapott a Sanditon. Andrew Daviest lecserélték, és az első évad jobb részei felett bábáskodó Justin Young kapta a fő kreátori szerepet, aki kidobta az első évad történetszálainak kétharmadát, és teljesen új karakterekkel töltötte meg a dél-angliai kisvárost.

A recept a második évadban tökéletesen működött. Az új Sanditon kellemesen ötvözte Austen befejezett regényeinek történeteit a modern közönség elvárta szókimondó hősnőkkel. Rose Williams pedig olyan megnyerően játszott, hogy az első évad férfi főszereplőjének (Theo James) elvesztését is túlélte a sorozat.

A lendület azonban elveszett a harmadik évadra. A Young írta két évadról most az érezni, hogy mivel a csatorna több bőrt akart lehúzni a történetről, ezért bármi áron meg kellett tölteni a tizenkét részt. A harmadik évad közepére azonban elfogyott a puskapor, és éppen a Bridgerton és az egyéb Netflix-sorozatok által elvárt woke hozzáállás maradt csak.

Charlotte mellékszereplő saját történetében

A korábbi erős, önálló hősnőből egy visszafogott, félénk, őrlődő figura lett, aki hiába ad az előző évadokhoz hasonlóan tanácsot, éppen saját döntései miatt hiteltelen. Charlotte Heywood (Williams) ennek az évadnak a kezdetén is megérkezik Sanditonba, ám ezúttal nem egyedül jön, hanem a második évad végén bemutatott vőlegényével, Ralph-fal (Cai Bridgen). Ralph figurája értelmezhetetlen a Charlotte-ot ismerő rajongók számára, hiszen elvileg együtt nőttek fel, ám a hősnő mégis művelt, magabiztos kisasszony, Ralph pedig egyszerű kétkezi munkás, aki mintha képtelen lenne mindazt megtanulni, amit Charlotte olyan természetesen élt meg az első két évadban.

Rose Williams és Cai Brigden az egyik jelenetben. Fotó: Red Planet (Sanditon 3) Ltd/Joss Barratt

Az alapfelállás nyomán az első pillanattól egyértelmű, hogy kapcsolatuk halálra van ítélve, hiszen a Mr. Darcyból, Mr. Rochesterből, Von Trapp kapitányból és Maxim DeWinterből gyúrt hős, Alexander Colbourne (Ben Lloyd-Hughes) mindig ott van a történetben, hiába próbál Young a Büszkeség és balítéletből, illetve a Meggyőző érvekből vett történetszálakkal éket verni a két szerelmes közé.

Williams és Lloyd-Huges játéka rögtön elvarázsolja a nézőket, minden pillantásuk, visszafogott érintésük, elegáns táncuk pontosan megjeleníti azt a régenskori romantikát, ami miatt Jane Austen ma is népszerű. 

Sajnos azonban kettejük története háttérbe szorul. Charlotte a harmadik évadban gyakorlatilag mellékszereplő, akinek mindössze három feladata van: aggodalmasan nézzen a többi szereplőre a nehéz helyzetekben, szerelmesen Colbourne-re és szégyenkezzen Ralph miatt.

Woke kultúra Sanditonban

Az évad valódi főszereplője Austen egyetlen színes bőrű karaktere, a mulatt örökösnő, Georgiana (Crystal Clarke), aki ezúttal nemcsak örökségéért küzd, hanem bőrszíne ellenére való társadalmi elismerésért is. Hiába része a történetnek, hogy a régenskori Anglia a rabszolgaságot illetően sokkal előrébb járt, mint Amerika, az amerikai közönséget szolgálva a bőrszín kérdését szinte folyamatosan emlegetni kell.

Hasonló a helyzet az Austen által egyszerű hipochondernek megírt Arthur Parker (Turlough Convey) karakterével is, aki az elvárásoknak megfelelően homoszexuális szálat kapott. Mellette gyakorlatilag az összes szereplő romantikus kapcsolatba keveredik, így a város matrónája (Anne Reid), a lelkész vénkisasszony húga (Sandy McDade), az első évadból visszatért Lady Susan (Sophie Winkleman) és Colbourne elsőbálozó unokahúga (Eloise Webb) is saját történetet kap. Illetve Georgiana is visszatalál az első évadban elveszett szerelméhez.

Mondhatnánk, a brit tengerpart igazán romantikus hely, ám a sok új szereplő elviszi a hangsúlyt a központi karakterekről, ráadásul történeteik néhol repetitívek is. Miattuk az előző évadok száraz humorú társadalomkritikusát, Esther Babbingtont (Charlotte Spencer) és Charlotte eleven húgát (Rosie Graham) is nélkülözni kell.

A Sanditon harmadik évada ugyanakkor nem élvezhetetlen. A fényképezés kitűnő, a jelmezek kifogástalanok, bár a Bridgerton-hatás nyomán mind a város, mind a kosztümök is jóval színesebbek, mint az első évadban. A CGI hagy némi kifogásolnivalót maga után, de mivel tévés költségvetésről van szó, ez megbocsátható. (Az a hiba már kevésbé, hogy a közönségkedvenc Lady Susant az írók véletlenül más néven nevezik, mint az első évadban.)

A rajongók örömére a happy end nem marad el, sőt a szappanopera-hatás nyomán minden szereplő elnyeri méltó jutalmát. 

Az austeni alapokat jobban kedvelő közönség azonban az üresjáratok és a túlságosan az amerikai ízlésvilágot tükröző eseménysorok miatt többször fog nyúlni a tekerőgombhoz, mint az előző évadokban.

Borítókép: Rose Williams a Sanditon forgatásán (Fotó: Red Planet (Sanditon 2) Ltd/James Pardon)