Jane Austen utolsó, befejezetlen műve az egyik legizgalmasabb kihasználatlan irodalomtörténeti lehetőség. Az írónő remekműve lehetett volna, mivel legalább olyan mély pszichológiával dolgozik, mint az Emma, van olyan sziporkázóan szellemes, mint a Büszkeség és balítélet, és ugyanolyan morálisan érzékeny, mint A mansfieldi kastély. Ám Jane halála előtt négy hónappal mindössze tizenegy fejezet készült el belőle. Karakterei merőben különböznek a hat befejezett műben megszokott galoppozó vidéki nemesektől és hímző, festegető hölgyeiktől, inkább üzletemberek, akik érezvén a napóleoni háborúk gazdasági kihívásait, maguk szeretnének boldogulni.
A töredék 1925-ben jelent meg először, azóta többen próbálkoztak a történet befejezésével. Most a BAFTA-díjas Andrew Davies – aki az ikonikussá vált 1995-ös Büszkeség és balítélet-adaptációt is írta – ragadott tollat, hogy nyolcrészes sorozatot írjon, amely első részének mindössze fele dolgozza fel Austen szavait, a többi az írónő szakértőjének számító forgatókönyvíró agyszüleménye. És itt kezdődnek a problémák.
A Sanditonban ugyanis minden megvan, amit egy Austen-feldolgozástól elvárunk: erős, önálló hősnő, jóképű, arrogáns főhős, gunyorosan ábrázolt mellékszereplők, kiváló fényképezés, részletgazdag kosztümök és helyszínek, de a sorozat nézői ennél többet is kapnak: meztelen férfiakat és erotikus jeleneteket. Mindezt egy olyan világban, amelyet az Austen-rajongók éppen a visszafogottság és a szemérem miatt szeretnek. A készítők arra hivatkoznak, hogy a György-kori Anglia szexuális beállítottsága nagyon hasonlított a mai koréhoz, és a felsőbb osztályok nem tartóztatták meg magukat, így történelmileg nem kifogásolható Davies megközelítése. Csakhogy az Austen-rajongó közönség nem történelmileg háborodott fel, hanem az Austen-hűtlenség miatt. Az írónőt ugyanis nem érdekelte a felsőbb osztályok szabadossága, helyette a vidéki dzsentri szatirikus bemutatására koncentrált, ahol a családi teázások több csatát rejtettek, mint Napóleon hadjáratai.
