A tárlat nagy erénye, hogy az informatív, leíró dokumentumokon kívül számos eszközzel segíti a kor megértését. A vándorszínészet szó hallatán joggal gondolhatunk az ekhós szekérre. A kiállításon nem csak rajzot vagy miniatűr utánzatot láthatunk. A színészmúzeum egyik termét egy életnagyságú szekér uralja, amely az adott kort idéző jelmezekkel várja a látogatókat. Ezenkívül korabeli szokások szerint készített díszletet és különféle zajkeltő színpadtechnikai eszközöket is megtekinthetünk, utóbbit akár ki is lehet próbálni – ezek persze replikák.
Kőszínházak már az 1700-as évek végétől léteztek, ám sokáig egyiknek sem volt állandó társulata. A 150-200 évvel ezelőtti Budapest színházépületeinek makettjei segítik elképzelni azokat a kőszínházakat, amelyek az évek során sajnos egy kivétellel (az egykori karmelita kolostorként ismert Budai Várszínház, Buda első színházépülete) mind megsemmisültek átépítések vagy éppen tűzvész miatt. Ugyanakkor számos eredeti kiállítási tárgy is megtekinthető. Ilyen például Laborfalvi Róza és Prielle Kornélia főkötője, hajtincse, vagy éppen Egressy Gábor nyakkendője, pénzeszacskója. Az egykori társulatok mindennapjaiba is betekintést nyerhetünk egy színházi jegyzőkönyvön keresztül. A dolgozók bepanaszolhatták egymást olyan vétségek miatt, amelyek ellenkeztek a viselkedési előírásokkal. Jellemzően az ügyelőknek gyűlt meg a bajuk a késő vagy egymással perlekedő színészekkel. A vitákat a társulat saját bizottsága vizsgálta ki, amelynek bíráit a mindenkori társulat tagjai adták. Láthatók még százötven éves dagerrotípiák, metszetek, a kor dokumentumain túl pedig olyan előadás-felvételeket is megtekinthetünk, amelyek segítéségével Petőfi drámájának színpadi adaptációival, illetve Shakespeare fordításaival is megismerkedhetünk.
A megnyitón Szilágyi Márton irodalomtörténész, az ELTE tanára, a korszak szakértőjeként számos olyan gondolatot osztott meg, amelyek egy önálló tárlatvezetésen is megállták volna helyüket. – A 18. század végén és a 19. század elején a színház a magyar kultúrában egészen sajátos szerepet töltött be. A művésszé válás szándéka megelőzhette az igazi tetteket. Ha Petőfi életrajzára gondolunk, akkor felmerülhet az a részlet, amikor Petőfi Sándor még diákéveit tölti a Pápai Református Kollégiumban, ahol két jó barátja volt: Orlai Petrics Soma, aki Petőfi unokatestvére, és Jókai Mór. Mind a hárman művészek akartak lenni. Orlai Petrics Soma, a későbbi jeles festő író szeretett volna lenni, Jókai Mór festői pályáról álmodott, Petőfi pedig színészként képzelte el magát. Mind a hárman meg voltak győződve arról, hogy ez lesz hivatásuk.
A kiállításra terelve a szót, jogosan következik az a kérdés, hogy a 19. századi magyar színészet állapotát és környezetét megmutató kiállítás miért épülhet éppen Petőfi köré. A költő egy korszakváltásnak a tanúja és résztvevője. Tehát akkor, amikor a korabeli színjátszás vizuális megjelenítésére vállalkozik valaki, pontosan ezt a korszakváltást van lehetősége bemutatni. Az a kérdés, hogy a vándorszínészet világából miképpen alakult ki az állandó színházépülettel rendelkező stabil társulatok rendszere, s hogyan rendeződik e köré a vándorszínészet megmaradó része?
– elmélkedett Szilágyi Márton.
