Bros: a szenvedés okozói és a szenvedők

Kétszer játszották a Bros című előadást a Nemzeti Színházban a MITEM fesztivál részeként. A nemzetközi kortárs színház sztárrendezőjének darabját vagy szeretni, vagy gyűlölni lehet. Nincs középút.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Romeo Castellucci rendezéseiről mindig nehéz írni, mert nem azt nyújtja, amihez a magyarországi színházi szcénában hozzászoktunk. Legtöbbször nincs szöveg, amit értelmezhetnénk, és nincs egy olyan konkrét „üzenet”, amit meg lehetne fejteni. Velőig hatoló vizuális látvány és hangfestés elegye készteti a nézőt arra, hogy zsigerileg reagáljon arra, ami a színpadon történik. A rendező munkáit komplex színházi élményként írhatjuk le, ahol a látvány, a zene és a mozgás van a főszerepben. Nem gondolkodni kell, nem értelmezni, hanem megfigyelni, átélni és reagálni. Nem jelenetek egymásutániságában gondolkodik, hanem szimultán folyamatokban, amelyek által organikusan változik a színpadkép és a befogadóban kialakuló hangulat. Atmoszférát teremt, amely vagy teljesen magába szippant, vagy kivet magából. Ez a május 24-én másodjára játszott előadás esetén néhány embernél azt jelentette, hogy fél óra után kimentek, mert nem akarták tovább nézni a színpadon zajló eseményeket. Sok nézőnél pedig azt, hogy hiába tetszett nekik az előadás, mégis nehéz volt tapsolni, mert annyira nagy hatással volt rájuk mindaz, amit láttak.

A tájékoztató orientálta a nézőket Romeo Castellucci nem verbális színházában (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)

A bejáratnál mindenki kézhez kapott egy fekete tájékoztatót, amelyben Jeremiás próféta bibliai szövegének részleteit, mottókat és azt a viselkedési szabályzatot olvashattuk el, amelyet a szereplőkkel is betartatnak. Az olaszországi Societas színészein kívül ugyanis főként magyarok játszottak. Egy kiírás alapján lehetett jelentkezni, amelyben meg volt határozva a megfelelő életkor, testsúly, magasság, s még az is, milyen arcszőrzetet lehet viselni. Vasárnap választották ki a közel kéttucatnyi férfit, akik egy rövid próba és eligazítás után kedden és szerdán már élesben játszottak. – Az volt a célunk, hogy bárki bevonható legyen ebbe a projektbe. Ilyen módon az sem számít, az adott személyeknek van-e színészi kvalitása, végzettsége vagy sem, itt nem ezen volt a hangsúly. Szerettük volna, ha mindig azokkal együtt dolgozhatunk, akik ismerik, és megélik azt a várost, amelybe elvisszük az előadást – osztotta meg a rendezői koncepciót Silvano Voltolina, aki a közönségtalálkozón Romeo Castellucci távollétében a rendezőt képviselte. – Az előadás összeállítása is ezzel a nyitottsággal jellemezhető. Mindig újabb csoportok jöttek, akik mindig különböző instrukciókat kaptak, s így körvonalazódott az a végleges koncepció és az a mozgásmátrix, amit itt is láthattak – tette hozzá a rendező asszisztense.

A kiválasztott férfiak egy-egy rendőregyenruhát, valamint egy-egy fülest kaptak, amin keresztül a végrehajtandó rendezői utasításokat hallhatták. Ezek akár egymással ellentétesek is lehettek, vagy látszólag értelmetlenek, de habozás nélkül végre kellett hajtaniuk mindet. A viselkedési kódex részben pontosan erre vonatkozott: hogy akkor is megvalósítsák az utasításokat, ha bizonytalanok. Másrészt titoktartást is fogadtak az előadás részleteivel kapcsolatban, így a közönségtalálkozón nem sok kulisszatitkot tudhattunk meg.

Valer Dellakeza Jeremiás prófétája (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)

A befogadót érő hatások alól már akkor sem lehetett kitérni, amikor elfoglalhattuk székeinket. Hangos zajzene, az egész nézőteret beborító füst fogadott, a színpadon pedig több mozgó, baljós tárgy. Az első jelenetben gyorsan átrendeződött minden, a színpad kiürült, és csak egy derítő lámpa volt látható, amelyhez egy lassan imbolygó öreg férfialak csatlakozott. A Valer Dellakeza által alakított fehér csuhás próféta románul szavalta Jeremiás próféta bibliai szövegét, ami a nézők többsége számára nem volt érthető – az előadást nem feliratozták. – Nem is kell, hogy a szöveget konkrétan értsék. A szakállamat és a hajamat pedig azóta nem vágtam le, mióta megkezdtük a próbákat – nyilatkozta a színész. – Az a folyamat, ami meghatározta, hogy az elhangzó szöveg belekerül-e a végső produkcióba, az nem egy előre tervezett dolog volt, hanem fokozatosan körvonalazódott. 

Nem volt az eredeti elképzelés része az, hogy Jeremiás próféta szövegét is beillesszük. Szépen lassan, ahogy Valer Dellakezának a személyisége beleivódott a próbafolyamatba, úgy alakult ki az a döntés, hogy Valer karaktere tulajdonképpen egy próféta, s csak ezután esett a választás Jeremiásra. Az, amit Valer Dellakeza tudott nyújtani prófétaként, azt egyszerűen meg szerettük volna osztani a közönséggel. Ez pedig nem az elhangzó szöveg megértéséből fakad, sőt, megfordítva ezt egy kicsit, pontosan a próféta meg nem értése válik fontossá. Ebből a szempontból az is mindegy, hogy az általa kiejtett szavak értelmezhetőek-e bármely nyelv felől

 – tette hozzá Silvano Voltolina. Ez a hozzáállás ráerősít arra, hogy a jóslatok pusztába kiáltott szóként zengenek, de nem találnak halló fülekre.

A játszók képekbe tömörülnek (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)

A rendőröket játszó válogatott szereplők munkája és fókuszált figyelme bámulatos összjátékot eredményezett. Míg az egyik jelenetben festményeket idéző mozdulatlanságba merevedtek, úgy máskor dinamikus mozgások kíséretében rendeződtek újra. Az előadás három, talán legmegrázóbb részeként említhető az egyik rendőr kínzása, a rendőrök bálványimádata, illetve az összes rendőr epileptikus rohamhoz hasonlító vonaglása. A verés-jelenetben az egyik rendőr kibújt egyenruhájából, majd brutálisnak tűnő, ám erősen stilizált gumibotos ütlegelést kapott társaitól, ami közben a verés mozdulatait mennydörgés-szerű hang, míg a meztelen test szenvedését gyermekhangok kísérték. Egy rendőr némán nézte a másik kettő brutalitását. A másik szenvedés-momentumban egy rendőr kezdte a vonaglást, amit társai egy ideig néztek, majd a nézőtérre kivonulva a közönséget pásztázták. A megfeszülő test zihálásához a színpadon lévő kutyák nyüszítése kapcsolódott, akik jelezték gazdáiknak, hogy valami baj történik, ám azok mozdulatlanul meredtek maguk elé. A jelenet azzal zárult, hogy a rendőrök visszamentek a színpadra, majd egymás után ugyanúgy vitustáncba kezdtek. E két jelenet mellett egészen máshogyan okozhatott libabőrt az, amikor a rendőrök egy fehér bábu előtt felsorakoztak, hogy vallásos fegyelmezettséggel, meghatározott mozdulatsorok kíséretében tisztelegjenek előtte. A bábszerű alak száját földöntúli hangok hagyták el, miközben követői mozgását irányította. Az elvakult parancskövetés, az ignorancia, a szenvedés öltött testet a színpadon.

Tisztelgés, imádat (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)

– A rendőrség mint olyan nem az előadás tárgya, és nem is az alanya. A rendőrség egy eszköz arra, hogy az embereket és az emberiséget a saját egyetemességében tudjuk vizsgálni. Arra a kérdésre kaphatunk ezáltal választ, hogy mi történik egy társadalommal, ha az rövidre zár, és szembefordul mindazzal, ami az általa megfogalmazott ideológiával ellentétes. Ezen a ponton válik jelentőségteljessé az egyenruha jelenléte, ami megakadályozza a társadalom többi részébe való integrációt. Az egyenruhán keresztül a rend képviselője találkozik a társadalom többi részével. A rendőr valamilyen cél, és a hatalom érdekében lép fel az egyénekkel szemben. Ebben a kontextusban érvényes az a gondolat, hogy a szenvedés okozói egyszersmind szenvedőkké is válnak. A színház eszközeivel arra törekszünk, hogy a nézők megfigyeljék a történéseket, és valamiféle reakciót adjanak a színpadon történtekre – foglalta össze a koncepciót Silvano Voltolina.

Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!