„Milyen könnyű Londonban elbukni”

Ha egy könyvnek az a címe, hogy A léhaság szentélyei, csak jó lehet, ezt már akkor tudtam, amikor még csak a hirdetését láttam. (Kedvenc írómnak, Karácsony Benőnek a Napos oldal című regénye kezdőmondatai jutnak róla eszembe, ahol szerepel a Fedőcserép- és Alagcsőművek nevű szomorú gyár.) És valóban, vagyis nem valóban, hanem egyenesen csodálatosan és többszörösen jó könyv Kate Atkinson (a szerzői jegyzet tanúsága szerint egy bohókás, mindenre fittyet hányó, vagány hölgy) kitűnő regénye, amelyet egy valóságos személy, Kate Meyrick londoni alvilági királynő tettei ihlettek, és amelynek hőse, Nellie Coker a háború utáni (1926-ban járunk) London Sohójának klubjait birtokolja, és jórészt felnőtt gyermekeivel érzelemmentesen, hűvös üzleti (hivatás)tudattal és könyörtelenül irányítja birodalmát.

A háború utáni sokkból még ki nem gyógyult londoni nép próbálja habzsolni az életet, és ehhez Nellie klubjai kellőképpen diszkrét, erotikus, bódító- és ajzószerekkel bőségesen ellátott hátteret biztosítanak. Kellenek persze lányok is (akik… táncolnak az uracsokkal), de mivel valósággal özönlenek Londonba a sztárságra áhítozó vidéki kisasszonyok, bőségesen felhozatalt tudnak biztosítani vendégeik számára. (A regény szimpatikus, elmebeteg feleségét gondozni és szeretni igyekvő rendőrfelügyelő főhőse – akinek Ahab kapitányi célja lesz Nellie Coker őmobydickségét levadászni – egy helyütt fel is teszi magában a kérdést: „Miért akarnak ezek a lányok mind híresek lenni? Jóformán lehetetlen volt elérniük ezt a célt. Miért nincs valami értelmesebb céljuk (még ha ugyanolyan nehéz is elérni) – miért nem orvosok vagy ügyvédek akarnak lenni?” De a választ nem tudja a kérdésre ő sem. 
 

Elképesztően komplex regény, több szálon fut a cselekmény, több szereplő szemszögéből látjuk az eseményeket, kicsit még ide-oda is ugrálunk az időben, de Kate Atkinson olyan magabiztosan tartja kézben a szálakat és olyan könnyedén váltogatja a nézőpontokat és szereplőket, mintha csak vidáman cigarettázna közben, pezsgőspohárral a kezében Nellie Coker egyik klubjában. 

Egyebek mellett ez a részletgazdagság teszi ennyire szerethetővé a könyvet. Van itt minden, mint a Sohóban: otthonról elszökött okos és szép, meg buta és kövér fiatal leány, könyvtárosnőből nyomozónak felcsapó, korábban a harctéren sebesülteket ápoló kemény csaj (az egyik főszereplő), korrupt és beteges rendőr, másik korrupt rendőr, aki Nellie Cokernek is dolgozik, a rendőrségnek is, és közben megpróbálja megszerezni magának a mulatóbirodalmat, szomorú lányos anyák, magukat lakáskiadó kedvesnővérnek álcázó gátlástalan kerítőnők, bosszúszomjas olasz maffiózók, és természetesen Nellie Coker gyermekei, akik – elvileg – a legfontosabbak a matrónának, mindent értük csinál ugyanis. Közülük a legélesebben megrajzolt figura a Ramsey nevű fiúgyermek, aki drogfüggő léhűtő, de írónak képzeli magát: a könyv talán legzseniálisabb részletei éppen az ő regényírással való mulatságos, mégis teljesen érvényes kínlódását mutatják be, miközben a háttérben, csak úgy odavetve, feltűnik Lewis Carroll, Virginia Woolf, Hemingway, T. S. Eliot, Agatha Christie, Edgar Allan Poe vagy H. G. Wells neve vagy éppenséggel alakja, olykor meglepően szentségtörő kontextusban, de sohasem tiszteletlenül. 

 

Miközben a fegyelmezettség mellett mindvégig kihallatszik az egész könyvből a csodálatos és irigylésre méltó angol hányavetiség, unott és nagyvilági(as) pikírtség, és csak úgy dőlnek belőle a tömör, aforizmatikus megfogalmazások: „Mindazok, akikkel Franciaországban együtt dolgozott, egytől egyig megszállott levélírók és elkötelezett naplóvezetők voltak, Gwendolen viszont semmiféle késztetést nem érzett, hogy megörökítsen bármit is, neki nem kellettek az írásos emlékeztetők. Az élet arra van, hogy magunkba szívjuk, nem pedig azért, hogy lejegyezzük. Utóvégre az mind csak papír, amit azoknak kell majd eltüntetniük, akiket itt hagyunk. Még az is lehet, hogy az emberi élet célja az, hogy elfelejtsék, és senki se emlékezzen rá”, vagy: „Bevitt neki egy csésze teát, az az angol férjek egyetlen fegyvere”, illetve: „A kutya közömbösen nézte. Képtelenség lett volna megmondani, hogy mi jár a fejében. Frobisher gyanította, hogy unatkozik. A kutyáknak ritkán jutott ki a szabadságból, folyton ki voltak szolgáltatva valaki szeszélyeinek. Jobban belegondolva, ebben nem is nagyon különböztek az embertől”, és végül: „Mindannyian halott emberek vagyunk a világra jövetelünk pillanatától kezdődően” és a remek humor. Ebből engedelmükkel hosszabban is idéznék: „Egyházi ügynökségen keresztül kerestek maguknak kisbabát, és egy apáca hozta ki hozzájuk Florence-t egy kései órán. Hóviharban tették le egy katolikus zárda küszöbére, amikor még csak alig néhány órás volt. – A Twist Olivér jut róla az ember eszébe, nem? – így Mr. Ingram. (Freda kitérően hümmögött. Hallotta már a Twist Olivér nevet, de eddig azt hitte, hogy az valami kekszféle.)” „Újabb fáradt sóhajtozás következett. Ha az Adelphi (ami egy színház – NKZs) vitorlás hajó lett volna, már régen kifutott volna a nyílt tengerre, amennyi sóhajtozás folyt a falai között.” „– William, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel – dünnyögte, ahogy áthaladtak a két izompacsirta ajtónálló között. – Tessék? – Dante. – Nem ismerem az urat. – Cobb idegesen nyelt, liftező ádámcsutkája túl nagynak tetszett nyiszlett nyakához képest. – Nem idevalósi – nyugtatta meg Gwendolen.” „Természetesen vasárnapi misére sem jártak. Cokerék mind pogányok voltak, bár Nelli erősen bazírozott az utolsó kenetre, hogy lemossa számos bűnét.” „Oly gyakran történtek Londonban a lopások, csoda volt, hogy bárkinek is van még valamije.” Végül pedig (bár tulajdonképpen az egész könyvet bemásolhatnám) még egy – figyeljék csak a részletek kidolgozottságát, a hanyag eleganciájú humort: „Niven beleült a szokásos székébe a borbélynál, és gőzölgő törülközőt terített az arcára egy Emin nevű, bús képű férfi, aki mintha az Oszmán Birodalmat cipelte volna a hátán. Szenvedélyes ember volt, drámaian suhogott a kezében a borotvakés. Hallgatólagos egyetértésben voltak több dolgot illetően is, elsősorban Churchillt és a Galipoli-félsziget csúfos kudarccal végződött ostromát illetően, Niven mégis visszafogta magát, és nem fejtette ki a témával kapcsolatos véleményét, hiszen senki nem szeret olyan emberrel politizálni, aki egy pengét tart a kezében.” 

 

Hiteles, erőteljes és eredeti, bölcs és fenséges humorú könyv A léhaság szentélyei (még akkor is, ha közben igen tragikus dolgok történnek benne végig – hiszen végülis egy krimi, tele gyilkossággal, emberrablással, bűnnel, sőt Bűnnel), kicsit a Peaky Blinders jut róla az ember eszébe, annak komorsága és végletes kegyetlensége nélkül, tehát életszerűbben. Lehetetlen letenni, így aztán nem is igen van szüksége az embernek arra a szép kis könyvjelzőre, amit a kiadó a csodásan kivitelezett és remekül fordított könyvvel együtt ad. Reading it – is a must, hogy angolosan fejezzem be és ki magam.

Kate Atkinson: A léhaság szentélyei. Fordította: Borbély Judit Bernadett. 21. Század Kiadó, Budapest, 2023.

Borítókép: Kate Atkinson, akinek 43 éves korában jelent meg díjnyertes debütáló regénye, a Kulisszák mögött a múzeumban (Forrás: Encyclopaedia Britannica)