Az előadás kezdetére várva a Jóságos Vezetőként lefestett Ceaușescu elvtárs a szocialista realizmus dicsfényeivel övezett portréját látjuk egy plakáton – jeléül annak, hogy a darab kezdete a nyolcvanas évek keleti blokkjába visz vissza minket, ahol a beszédes nevű, de természetesen képzeletbeli Görcsszentmiklós kultúrotthonában, az erdélyi magyarságra akkoriban rákényszerített kommunista rítusok szerint készülődnek a diktátor születésnapjának megünneplésére.
Az egyelőre még üres díszleteket nézve megint azon töprengek, ami már régen foglalkoztat. Hogy itt, Közép-Kelet-Európában, a volt szovjet blokk országaiban mennyire fontos emlékezetpolitikai feladatot hajtottak végre a művészek azzal, hogy számtalan remekműben – filmekben, regényekben – segítettek már feldolgozni ezt a kollektív traumát.
Őrület minden mennyiségben: kommunista és vadkapitalista korok emléke
Ugyanakkor pontosan ez az imponálóan sikeresen, sok világhírű mű segítségével végrehajtott művészi munka veti fel azt a kérdést, hogy meddig tartogat még valódi művészi kihívásokat számunkra a kommunista múlt történeteinek elevenen tartása. Hány új, még mindig újat és érvényeset közlő alkotásra van még muníciónk? Mennyi ideig számít még relevánsnak ez a múltidézés, miközben már az azóta mögöttünk maradt évtizedek is tartogatnak számunkra hasonlóan drámai lecsúszástörténeteket, feldolgozásra méltó történelmi traumákat?
Ezekbe a félelmeimbe nem lovalom bele magam azért túlzottan, mivel tudván tudom: a román színházi élet kiemelkedő képviselője, Radu Afrim vélhetően ismeri ezt a dilemmát, hiszen a darabja – már az előzetes ismertetés szerint is – egyszerre vállalkozik a kommunista múlt őrületeinek kifigurázására is, de az utána következő kelet-európai vadkapitalista változások visszásságainak kinevettetésére is.
Derűlátó várakozással telnek tehát a nézőtéren a kommunista múlt relikviái között elidőző percek – s erre a derűlátásra a budaörsi Latinovits Színház zsúfolásig megtelt nézőtere is bizonyság. Sokan vannak itt, s vélhetően mindenki valami relevatív erejű előadást vár.
S aztán hamarosan teljes fordulatszámmal el is indul az Ördög-show – aminek hőse mind gyermekkorát megidézve, mind a jelenkori góréságának minden előnyét kiélvezve az az Ördög Miklós Levente, akit az ugyanezt a nevet viselő Ördög Miklós Levente, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának jeles tagja alakít.
Ördög-show: a főszereplők saját nevüket használva alkotják meg színpadi karakterüket
Ez a névazonosság, amellyel a színész saját névalakját hívja táncba a produkcióban, egyáltalán nem egyedülálló itt: a színpadra elsőként kilibbenő Halhatatlan Napsugár Triót például szerepe szerint egy bizonyos B. Fülöp Erzsébet, az Ördög-show felvezetéseként megvalósuló casting majdani zsűrielnöke vezényli. Nos, ez a B. Fülöp Erzsébetet alakító színész megint csak nem más, mint B. Fülöp Erzsébet, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának másik jeles tagja.
Ezek a névazonosságok már mutatják, hogy Radu Afrim ezzel az előadással is a rá jellemző gátlástalanul merész szerzői előadások egyikét hozta el nekünk a színházi olimpiára, melynek szövegét megint csak a színészekkel közösen jegyzi – akik ebben a munkában ilyenformán nemcsak szívvel-lélekkel, hanem olykor a karaktereiket játszva is a saját névükkel vesznek részt, lebontva vagy legalábbis légiesítve azokat a határokat, amelyek a költészet és a valóság, a híres goethei Dichtung és a Wahrheit között húzódnak.
Az időutazás tehát a fehérre sminkelt arcú előadókból álló Halhatatlan Napsugár Trió jelenésével kezdődik, amely egy hithű kommunista dal előadásával fokozza az ideológiai borzalmakat. A jelenet vége kulcsfontosságú – itt hangzik el a darab későbbi cselekményét mozgató újgazdag vállalkozó gyermekkori szövegtévesztése, amelynek az lesz a vége, hogy az egész tanári kart elviszi a Securitate.
Felhívás Nosferatu alakjának: a pionír oly vidám, mint a vámpír a kriptán
A pionír oly vidám, mint a mókus fenn a fán – hangozhatna torzítatlan formában az eredeti versike. A pionír oly vidám, mint a vámpír a kriptán – mondta erre zavarában az eredeti szöveget eltorzítva darab szereplője, a később még komoly helyi górévá avanzsáló kissrác, Ördög Miklós Levente.
Ezt követően egy filmbejátszás pörög le, amelyben a sikeres vállalkozó tesz vallomást arról, hogy milyen traumatikus volt számára gyerekkorában, hogy saját születésnapja éppen a Conducător születésnapjára esett.
Ezzel rímel az a gyönyörűen kimunkált jelenet, amelynek során a kis Ördög Miklós Levente letépi Ceaușescu portréját, s az erősen idealizált, festett kép alatt megjelenik saját úttörőnyakkendős fotója. Ez persze alapvetően vicces jelenet – de valójában a puszta viccen túl is mutat a geg értelme: hiszen a személyi kultusz gyűlölt figurája helyére ezzel ő maga kerül. Ez pedig megelőlegezi az egész darab fő témáját, azt, hogy a nagyvállalkozó az Ördög-show megrendezésével valójában a saját fiát – Ördög Richárdot, Ricsit – helyezi majd egyfajta személyi kultusz által kitüntetett pozícióba. Ami egyfelől kárpótlás ugyan egykori önmagának, másfelől viszont az újgazdagok körében elharapózó vadkapitalista túlzások egyik leginkább visszataszító privilégiuma.
És akkor időzzünk most el egy ideig a darab fő témájánál, egyrészt a Ricsi születésnapjára szánt show castingjánál, másrészt magánál a születésnapi mutatványnál. Lévén, hogy innentől fogva az egész darab sok szálon futó cselekménye, de a cselekménytől elrugaszkodó összes rögtönzés is e körül a fő téma körül forog.
Felülírni egy gyerekkori traumát: felülmúlni Ceaușescu születésnapját
Nos, a góré a gyermekének szánt mutatványa – a születésnapi show, miután az ajándékba kapott méregdrága és egzotikus óriás leguánja négy napig nem mozdult, s ezzel a gyerek tetszését nem nyervén el végül a helyi patak vizében nyerte el új szálláshelyét – még akár elképzelhető is lenne újgazdagéknál. De az, hogy ezt a grandiózusnak szánt, a legsikeresebb műsorelemet előadó résztvevőt ötezer euróval jutalmazó mutatványt két teljesen félrecsúszott egzisztencia – Ördög volt énektanára és tánctanára – szervezze meg egy hosszadalmas casting formájában, amely castingra ki tudja, milyen előzetes meghirdetést követően szintén teljesen képtelen figurák gyülekezzenek össze, ez teljesen eszement agymenéssé alakítja át a jelenetek szabadon burjánzó sorát.
És ez teljesen blőd kavalkád lehetne is jó – már csak azért is, mert ebbe az alapsztoriba beágyazva aztán parádésabbnál parádésabban kivitelezett jelenetek ékelődnek be az előadásba –, de nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy ennél a kerettörténetnél ez a zseniális színészi forgatag jobbat érdemelt volna.
Nem az a baj az Ördög-show alapötletével, hogy szürreálisan komikus, hanem az, hogy ennek a gegnek van egy eredendő dramaturgiai értelme. Ezt értjük: a gyerekkori traumát, a Conducător születésnapjára eső saját születésnap megcsappanó jelentőségét kell itt felülírni. Valamint egy gyerekként elkövetett baklövést, szövegtévesztést kell utólag úgy a helyére tenni, hogy itt most már semmi hiba ne essék, sőt: Ricsi ünnepe pompázatosabb legyen, mint a Conducător bármelyik izzadságszagúan hiteltelen ünneplése.
De az a baj, hogy az Ördög-show és az azt megelőző casting a végső értelmét tekintve pontosan ugyanolyan izzadságszagúan hiteltelen, mint Ceaușescu elvtárs bármelyik dicsőnek hazudott, de dicstelen körberajongása is az volt.
És persze az is igaz, hogy ezt a hiteltelenséget lehetne akár a művészi koncepció elidegeníthetetlen részeként is felfogni: egyfajta kelet-európai kapitalizmuskritikaként értelmezni. A darab frenetikusan jól eljátszott balfékjei elé egy nejlonszatyorban odaakasztott ötezer eurónyi készpénz bankjegykötegei ugyanis pontosan kifejeznek mindent abból a keresetten tökéletlen nívótlanságból, ami a közép-európai újgazdagok stílustalan szórakozása mögött meghúzódik.
Eurókötegek a nejlonszatyorban: visszatér a híres Nokia-doboz legendáriuma
Ha így vesszük, a nejlonszatyorba beletuszkolt bankjegykötegek ugyanazt üzenik a nagy büdös káeurópai újkapitalizmus mélységes bugyraiból, mint amit nekünk, magyaroknak üzen a legendává elhíresült Nokia-dobozba bepréselt készpénz médiakarrierjének emléke.
De pontosan jól ismerjük ezeket az újgazdag mutatványokat: a pénzükkel felvágni próbáló üzletemberek a maguk jó vagy rossz (inkább rossz) ízlésével mindenképpen ki akarnak tűnni az átlagemberek közül – ha már a román közegben akarunk maradni, akkor gondoljunk például a Greta Thunberg által akaratán kívül Bukarestben lebuktatott Andrew Tate luxusautókból álló gyűjteményére.
S ha ez így van, akkor viszont hogy a pitlibe számítana felvágásnak az, amit Ördög művel: vagyis hogy a gyerekkora óta csak még inkább lepukkanttá züllött görcsszentmiklósi kultúrotthonba csődít össze lepukkantnál lepukkantabb, hol szánalmas, hol röhejes, hol démoni erejű figurákat? Ezt szánná ajándéknak a fiának? Akinek amúgy mindent megadhat? Vagy ezzel akarná megszégyeníteni őt? Nyilván nem.
Összeférhet-e egymással Ruben Östlund és Emir Kusturica filmnyelve?
Ennek az alapgegnek a súlyos problematikáját filmes nyelven, filmekre tett utalásokkal lehetne talán a legjobban érzékeltetni. Nos, azért ennyire képtelen és lélektanilag hiteltelen ez az alaptörténet, amiért például Ruben Östlund A szomorúság háromszöge című frenetikusan gonoszul komédiázó kapitalizmuskritikájából és Emir Kusturica Macska-jaj című kelet-európai nyomorúságromantikát árasztó keserédes vígjátékából sem lehetne épkézláb kompilációt összevágni.
Ezen az alapproblémán szinte lehetetlen túltenni magunkat, pedig, ha sikerülne – és az előadás tényleg felejthetetlen jelenetei és színészi alakításai ezért mindent megtesznek –, akkor egy ragyogó színházi este emlékével lehetnénk gazdagabbak.
Mert a darab maga a részleteiben viszont hihetetlenül jó, lenyűgözően szórakoztató: ha zene lenne, az lehetne rá mondani, hogy amolyan örömzenélésből összeálló jam session.
A castingra jelentkező ügyefogyott figurák amúgy teljesen olyanok, mintha a szerencsétlen emlékű magyar Budapest TV még Anettka főszereplésével kitűnni próbáló produkcióiból szalajtották volna őket a színpadra. Azzal a különbséggel, hogy ezek az alakok nagyon is hangsúlyosan hozzák magukkal az erdélyi magyarok és a székelyek életének bizarr módon mulatságos életképeit és utalásait.
És innentől fogva már csak a legnagyobb elismerés hangján kell szólni mindenkiről, akik ebben a Rejtő Jenő kocsmatöltelékeit időzően formátumos arcképcsarnokban szerepet játszanak. Kezdve a két zsűrielnökkel: a felejthetetlenül ízléstelen viseletekben parádézó Bözse tanárnővel, vagyis B. Fülöp Erzsébettel és a szintén felejthetetlen cuccokban sétafikáló, bizonytalan nemi identitású Xaba mesterrel, a mozgásművésszel, vagyis László Csabával.
Folytatva a casting első szereplőjével, az Ördög-show lehetséges szereplői közé nem túl széles mutatványosi repertoárral jelentkező – mindössze a sírás és az elélvezés hangjelenségeit elhüppögő és elsikoltozó – Kiss Borával, aki aztán az amerikai vendég, Braun Bussh Jr. az angol trágárságokat néha tapintatosan félrefordító tolmácsaként, „magyar hangként” is debütál. Folytatva a Braun Bussh Jr. képében a kovbojok redneck-angolját magabiztos bunkósággal toló Bokor Barnával. S az ezer székely lány vetélkedésében jelesül szereplő, s a produkció számára egy percnyi fejen állni tudást felkínáló székely lányt alakító Gecse Ramónával, aki aztán Lady Baba szerepében is szépen tündököl. Óriásit alakít Ördög feleségének, Tisztaházy Orsolyának a szerepében Moldován Orsolya, illetve a Szidónia Galló, valamint Kati szerepét játszó – s később titkosügynökként is lelepleződő – Berekméri Katalin.
Trágár csujogatás: a volt elvtársnők most a nemi szervek dicséretét zengik
Aztán az sem mindennapi, ahogy Radu Afrim a nem teljesen evilági figurákat helyzetbe hozza és vezeti a színpadon: közülük is kiemelkednek a fehérre sminkelt arcú, szinte kortalan jelenéseket összegyűjtő Halhatatlan Napsugár Trió tagjai (Lőrincz Ágnes, Somody Hajnal és Szabadi Nóra), akik mind a diktatúra, mind az újkapitalista elit szolgálatában ugyanolyan delejes erejűen titokzatos teremtések, s ezt a kisugárzásukat még az sem kezdi ki, hogy produkciójuk egy pontján pazarul trágár csujogatásba kezdenek, s mind a férfi nemi szerv, mind a női nemi szerv szókimondó dicséretével sem fukarkodnak. Ugyanilyen elbűvölő túlvilági jelenés a bábos fejdíszével a Gálapatkányt alakító – s egyébként Galló Leviként Michael Jackson-hasonmásként is pózoló – Galló Ernő, vagy Tisztaházy Orsolya XIX. századi felmenőjeként, szellemként kísértő Tisztaházy Theodóra (Nagy Dorottya) – aki egyébiránt Sharon Stone hasonmásaként is bizarr szexuális mutatványokkal tud szolgálni –, vagy a Nosferatu szerepe mellett a német pornófilmek sztárjaként is magát szereplésre kínáló vámpírfigura (Meszesi Oszkár).
Ahogy a bizarr szereplőknek ezt az egész kompániáját felsoroljuk, máris világossá válhat, hogy itt valami tombolóan, gátlástalanul humoros színpadi produkcióval van dolgunk.
Ha valahol a magyar viszonyok között szeretnénk betájolni ezt a produkciót, akkor a Pintér Béla Társulat előadásai juthatnának az eszünkbe: annál is inkább, mert Braun Bussh Jr. karaktere pontosan úgy fest, mintha a Parasztopera színpadáról Adorjáni Bálint karaktere tévedt volna át Budaörsre.
A Tompa Miklós Társulat előadásának az értékét az én szememben viszont az is nagyban emelte, hogy az ő humoruk egyáltalán nem a paródia, de nem is a komédia, hanem az önirónia adta humor volt.
Ez az önirónia pedig itt és most nem volt más, mint egy üdítően szabad szellemű társulat szellemi tűzijátéka: kinevetve, de nem kigúnyolva minden sztereotípiát az erdélyi magyarok túlélési képességeiről vagy a székely öntudatról. Ízig-vérig mai volt ez a darab a szellemiségében is, a mai korhoz való viszonyában is: a darabban hemzsegtek az utalások az egészségtelen romániai viszonyokról, a Spanyolországban epret szedő vendégmunkások kiszolgáltatottságáról, de a genderideológia nehezen visszafordítható beszivárgásáról, a nemi szerepek bonyodalmassá válásáról – ennek a jelenségnek a felhánytorgatásában a Csibi Ferit és a Faunt egyszerre alakító Varga Balázs egyébiránt külön is jeleskedett.
Tébolyult gyülekezet jelent hát még a Budaörsi Latinovits Színház színpadán, de nagyon is volt ebben az eszement forgolódásban vezérlő gondolat, nem is kevés: és ez a szisztéma a színpad szabályai szerint is mindvégig tökéletesen működött.
Egy tánc mind felett: Michael Jackson és Sharon Stone hasonmásai Nosferatuval együtt rázzák
Ahogy maga az Ördög-show is nagyot szólt a darab végén, igaz, nem úgy, mint ahogy azt Ördög Miklós Levente (nem a színész, hanem a színpadi karakter) tervezte. Az ötezer eurós jutalom sorsáról az ünnepelt, Ricsi közfelháborodást keltő döntést hoz, de ettől függetlenül az egész színpadi készülődés teljes színpadi energiája igenis a színpadra robban egy megindítóan és egyben lelkesítően csodás nagy táncjelenetben, amelynek varázsát éppen az adja meg, hogy az Ördög-show terve egyébiránt kudarcot vallott, az őrült szereplési vágynak nem akadt nyertese. Lett viszont nyertese – maga a közönség – a darab zenés-táncos fináléjával, amely ilyenformán az Ördög-show félresiklásának ellenére is ki tudta futni a maga hibátlan formáját. Ha nem is egy nyertes, de mindannyiunk örömére.
Egy ragyogó, nagyon szórakoztató előadást láthattunk tehát, amelynek a magával ragadó rögtönzéseihez szinte csak ürügyként szolgált a mű szerencsétlenül összefércelt kerettörténete. Ami végül is csak azért nem nehezedett rá túlzottan a darabra, mert Radu Afrim rendezői koncepciója azon alapult, hogy az alaptörténetet ugyan kibontva, de egyszersmind el is hanyagolva sorjáztak előttünk a jelenetek.
Nos, az az igazság, hogy hanyagságnak ritkán örülhet ennyire a néző. De most ezt kellett tennünk – hiszen ennek köszönhetően tudtuk átadni magunkat szinte maradéktalanul ennek a csodás színházi estének.
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
Borítókép: Pillanatkép az előadásból (Fotó: Bereczky Sándor)
