Báj és pedigré

A Csárdáskirálynő története több mint száz éve indult hódító útjára. Olyan librettó és zenei anyag ez, mely túlélte az idő próbáját, s a világ legjelentősebb zenés színpadain játsszák a mai napig. Van, hogy az alkotók hűek maradnak vagy visszanyúlnak az első változathoz, ám talán gyakoribb, amikor az adott korra reflektálva készíti el az adaptációt a rendező. A 10. színházi olimpia programelemeként, a Budapesti Operettszínház által életre hívott Csárdáskirálynő Fesztiválon három előadás, vagyis három különböző – magyar, litván és francia – értelmezés kapott bemutatkozási lehetőséget. A 2019 óta játszott litván Kaunasi Állami Zenés Színház előadásának különlegessége kétségkívül abban rejlik, hogy az operetten belül egy másik műfaj sajátosságai, a revü mentén szerezte meg a dramaturgiát. Mindezt egy letisztult, operai minőségű szólistateljesítménnyel és kórussal, minimáldíszlettel és a cselekmény idejének módosításával vitte színre Rūta Bunikytė rendező.

Csárdáskirálynő - litván társulat Fotó: Veres Ildikó

Álom, álom, édes álom… Litvániában

A színházi olimpia hivatalos oldalán, a Szinhaz.org-on az áll, hogy a litván Kaunasi Állami Zenés Színházban 1946 óta többször is színpadra állították Kálmán Imre, Leo Stein és Jenbach Béla sikeroperettjét, a Csárdáskirálynőt. Közönségkedvenc operettről beszélünk, s a 2019-es, Rita Bunikytė rendezve változat már az ötödik Csárdáskirálynő-adaptáció a teátrum történetében. A szóban forgó osztrák–magyar operett – ha szigorúan vesszük a szakirodalom szerinti meghatározást –Bécsben indult hódító útjára 1915 novemberében, s rá egy évre, 1916 novemberében – közel háromszázötven bécsi előadás után – Gábor Andor fordításában megérkezett a budapesti Király Színházba is. A rákövetkező évben már Moszkvában és Szentpéterváron játszották, de elkészült a darab New York-i, illetve londoni változata is. A darab az Osztrák–Magyar Monarchia „hagyatéka”, a szocializmusban második virágkorát élte itthon. A litván évszám – amikor először került színpadra a Csárdáskirálynő a kaunasi színpadon – igencsak beszédes: 1946-ban Litvánia a Szovjetunió tagköztársasága, így korántsem meglepő, hogy feldolgozták a népszerű zenés darabot az 1940-ben megnyitott teátrumban (a színházépület azonban már régebbi). A helyen kezdetben pedig csak operetteket mutattak be: színre került a Csárdáskirálynő előtt például Lehár Ferenc A víg özvegy és a Luxemburg grófja című operettje, Johann Strauss Cigánybárója, de még Franz von Suppé Könnyűlovasság című műve is, sőt francia és orosz műveket is műsorra tűztek. Kálmán Imre zeneszerzői talentuma sem volt ismeretlen a Kaunasi Állami Zenés Színház közönségének, hiszen 1945-ben a Marica grófnőt játszotta a társulat. A Csárdáskirálynő története Silva, azaz Szilvia címmel mutatkozott be 2019-ben is. Egyrészt nem ritka, hogy a primadonna keresztnevére cserélik az egyébként beszédes – és őt jelölő – Csárdáskirálynő nevet.

E használat mögött bizonyára az húzódik meg, hogy 1946-ban azonos címmel debütált a litván közönség előtt a sikeroperett, így később – 1959-ben, 1978-ban, 1992-ben és pár évvel ezelőtt is – e hagyományt folytatták az alkotók. 

Ne feledjük, hogy az operettet már az első alkalommal is litván nyelven játszotta a zenés színház, amit vagy német, de inkább orosz nyelvű librettóból fordíthattak. Azért is, mert 1917-ben Szilvia címmel debütált a darab az oroszoknál. 

A 2019-es Szilvia már az ötödik Csárdáskirálynő-adaptáció a Kaunasi Állami Zenés Színház történetében (Fotó: Veres Ildikó)

Új rendezés, új keretezés
 

A legújabb verziót Rūta Bunikytė rendezte, aki számos zenés színházi produkció jegyez mint direktor. Kálmán Imre zenéjével sem először találkozott, hiszen a Klaipedai Állami Zenés Színházban 2014-ben álmodta színpadra a Mister X című operettet, ami nem más, mint a Cirkuszhercegnő orosz nyelvű adaptációja. A Szovjetunió tagállamaként régebben egyértelműen ezt a hagyományt követték, ám a címhasználatban többnyire most sem térnek el. 
 

A Csárdáskirálynő történetét szinte mindenki ismeri így vagy úgy a nagyvilágban. Leegyszerűsítve Vereczki Szilvia sanzonett és Edvin herceg szerelmének, azaz egy orfeumi hölgy és egy nemes ember kapcsolatának története szervezi az operett dramaturgiáját. Az első változat cselekménye a 20. század elején játszódik, az operett pedig az első világháború fegyverropogásai közepette íródott, s akkor is ismerhette meg a közönség. Az új litván változat alkotói jelentős változást elközöltek a cselekmény idejét illetően, ugyanis a litván előadás cselekménye az 1930-as években játszódik. Erre az időszakra számos reflexió érkezett főként Edvin herceg édesapjától – a litván nyelvű szöveg angol és magyar nyelvű fordítását tudom ezúttal tájékozódási pontnak tekinteni –, a balti ország bel- és külpolitikájára. Mindezt természetesen úgy – „liberális eddig csak a külpolitikában voltam”, vagy éppen a belügyminiszter emlegetése –, hogy a herceg minden esetben a két fiatal vagy éppen a saját szerelmi életét kommentálta. De az első változathoz képest, a nálunk csak Kellér–Békeffy-verzióként emlegetett – 1954-es, s a többség által ismert – változathoz hasonlított jobban a 2019-ben debütált Bunikytė-rendezés. Ez azt jelenti, hogy Edvin édesanyja, Anhilte / Cecília szintén mint első hölgy van jelen a történetben. Az Anhilte név használata szintén visszanyúl az 1915-ös változathoz, de a Cecília név a későbbiekhez. Ezen verzióban is – amit már szintén láthattunk más adaptációban – Edvin édesanyja a főúri társaságban Anhilte, míg egykori orfeumi hölgyként Cecília (beceneve azonban Lili és nem Cilike). A klasszikus „négyes fogatot” (primadonna-bonviván, szubrett-táncoskomikus) nemcsak ezzel a módosítással borította fel a litván előadás. Stázi bárónő (Ingrida Kažemėkaitė)  – Edvin jegyese és unokahúga – szülei, Eggemberg (erediteg Eddenberg) báró és bárónő (Laima Kuzmickaité és Dainius Bervingis) is bekerültek a történetbe, akik komikus figuraként sokáig a Stázi bárónő és Bóni gróf (Martynas Beinaris) táncoskomikus-szubrett párosát helyettesítették, hiszen igencsak döcögősen indult be a „valódi” komikus pár története. Szilvia (Marija Arutiunova) és Edvin (Andrius Apšega) megszokott primadonna-bonviván párosként működtek. Anhilte / Cecília (Rita Preikšaitė) primadonna státuszra emelése pedig az idősebb hercegné és a herceg (Gediminas Maciulevičius) párosának előtérbe kerülését is magával hozta, akik így a negyedik főszereplő párost lettek a színen. Így nem egy „négyes fogattal”, hanem kettővel dolgozott a Szilvia című előadás. A fiatalok a reményt, a társadalmi elvárásokkal szembemenő szerelmi kapcsolatot, a szerelmet képviselték. Olyan párt, akik megharcolnak egymásért. Az idősebbeknél azonban láthattuk azt, hogy a szintén elsöprő szerelemnek indult kapcsolat miként változik át a házasság intézményéből kiábrándult együttéléssé. 

Rendkívül éles a kontraszt a két generáció között: a fiatalok szabadulnának a rang és a származás adta sokszor terhes kötelezettségektől, az idősebb párok viszont görcsösen ragaszkodnak hozzá. Habár a lelkük mélyén ők is tudják, hogy ez már csak egy kiüersedett színjáték.  Nem úgy, mint a Csárdáskirálynő története, ami tükröt tart a hamiskás, ranghajhász, státuszfétises világnak. 

Egy olyan közegnek, ahol többet számít a pedigré, a családfa „tisztasága”, mint bármelyik családtag ön-ön boldogsága.  „A herceg nem alszik, a kutyáknak nem kell a csont…” – zsarolta érzelmileg Anhilte fiát, hogy felejtse el Szilviát, rangon alul nem házasodhat. Az anya származásának fontossága visszatérő pont volt az előadásban, s a családfa  „tisztaságának” hangsúlyozása különösen áthallásos 1935-ben, ekkor adta ki ugyanis Hitler a nürnbergi faji törvényeket. 
 

Színház a színházban, műfaj a műfajban: a revüszínpad bája

A harmincas évek viszont egy izgalmas koncepciónak is teret adott: az előadás úgy működött, mint egy revüszínpad. A revü valójában egy könnyed kis műsor, melynek története arra szolgált, hogy az egymás után következő műsorszámokat összefogja. A műfaj egyébként hatással volt az operettműfajra is, melynek hatására egy új válfaj, a revüoperett is megszületett az 1920-as, 1930-as években. 

Itt azonban szó sincs arról, hogy revüoperetté változott volna a Csárdáskirálynő. Ezúttal „a színház a színházban” jól ismert forgatókönyve szerint kapott teret a revüszínpad az operettben.

Szilvia legtöbb szólója – a cselekmény előbbre vitele szempontjából egyébként meghatározó dalok – mint fellépés volt jelen az operettben: tánckarral, fellépőruhában. Egy-egy dal közben pedig haladtunk bonyodalomtól egészen a megoldásig. Parádés koncepció, formai megoldás, aminek némi elidegenítő szerepet is szánhatott a rendező, hiszen a szerelmes dalok különböző „térfelen” kezelésé – bár reflektáltak Szilvia bánatára vagy örömére – teret adott a prózai részek mélységének. Kotryna Daujotaitė díszlete – aki a fekete tónusú jelmezeket is jegyzi – egy leegyszerűsített, ám nehézkes anyag (vas) dominálta, főként feketés színű díszlet, amiből könnyen lehetett varieté és  főúri palota is – ez csupán világítás kérdése volt. Az ének- és tánckart azonban úgy kezelte a rendező, mintha egy operaszínpadi darabot rendezne, akik kapcsolatban álltak a főszereplőkkel, s számuk talán több is, mint amit a hagyományos operettszínpadon egy-egy hasonló jelenetnél megszokhattunk. S mint tudjuk, az operett szó jelentése önmagában kisopera, nos, a rendezőnő egy nagyoperaként nyúlt az anyaghoz. Ez pedig, ahogy eddig sem, most sem vált kárára a Csárdáskirálynőnek. Ennek megfelelően vezette a színészeket is. Szilvia, azaz Marija Arutiunova alakítása parádés, s meg kell jegyezni, hogy prózában is hiteles. Vörös hajú parókában, letisztult varieté- és báli kosztümökben egy vad, talpraesett primadonnát láthattuk. Az ő Szilviája harsány, akaratos, de mindvégig következetes maradt. Andrius Apšega Edvinként hangilag méltó párja volt, bár néha az operett- és musicalparódiák eszköztárát használva nyilvánult meg. Az első felvonásban ez kizökkenthette a nézőket az egyébként egységes és szépen építkező előadásból, de a második felvonásra javult e kilengése száma. 

A litván Csárdáskirálynő-adaptáció egyik erénye, hogy mind a rendező, mind pedig a színészek tisztelettel közelítenek egy olyan operettdarabhoz, mely nemcsak a világ legnagyobb és legrangosabb operaszínpadain van jelen, hanem bizony a mulatós legmélyebb bugyraiban is.

Aktualizálni, újraértelmezni pedig mindig kell és kellett, hiszen az élteti a műfajt, ha újabb és újabb rétegeit fejtjük fel, ha a nem megszokott paneleket szeretnénk elmesélni vele. S ha valaki valóban érti a műfajt, akkor egy-egy operett története lett több, mint egy tingli-tangli sztori. Most több lett.

Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE! 

Borítókép: Jelenetfotó a Szilvia című előadásból (Fotó: Veres Ildikó)