Báj és pedigré

A Csárdáskirálynő története több mint száz éve indult hódító útjára. Olyan librettó és zenei anyag ez, mely túlélte az idő próbáját, s a világ legjelentősebb zenés színpadain játsszák a mai napig. Van, hogy az alkotók hűek maradnak vagy visszanyúlnak az első változathoz, ám talán gyakoribb, amikor az adott korra reflektálva készíti el az adaptációt a rendező. A 10. színházi olimpia programelemeként, a Budapesti Operettszínház által életre hívott Csárdáskirálynő Fesztiválon három előadás, vagyis három különböző – magyar, litván és francia – értelmezés kapott bemutatkozási lehetőséget. A 2019 óta játszott litván Kaunasi Állami Zenés Színház előadásának különlegessége kétségkívül abban rejlik, hogy az operetten belül egy másik műfaj sajátosságai, a revü mentén szerezte meg a dramaturgiát. Mindezt egy letisztult, operai minőségű szólistateljesítménnyel és kórussal, minimáldíszlettel és a cselekmény idejének módosításával vitte színre Rūta Bunikytė rendező.

Csárdáskirálynő - litván társulat Fotó: Veres Ildikó

A 2019-es Szilvia már az ötödik Csárdáskirálynő-adaptáció a Kaunasi Állami Zenés Színház történetében (Fotó: Veres Ildikó)

Új rendezés, új keretezés
 

A legújabb verziót Rūta Bunikytė rendezte, aki számos zenés színházi produkció jegyez mint direktor. Kálmán Imre zenéjével sem először találkozott, hiszen a Klaipedai Állami Zenés Színházban 2014-ben álmodta színpadra a Mister X című operettet, ami nem más, mint a Cirkuszhercegnő orosz nyelvű adaptációja. A Szovjetunió tagállamaként régebben egyértelműen ezt a hagyományt követték, ám a címhasználatban többnyire most sem térnek el. 
 

A Csárdáskirálynő történetét szinte mindenki ismeri így vagy úgy a nagyvilágban. Leegyszerűsítve Vereczki Szilvia sanzonett és Edvin herceg szerelmének, azaz egy orfeumi hölgy és egy nemes ember kapcsolatának története szervezi az operett dramaturgiáját. Az első változat cselekménye a 20. század elején játszódik, az operett pedig az első világháború fegyverropogásai közepette íródott, s akkor is ismerhette meg a közönség. Az új litván változat alkotói jelentős változást elközöltek a cselekmény idejét illetően, ugyanis a litván előadás cselekménye az 1930-as években játszódik. Erre az időszakra számos reflexió érkezett főként Edvin herceg édesapjától – a litván nyelvű szöveg angol és magyar nyelvű fordítását tudom ezúttal tájékozódási pontnak tekinteni –, a balti ország bel- és külpolitikájára. Mindezt természetesen úgy – „liberális eddig csak a külpolitikában voltam”, vagy éppen a belügyminiszter emlegetése –, hogy a herceg minden esetben a két fiatal vagy éppen a saját szerelmi életét kommentálta. De az első változathoz képest, a nálunk csak Kellér–Békeffy-verzióként emlegetett – 1954-es, s a többség által ismert – változathoz hasonlított jobban a 2019-ben debütált Bunikytė-rendezés. Ez azt jelenti, hogy Edvin édesanyja, Anhilte / Cecília szintén mint első hölgy van jelen a történetben. Az Anhilte név használata szintén visszanyúl az 1915-ös változathoz, de a Cecília név a későbbiekhez. Ezen verzióban is – amit már szintén láthattunk más adaptációban – Edvin édesanyja a főúri társaságban Anhilte, míg egykori orfeumi hölgyként Cecília (beceneve azonban Lili és nem Cilike). A klasszikus „négyes fogatot” (primadonna-bonviván, szubrett-táncoskomikus) nemcsak ezzel a módosítással borította fel a litván előadás. Stázi bárónő (Ingrida Kažemėkaitė)  – Edvin jegyese és unokahúga – szülei, Eggemberg (erediteg Eddenberg) báró és bárónő (Laima Kuzmickaité és Dainius Bervingis) is bekerültek a történetbe, akik komikus figuraként sokáig a Stázi bárónő és Bóni gróf (Martynas Beinaris) táncoskomikus-szubrett párosát helyettesítették, hiszen igencsak döcögősen indult be a „valódi” komikus pár története. Szilvia (Marija Arutiunova) és Edvin (Andrius Apšega) megszokott primadonna-bonviván párosként működtek. Anhilte / Cecília (Rita Preikšaitė) primadonna státuszra emelése pedig az idősebb hercegné és a herceg (Gediminas Maciulevičius) párosának előtérbe kerülését is magával hozta, akik így a negyedik főszereplő párost lettek a színen. Így nem egy „négyes fogattal”, hanem kettővel dolgozott a Szilvia című előadás. A fiatalok a reményt, a társadalmi elvárásokkal szembemenő szerelmi kapcsolatot, a szerelmet képviselték. Olyan párt, akik megharcolnak egymásért. Az idősebbeknél azonban láthattuk azt, hogy a szintén elsöprő szerelemnek indult kapcsolat miként változik át a házasság intézményéből kiábrándult együttéléssé. 

Rendkívül éles a kontraszt a két generáció között: a fiatalok szabadulnának a rang és a származás adta sokszor terhes kötelezettségektől, az idősebb párok viszont görcsösen ragaszkodnak hozzá. Habár a lelkük mélyén ők is tudják, hogy ez már csak egy kiüersedett színjáték.  Nem úgy, mint a Csárdáskirálynő története, ami tükröt tart a hamiskás, ranghajhász, státuszfétises világnak. 

Egy olyan közegnek, ahol többet számít a pedigré, a családfa „tisztasága”, mint bármelyik családtag ön-ön boldogsága.  „A herceg nem alszik, a kutyáknak nem kell a csont…” – zsarolta érzelmileg Anhilte fiát, hogy felejtse el Szilviát, rangon alul nem házasodhat. Az anya származásának fontossága visszatérő pont volt az előadásban, s a családfa  „tisztaságának” hangsúlyozása különösen áthallásos 1935-ben, ekkor adta ki ugyanis Hitler a nürnbergi faji törvényeket. 
 

Színház a színházban, műfaj a műfajban: a revüszínpad bája

A harmincas évek viszont egy izgalmas koncepciónak is teret adott: az előadás úgy működött, mint egy revüszínpad. A revü valójában egy könnyed kis műsor, melynek története arra szolgált, hogy az egymás után következő műsorszámokat összefogja. A műfaj egyébként hatással volt az operettműfajra is, melynek hatására egy új válfaj, a revüoperett is megszületett az 1920-as, 1930-as években. 

Itt azonban szó sincs arról, hogy revüoperetté változott volna a Csárdáskirálynő. Ezúttal „a színház a színházban” jól ismert forgatókönyve szerint kapott teret a revüszínpad az operettben.

Szilvia legtöbb szólója – a cselekmény előbbre vitele szempontjából egyébként meghatározó dalok – mint fellépés volt jelen az operettben: tánckarral, fellépőruhában. Egy-egy dal közben pedig haladtunk bonyodalomtól egészen a megoldásig. Parádés koncepció, formai megoldás, aminek némi elidegenítő szerepet is szánhatott a rendező, hiszen a szerelmes dalok különböző „térfelen” kezelésé – bár reflektáltak Szilvia bánatára vagy örömére – teret adott a prózai részek mélységének. Kotryna Daujotaitė díszlete – aki a fekete tónusú jelmezeket is jegyzi – egy leegyszerűsített, ám nehézkes anyag (vas) dominálta, főként feketés színű díszlet, amiből könnyen lehetett varieté és  főúri palota is – ez csupán világítás kérdése volt. Az ének- és tánckart azonban úgy kezelte a rendező, mintha egy operaszínpadi darabot rendezne, akik kapcsolatban álltak a főszereplőkkel, s számuk talán több is, mint amit a hagyományos operettszínpadon egy-egy hasonló jelenetnél megszokhattunk. S mint tudjuk, az operett szó jelentése önmagában kisopera, nos, a rendezőnő egy nagyoperaként nyúlt az anyaghoz. Ez pedig, ahogy eddig sem, most sem vált kárára a Csárdáskirálynőnek. Ennek megfelelően vezette a színészeket is. Szilvia, azaz Marija Arutiunova alakítása parádés, s meg kell jegyezni, hogy prózában is hiteles. Vörös hajú parókában, letisztult varieté- és báli kosztümökben egy vad, talpraesett primadonnát láthattuk. Az ő Szilviája harsány, akaratos, de mindvégig következetes maradt. Andrius Apšega Edvinként hangilag méltó párja volt, bár néha az operett- és musicalparódiák eszköztárát használva nyilvánult meg. Az első felvonásban ez kizökkenthette a nézőket az egyébként egységes és szépen építkező előadásból, de a második felvonásra javult e kilengése száma. 

A litván Csárdáskirálynő-adaptáció egyik erénye, hogy mind a rendező, mind pedig a színészek tisztelettel közelítenek egy olyan operettdarabhoz, mely nemcsak a világ legnagyobb és legrangosabb operaszínpadain van jelen, hanem bizony a mulatós legmélyebb bugyraiban is.

Aktualizálni, újraértelmezni pedig mindig kell és kellett, hiszen az élteti a műfajt, ha újabb és újabb rétegeit fejtjük fel, ha a nem megszokott paneleket szeretnénk elmesélni vele. S ha valaki valóban érti a műfajt, akkor egy-egy operett története lett több, mint egy tingli-tangli sztori. Most több lett.

Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE! 

Borítókép: Jelenetfotó a Szilvia című előadásból (Fotó: Veres Ildikó)