– Két, egymást kiegészítő kötetről van szó, fejezeteik akár egyetlen könyvbe is beleférhettek volna. A kapocs, ami összeköti őket, a nemzeti kérdés – mondta a bemutatón Szász Zoltán történész.
– A munkákból kiderül, hogy szerzőjük különleges érzékenységgel viseltetik a történelem polifóniája iránt. Felfogásában a történelem olyasmi, ami a maga teljességében nem ragadható meg. Tisztában van vele, hogy a történelemtudomány akciórádiusza korlátozott, de ez nem keseríti el. Írásaiból ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy számára az is a történelem része, amit – hagyományos értelemben – azon kívül esőnek tekintünk – jellemezte a szerzőt és a két kötetet Szász Zoltán beszélgetőtársa, Bánkuti Gábor történész.
Az emlékezet metamorfózisa ünnepeken, hétköznapokon című könyv alapvetően arról szól, mikor és hogyan vált nemzeti ünneppé március 15., augusztus 20. vagy október 23. Ezek mellett azt is vizsgálja, hogy az ünneplés kérdése – egyáltalán: az ünneplés lehetősége – milyen hatást gyakorolt az emberek szűkebb és tágabb közösségére, a társadalomra.
1848 utóéletéről elhangzott: 1860. március 15-én konfliktus alakult ki a forradalomra emlékező fővárosi egyetemisták és a rendet fenntartani igyekvő katonák között. Utóbbiak a tömegbe lőttek, és egy tizennyolc éves joghallgató, Forinyák Géza – két hét szenvedés után – belehalt az itt szerzett térdsérülésébe. Így ő is a nemzeti függetlenség mártírjává vált mint a forradalom és szabadságharc hősei.
Csaknem harminc évvel a kiegyezés után aztán törvénybe iktatták 1848 emlékét. Az 1898. évi V. törvénycikk – az áprilisi törvények megalkotásának félszázados évfordulója alkalmából – nemzeti ünneppé nyilvánította a napot, „amelyen dicső emlékezetű V. Ferdinánd király az 1848-ik évi korszakot alkotó törvényeket szentesítette”. Vagyis április 11-ét.
Csakhogy a nemzet nem volt igazán megelégedve e szabályozással, mert nem március 15. szerepelt benne. Az ezt kimondó törvény csupán a forradalom és szabadságharc 80. évfordulója előtt, 1927-ben született meg, a Horthy-korszakban.
