– Két, egymást kiegészítő kötetről van szó, fejezeteik akár egyetlen könyvbe is beleférhettek volna. A kapocs, ami összeköti őket, a nemzeti kérdés – mondta a bemutatón Szász Zoltán történész.
– A munkákból kiderül, hogy szerzőjük különleges érzékenységgel viseltetik a történelem polifóniája iránt. Felfogásában a történelem olyasmi, ami a maga teljességében nem ragadható meg. Tisztában van vele, hogy a történelemtudomány akciórádiusza korlátozott, de ez nem keseríti el. Írásaiból ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy számára az is a történelem része, amit – hagyományos értelemben – azon kívül esőnek tekintünk – jellemezte a szerzőt és a két kötetet Szász Zoltán beszélgetőtársa, Bánkuti Gábor történész.
Az emlékezet metamorfózisa ünnepeken, hétköznapokon című könyv alapvetően arról szól, mikor és hogyan vált nemzeti ünneppé március 15., augusztus 20. vagy október 23. Ezek mellett azt is vizsgálja, hogy az ünneplés kérdése – egyáltalán: az ünneplés lehetősége – milyen hatást gyakorolt az emberek szűkebb és tágabb közösségére, a társadalomra.
1848 utóéletéről elhangzott: 1860. március 15-én konfliktus alakult ki a forradalomra emlékező fővárosi egyetemisták és a rendet fenntartani igyekvő katonák között. Utóbbiak a tömegbe lőttek, és egy tizennyolc éves joghallgató, Forinyák Géza – két hét szenvedés után – belehalt az itt szerzett térdsérülésébe. Így ő is a nemzeti függetlenség mártírjává vált mint a forradalom és szabadságharc hősei.
Csaknem harminc évvel a kiegyezés után aztán törvénybe iktatták 1848 emlékét. Az 1898. évi V. törvénycikk – az áprilisi törvények megalkotásának félszázados évfordulója alkalmából – nemzeti ünneppé nyilvánította a napot, „amelyen dicső emlékezetű V. Ferdinánd király az 1848-ik évi korszakot alkotó törvényeket szentesítette”. Vagyis április 11-ét.
Csakhogy a nemzet nem volt igazán megelégedve e szabályozással, mert nem március 15. szerepelt benne. Az ezt kimondó törvény csupán a forradalom és szabadságharc 80. évfordulója előtt, 1927-ben született meg, a Horthy-korszakban.
1948-ban, a centenáriumon aztán a kommunista hatalom megpróbálta integrálni 1848–49 örökségét és emlékezetét. A korábbi megemlékezéseket ugyanis
sajátságos kettősség jellemezte: az állami (kormányzati) megemlékezések alapvetően másról szóltak, mint a társadalmiak. Az éppen aktuális emlékezetpolitikai szituációktól független interpretációk csak az utóbbiakon hangozhattak el.
1948-ban – a kommunista hatalomátvétellel csaknem egy időben – megszüntették ennek lehetőségét. A hetvenes években aztán a diákság rádöbbent: 1848 valós eseményei köszönő viszonyban sincsenek azzal, amit a Forradalmi Ifjúsági Napok szervezői tártak eléjük, ezért kísérletet tettek rá, hogy aktuális emlékezetpolitikai motiváció nélküli megemlékezéssorozatot hozzanak létre.
– 1848 emlékezete ekkorra már elválaszthatatlanul összekapcsolódott 1956 emlékezetével: aki ’56 után márciust említette, az tulajdonképpen októbert is említette – mondta Gyarmati György.
A kollektív nemzeti függelemsértés című kötet kapcsán folytatott beszélgetésből kiderült: az október 23-i fővárosi demonstrációt a túlhatalmi erőszak gerjesztette forradalommá, és az október 24-i vidéki eseményláncolatok elindulásához az is kellett, hogy a vasútállomásokra megérkezzenek a fővárosi vonatok.
Gyarmati György előadása: Nemzeti ünnepek az államszocializmusban
– Amíg meg nem kezdődtek a vidékkutatási projektek, ’56-ról szólva alapvetően Budapest-történetről lehetett beszélni, amit aztán Magyarország-történetként próbáltak eladni, mert arról, hogy mi történt a főváros határain túl, alig tudtak valamit. A magam részéről azt szerettem volna felderíteni e projektek kapcsán, hogy az adott településeken milyen változatai vannak annak, amit ma ’56 történetének hívunk – mondta Gyarmati György.
