A szabadság igézete

Gerő András a Magyar Nemzet hétvégi mellékletének, a Lugasnak adta egyik utolsó sajtóinterjúját. A történészprofesszor rendszeresen foglalkozott olyan témákkal is, amelyek nem feltétlenül vágtak kutatói profiljába.

20221107 Budapest Gerő András történész, a Habsburg Történeti Intézet igazgatója Fotó: Mirkó István (MI) Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

– Könyvében kiemelkedő magyar politikusok – Deák Ferenc, Tisza Kálmán – portréját rajzolja fel, külön tanulmányt szentel a dualizmus korában világvárossá lett Budapestnek. Számomra a legérdekesebb írás mégis az, amelyben – Petőfi költeményeiből kiindulva – levezeti, hogy a magyarok istene a szabadság istene, végső soron tehát maga a Szabadság. Hogyan jutott erre a következtetésre?

– Petőfi több megnyilatkozásában nyilvánvalóvá tette, hogy számára a szabadság nem elvont kategória – elhíresült hatsorosában például hierarchiába állítja, és kijelenti, hogy még a szerelmét is föláldozza érte. Az 1848 márciusában íródott Nemzeti dal jól ismert refrénje így szól: „A magyarok istenére / Esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk”. A nyolc hónappal később, novemberben keletkezett „Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag” kezdetű versében ugyanakkor ez áll: „Egy vallás van a földön: szabadság!” Ezek után számomra világos, hogy az esküt így kell érteni: „A magyar szabadságra esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”

Az 1848 áprilisában íródott, A magyarok istene című versében Petőfi ugyanakkor másféle képet tár elénk: „egy erős istenség / Őrzi gondosan a magyar nemzetet!” Ez az isten ezek szerint a magyarok védőistene. Petőfi más-más verseiben más-más felfogásban közelített ehhez az alakhoz?

De mi tudná a legjobban védelmezni a magyarokat, ha nem a szabadság? Petőfi ezért még a saját nemzettársaival is szembefordul: aki a magyar szabadsággal szembemegy – legyen a nemzeten belül vagy kívül –, az a Nemzeti dal szerint sehonnai, bitang ember.

– 1848/49-ből ugorjunk a XX. századba! November 20-án lesz Habsburg Ottó születésének 110. évfordulója. Ha Magyarországon folytatódhatott volna a királyság, édesapja, IV. Károly után ő lett volna a következő uralkodó…

– Édesapja korán elhunyt, utána édesanyja, Zita királyné tartotta életben benne a meggyőződést, hogy egy birodalom örököse, úgy is kell viselkednie. A hatvanas évekre azonban felismerte, hogy ez nem járható út, úgyhogy váltott, de ez nem jelentette azt, hogy megtagadta volna a családi örökséget: egy nemzetek feletti, kooperatív egység mellett kötelezte el magát – ez volt az Európai Unió. Egyébként az 1930-as évektől részt vett a Páneurópai Mozgalomban is.

– Ön jól ismerte, a Habsburg Történeti Intézet igazgatójaként többször találkozott vele. Mit tapasztalt, hogyan hatott rá, hogy nem léphetett trónra?

– Valóban, ő volt az intézet mögött álló közalapítvány kuratóriumának elnöke, így a kétezres évek elején gyakran találkoztunk. Akkor már túl volt ezen a kérdésen, nem gyötörte meg különösebben. Humanista gondolkodású, bölcs ember volt, így hamar rájött, hogy a tényleges hatalommal bíró emberek mennyire sérülékenyek lehetnek, ezért a spirituális hatalmat választotta. Részben ennek tudható be, hogy az Európai Parlamentben – amelynek húsz éven keresztül tagja volt – az anarchistáktól a liberálisokon keresztül a konzervatívokig mindenkivel szót értett. Ezzel igen nagy hatást gyakorolt rám.

A magyarsághoz való viszonyát pedig jól mutatja, hogy bár a teste a kapucinusok bécsi kriptájában van eltemetve, a szívét tartalmazó urna a pannonhalmi bencés apátságban.

– Van-e róla szóló személyes története, anekdotája, amelyet megoszthat az olvasóinkkal?

– Egyszer például megkérdeztem tőle: „Elnök úr, a történelemben sok ostoba Habsburg uralkodott, ön viszont kitűnő és felkészült ember – nem bántja, hogy magának semmi sem jutott az elődei hatalmából?” Erre rám nézett, és szokott raccsolásával azt mondta: „Andvás, mi hétszáz évig uralkodtunk itt-ott, az utóbbi hetven-nyolcvan év csupán intermezzó!” Vagy: egyszer együtt voltunk egy vacsorán, és engedélyt kértem tőle, hogy levehessem a zakómat. Amire azt mondta: „Andvás, annyira kedvelem magát, hogy akár hozzám is érhet!” Ez azért volt nagy szó, mert bár nem volt megkoronázva – így nem „felségnek”, hanem „fenségnek” kellett szólítani –, rengeteg helyen megfordult, és bárhová is ment, az emberek többsége meg szerette volna szorítani a kezét, megveregetni a vállát vagy meglapogatni a hátát. Nem szerette, ha hozzáérnek. Ennyi maradt az arisztokratikus távolságtartásából, és még ezt is képes volt feladni, ha úgy hozta a sor.

– A könyv záró tanulmánya a Covid-járvánnyal foglalkozik. A téma nem vág egy Habsburg-kort kutató történész profiljába. Miért döntött a feldolgozása mellett?

– Azért, mert értelmezési kényszert váltott ki belőlem. A nemzedékem először élt meg olyan helyzetet, amelyet csak háborús metaforával tudtam leírni: nem valamiféle hatalom volt az ellenség, hanem egy vírus, amely a világ 193 országát bénította meg annyira, hogy az ellene folytatott védekezés során alapvető szabadságjogokat kellett korlátozni. És bár az ellenség nem tűnt el, de legyőztük. Többé nem vagyunk védtelenek vele szemben, ami – tekintve, hogy a járvány még mindig jelen van a hétköznapjainkban – igazán megnyugtató.

Névjegy Gerő András (1952) Széchenyi-díjas történész, a Magyar Tudományos akadémia doktora, az ELTE BTK Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszékének professor emeritusa. 2003-tól a Habsburg Történeti Intézet igazgatója. Fő kutatási területe: az Osztrák–Magyar Monarchia kora, Budapest története. Legutóbbi kötete: Liberális látószög (Habsburg Történeti Intézet – Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, 2022).

Borítókép: Gerő András (Fotó: Mirkó István)