Az utóbbi időben intenzív diskurzus zajlik a konzervativizmus – és különösképpen a jelenkori magyar konzervativizmus – mibenlétéről. Nem elképzelhetetlen, hogy az ezekben az években született írások és elhangzott konferencia-előadások összességében úgy fognak bevonulni a XXI. századi magyar politikai gondolkodás történetébe, mint a konzervativizmusról szóló vita, amelynek során akadémiai tudósok, közírók és politikusok próbálják definiálni (részben újradefiniálni) a mai magyar konzervativizmust.

A vita és a definíciós kísérletek egyik aspektusa, hogy vajon a 2010 óta regnáló kormányzat és annak – a kormány politikáját nyilvánosan védelmező – hívei nevezhetők-e konzervatívoknak vagy sem. A kérdés azért merül fel, mert egyes konzervatív gondolkodók – elsősorban az egyetemi-akadémiai szférában – megkérdőjelezik a kormány és a mögötte álló szellemi erőtér konzervatív mivoltát. Részben beléjük (is) kapaszkodva, rájuk hivatkozva aztán a közbeszédben és a politikai palettán is megjelennek olyan személyek és csoportok, akik/amelyek magukat „igazi” konzervatívként jellemzik, szemben a kormánnyal és annak támogatóival. Ezek között vannak frusztrált, korábban a kormánypárt soraiban politizáló, de onnan kikopott értelmiségiek (Bod Péter Ákos, Chikán Attila, Jeszenszky Géza, Mellár Tamás, Pálinkás József etc.), és vannak a konzervativizmusvonatra most felkapaszkodni kívánó politikai szereplők. Ilyen például Márki-Zay Péter vagy a már meglehetősen széles ideológiai mezőt bebarangolt Gyöngyösi Márton által most éppen nemzeti-konzervatív pártként eladni próbált – szintén meglehetősen széles ideológiai mezőt bebarangolt – Jobbik.

A konzervativizmus körüli vita egyik sarokpontja, hogy a politikai radikalizmus vajon összeegyeztethető-e a konzervativizmussal. A kormány mögött álló konzervatívok, az úgynevezett „új jobboldal” válasza erre határozott igen, míg a kormánnyal szembenálló, magukra „igazi” konzervatívként gondolók válasza nem. Az igen válasz részben annak a következménye, hogy a konzervativizmus pragmatikus, és reagál a valóságra. Miközben ugyanis a Lánczi András által 2002-ben írt Konzervatív kiáltvány, amely a jelenkori magyar konzervatív gondolkodás egyik alapművének tekinthető, a radikalizmus minden formáját elvetette, azt is leszögezte, hogy az 1990 előtti kommunista örökséget fel kell számolni, a (poszt)kommunizmust intézményi-politikai és szellemi-kulturális értelemben is le kell zárni. Márpedig a tapasztalat azt mutatja, hogy ez finomkodva, apró lépésekkel, óvatosan sasszézva nem fog menni, csak olyan eszközöket alkalmazva, amelyek sok esetben radikálisnak tekinthetők.

Annál is inkább így van ez, mivel a konzervatív politikának nem csupán a (poszt)kommunista örökséggel kell megküzdenie, hanem a (poszt)kommunistákkal politikai szövetségben álló, a konzervatívok által védelmezett tradicionális rend és normalitás ellen minden eddiginél átfogóbb támadást intéző progresszív liberalizmus ellen is (ami 2002-ben ily mértékben még nem volt nyilvánvaló). Ez a küzdelem pedig nem jelenthet csak védekezést, hiszen a védekezéssel legfeljebb azt lehet elérni, hogy minden marad a régiben, márpedig ez 2010-ben, több mint hat évtized megélt, valóságos kommunizmus és posztkommunizmus után nem lehetett konzervatív alternatíva. És nemcsak a kommunizmussal szemben nem lehet alternatíva a védekezés, hanem – a nyugat-európai konzervatívok több évtizedes bűnös mulasztása következtében – a társadalomátalakítási kísérletben meglehetősen messzire jutott progresszív liberalizmussal szemben sem. Mindkettőtől – (poszt)kommunistáktól és progresszív liberálisoktól egyaránt – terepet kellett és kell visszafoglalni, márpedig az védekezéssel nem, csak támadással/ellentámadással képzelhető el. Innentől pedig nem tartalmi, hanem taktikai kérdés, hogy az (ellen)támadás milyen eszközökkel történik, és mennyire erős, mennyire heves, mennyire radikális.

Azt, hogy konzervatív politika és radikalizmus nem feltétlenül zárja ki egymást, mutatja az egyre inkább legitimitást nyerő „konzervatív forradalom” szóösszetétel, amely – a forradalom szó jelentésének következtében – önmagában hordozza a radikalizmust. Mindezt a közelmúltban két írásban fejtette ki Békés Márton a Magyar Nemzet hasábjain.

Miközben egyetértek Békés Mártonnal abban, hogy konzervativizmus és radikalizmus nem zárják ki egymást (sőt: a ma konzervativizmusa csak akkor lehet sikeres, ha radikális), a konzervatív forradalom szóösszetételt nem tartom helyénvalónak. Lehet, hogy a kérdés feszegetése felesleges terminológiai szőrszálhasogatásnak tűnik, mégis érdemes néhány mondatot szentelni ennek is a konzervativizmusról szóló vitában.