Annál is inkább így van ez, mivel a konzervatív politikának nem csupán a (poszt)kommunista örökséggel kell megküzdenie, hanem a (poszt)kommunistákkal politikai szövetségben álló, a konzervatívok által védelmezett tradicionális rend és normalitás ellen minden eddiginél átfogóbb támadást intéző progresszív liberalizmus ellen is (ami 2002-ben ily mértékben még nem volt nyilvánvaló). Ez a küzdelem pedig nem jelenthet csak védekezést, hiszen a védekezéssel legfeljebb azt lehet elérni, hogy minden marad a régiben, márpedig ez 2010-ben, több mint hat évtized megélt, valóságos kommunizmus és posztkommunizmus után nem lehetett konzervatív alternatíva. És nemcsak a kommunizmussal szemben nem lehet alternatíva a védekezés, hanem – a nyugat-európai konzervatívok több évtizedes bűnös mulasztása következtében – a társadalomátalakítási kísérletben meglehetősen messzire jutott progresszív liberalizmussal szemben sem. Mindkettőtől – (poszt)kommunistáktól és progresszív liberálisoktól egyaránt – terepet kellett és kell visszafoglalni, márpedig az védekezéssel nem, csak támadással/ellentámadással képzelhető el. Innentől pedig nem tartalmi, hanem taktikai kérdés, hogy az (ellen)támadás milyen eszközökkel történik, és mennyire erős, mennyire heves, mennyire radikális.

Azt, hogy konzervatív politika és radikalizmus nem feltétlenül zárja ki egymást, mutatja az egyre inkább legitimitást nyerő „konzervatív forradalom” szóösszetétel, amely – a forradalom szó jelentésének következtében – önmagában hordozza a radikalizmust. Mindezt a közelmúltban két írásban fejtette ki Békés Márton a Magyar Nemzet hasábjain.

Miközben egyetértek Békés Mártonnal abban, hogy konzervativizmus és radikalizmus nem zárják ki egymást (sőt: a ma konzervativizmusa csak akkor lehet sikeres, ha radikális), a konzervatív forradalom szóösszetételt nem tartom helyénvalónak. Lehet, hogy a kérdés feszegetése felesleges terminológiai szőrszálhasogatásnak tűnik, mégis érdemes néhány mondatot szentelni ennek is a konzervativizmusról szóló vitában.

A forradalom nem más, mint radikális társadalomátalakítási kísérlet, amely a társadalmat oly módon kívánja átalakítani, hogy az minél kevesebbet őrizzen meg a francia forradalom előtti tradicionális rendből. A konzervativizmus éppen ezt a tradicionális rendet – illetve ennek még létező maradékait – védelmezi (vagy éppen próbálja visszaállítani), és a forradalommal szemben áll, így a konzervatív forradalom szóösszetétel önellentmondás. A forradalom szó használata azért is problematikus, mert nem helyes ugyanazt a kifejezést két, egymással ellentétes dologra is alkalmazni. Fogalmainkkal szemben alapvető elvárás, hogy egy jelenséget egyértelműen írjanak körül, egyazon fogalom nem írhat le két, egymással gyökeresen szembenálló jelenséget. Máskét fogalmazva: tűz és víz ugyanazon kifejezéssel nem illethető. Márpedig mi Magyarországon ezt csináljuk. Forradalomnak nevezzük és ebben az esetben pozitív jelentéstartalommal ruházzuk fel 1848-at és 1956-ot, miközben szintén forradalomnak nevezzük, de negatív jelentéstartalommal ruházzuk fel 1917-et (Oroszország esetében) és 1918–19-et (Magyarország esetében). El kellene tehát döntenünk, hogy a forradalom szó jelentéstartalma pozitív vagy sem. Konzervatívként egyértelműen azt mondjuk, hogy mi nem állunk a forradalom mellett, vagyis a konzervativizmus nem forradalmi, hanem ellenforradalmi ideológia.

Ebből a szemszögből szemlélve a XX. századi magyar történelmet, 1918–19 forradalmai felforgatták az addigi rendet, az ezekkel szemben létrejött Horthy-rendszer ellenforradalmi rendszer volt – önmeghatározása szerint is. Ezt a rendet verték szét teljes egészében az 1944–1948 közötti időszakban, mégpedig oly módon, hogy újabb elemeket iktattak ki a XX. század első felében a francia forradalom előtti tradicionális világból még megmaradt elemek közül (pl. az egyházat, az arisztokráciát, a magántulajdont etc.). Ez tehát klasszikus forradalmi átalakulás volt. Innen nézve 1956 valóban egy ellenforradalmi és restaurációs kísérlet volt, hiszen a Horthy-rendszert felszámoló forradalommal szemben tört ki. Paradox módon tehát egyet kell értenünk a kommunista szóhasználattal 1956 ellenforradalmi jellegét illetően, nem értünk viszont egyet a szóhasználat értéktartalmával: az 1956-os ellenforradalmi kísérlet értéktartalma számunkra pozitív. Természetesen, ha kilépünk az ideo­lógiák világából, más szavakkal is le lehet írni 1956-ot, ezek közül álláspontom szerint a népfelkelés és a szabadságharc fogalmak írják le a legjobban azt, hogy mi történt 1956-ban. A forradalom szó azonban semmiképpen. (Azt gondolom, hogy 1956-hoz hasonlóan – bár jóval nehezebben – a magyar 1848–49-et is le lehetne írni a forradalom szó használata nélkül, ez azonban a jelen írás kereteit meghaladná.)

És mivel mi, mai magyar konzervatívok egyrészt a kommunista forradalmak által létrehozott rendszerrel, másrészt a napjaink progresszív liberális forradalma által részben már létrehozott, részben létrehozni kívánt rendszerrel szemben határozzuk meg magunkat, szintén nem forradalmárok, hanem ellenforradalmárok vagyunk. Ellenforradalmi a jelenlegi kormánypolitika is, hiszen sok tekintetben az 1944–1948 közötti forradalmi átalakulás által megszüntetett világhoz nyúl vissza – legutóbb a vármegye és a főispán fogalmak visszahozatalával. Amit mi, magyar konzervatívok, csak helyeselhetünk. Az ellenforradalmiság radikalizmusban nem feltétlenül különbözik a forradalom radikalizmusától (sőt: az ellenforradalom radikalizmusát jelentős mértékben a forradalom radikalizmusa határozza meg), irányában azonban éppen ellentétes vele.

Tisztában vagyok vele, hogy – egyrészt 1848–49-nek köszönhetően, másrészt annak következtében, hogy 1956-ot a kommunisták évtizedeken keresztül ellenforradalomként próbálták lejáratni – a magyar nyelvben a forradalom szó inkább pozitívan, míg az ellenforradalom szó inkább negatívan cseng. Nyilván ennek (is) köszönhető, hogy sem 1956 tekintetében, sem pedig a mai magyar konzervativizmus tekintetében nem hangsúlyozzuk az ellenforradalmi jelleget, meggyőződésem azonban, hogy politikai-ideológiai szempontból akkor járunk el következetesen, ha magunkra ellenforradalmárokként tekintünk, és konzervatív forradalom helyett konzervatív ellenforradalomról beszélünk.
 

Borítókép: Soha korábban nem volt ekkora, 135 fős kormánypárti többség (Fotó: Havran Zoltán)