Az utóbbi időben intenzív diskurzus zajlik a konzervativizmus – és különösképpen a jelenkori magyar konzervativizmus – mibenlétéről. Nem elképzelhetetlen, hogy az ezekben az években született írások és elhangzott konferencia-előadások összességében úgy fognak bevonulni a XXI. századi magyar politikai gondolkodás történetébe, mint a konzervativizmusról szóló vita, amelynek során akadémiai tudósok, közírók és politikusok próbálják definiálni (részben újradefiniálni) a mai magyar konzervativizmust.
A vita és a definíciós kísérletek egyik aspektusa, hogy vajon a 2010 óta regnáló kormányzat és annak – a kormány politikáját nyilvánosan védelmező – hívei nevezhetők-e konzervatívoknak vagy sem. A kérdés azért merül fel, mert egyes konzervatív gondolkodók – elsősorban az egyetemi-akadémiai szférában – megkérdőjelezik a kormány és a mögötte álló szellemi erőtér konzervatív mivoltát. Részben beléjük (is) kapaszkodva, rájuk hivatkozva aztán a közbeszédben és a politikai palettán is megjelennek olyan személyek és csoportok, akik/amelyek magukat „igazi” konzervatívként jellemzik, szemben a kormánnyal és annak támogatóival. Ezek között vannak frusztrált, korábban a kormánypárt soraiban politizáló, de onnan kikopott értelmiségiek (Bod Péter Ákos, Chikán Attila, Jeszenszky Géza, Mellár Tamás, Pálinkás József etc.), és vannak a konzervativizmusvonatra most felkapaszkodni kívánó politikai szereplők. Ilyen például Márki-Zay Péter vagy a már meglehetősen széles ideológiai mezőt bebarangolt Gyöngyösi Márton által most éppen nemzeti-konzervatív pártként eladni próbált – szintén meglehetősen széles ideológiai mezőt bebarangolt – Jobbik.
A konzervativizmus körüli vita egyik sarokpontja, hogy a politikai radikalizmus vajon összeegyeztethető-e a konzervativizmussal. A kormány mögött álló konzervatívok, az úgynevezett „új jobboldal” válasza erre határozott igen, míg a kormánnyal szembenálló, magukra „igazi” konzervatívként gondolók válasza nem. Az igen válasz részben annak a következménye, hogy a konzervativizmus pragmatikus, és reagál a valóságra. Miközben ugyanis a Lánczi András által 2002-ben írt Konzervatív kiáltvány, amely a jelenkori magyar konzervatív gondolkodás egyik alapművének tekinthető, a radikalizmus minden formáját elvetette, azt is leszögezte, hogy az 1990 előtti kommunista örökséget fel kell számolni, a (poszt)kommunizmust intézményi-politikai és szellemi-kulturális értelemben is le kell zárni. Márpedig a tapasztalat azt mutatja, hogy ez finomkodva, apró lépésekkel, óvatosan sasszézva nem fog menni, csak olyan eszközöket alkalmazva, amelyek sok esetben radikálisnak tekinthetők.