A Magyarországon 2010-ben első ízben kétharmados parlamenti felhatalmazást nyerő Fidesz–KDNP választási győzelméről akkoriban Orbán Viktor a következőket mondta: „Magyarországon nem egyszerűen arról van szó, hogy lezajlott a hatodik szabad választás, hanem forradalom történt a szavazófülkékben. Olyan nagy horderejű változást tudunk véghezvinni, amelyet régen csak a forradalmak tudtak.” Valódi forradalom történt tehát, nem csupán forradalommal felérő politikai változás! Ennek csak formája volt az, amely eltért az európai forradalmak megszokott dramaturgiájától, tartalma pedig – Lánczi Andrást idézve – egy „visszaállító forradalom” lehetőségét tartogatta, amely az elszakított gyökereket keresi, visszatér. Mégpedig a normalitáshoz.

S valóban: miközben húszévnyi késlekedés után megtörtént a posztkommunizmus felszámolása, azaz a rendszerváltoztatás véghezvitele, azon nyomban új rendszer is született (a nemzeti együttműködés rendszere), amely egy új korszak megnyitását, azaz új történelmi kezdetet jelentett. 2010–12-ben alkotmányjogi-intézményi fordulat következett be: az alaptörvény például a történeti alkotmány historikus-normatív tartalmára „nyit ablakot” (Paczolay Péter), az új választási rendszer és a mellé társított nemzeti konzultáció pedig megerősítik a többségi demokrácia érvényét. 2010 és 2022 között előbb a gazdasági, majd a társadalmi rendszerváltoztatás is befejeződött: patrióta gazdaságpolitikával, a hazai tulajdonhányad növelésével, illetve a munkaalapú és családbarát ország felépítésével. A legújabb feladatok a nemzeti szuverenitás megvédelmezése mellé a kulturális szuverenitás megteremtését társítják, hogy az össztársadalmi kohézió megerősítése széles körű nemzeti konszenzus talaján valósuljon meg.

Az egymás utáni harmadik kétharmados törvényhozási felhatalmazással végződő országgyűlési választás után vetődött fel, elsősorban még csak politikai-ideológiai tekintetben, aztán négy év múlva már történelmi perspektívában is, hogy a nemzeti együttműködés rendszere értéktartalmát és működési módját tekintve forradalmi-konzervatív jelenség. Érdekes módon ennek – a számukra ijesztő – dimenzióját azok sejtették meg, akik a legkevesebbet értették meg belőle. Balázs Zoltán például már a harmadik kétharmados győzelem után kijelentette, hogy számára a radikalizmus mint program a riasztó, a kormányzatot pedig forradalmi jobboldalinak nevezte. Ám ekkor már külföldön is felfigyeltek rá, hogy Magyarországon valami történik – a Le Figaro ekkoriban azt írta: „A nemzeti identitás védelme a Fidesz által 2010 óta meghirdetett konzervatív forradalom egyik kulcstémája.”

A politikai realitások együtt jártak a szellem valóságával, amikor a harmadik kétharmad megszerzése egybeesett a Kommentár folyóirat 2018. tavaszi–nyári megújulásával. Ezt követően már azok is a laphoz viszonyítva határozták meg magukat, akik ellenezték a hazai konzervatív forradalmat. 2019 májusában például a következőket lehetett olvasni az egykori Heti Válasz utódlapjában: 

Az elmúlt másfél év hazai kultúrharcának egyik fontos fejleménye az úgynevezett »új jobboldal« határozott színre lépése. Noha az új jobboldalnak vannak előzményei, zászlóbontásának a Kommentár folyóirat 2018. őszi megjelenését tekintjük.

Majd felrótták, hogy „az új Kommentár lapszámai a »hagyomány és forradalom« összetartozását, azaz a »konzervatív forradalmat« hirdetik”. Három évvel később – a negyedik kétharmadot követően – a szöveg egyik társszerzője, Körösényi András e szavakat egy júniusi konferencián változtatás nélkül megismételte.

Az „új jobboldallal” szembeszegezett „igazi konzervativizmus” (más néven csalódott fideszesek, kritikus konzervatívok) vádpontjai minduntalan ugyanazok. Az imént idézett rendezvényen Körösényi ezeket fel is sorolta, mégpedig a következők szerint. Radikalizmus, amely a permanens alkotmányozásban, az intézményi struktúrák folyamatos átszervezésében, a hatalommegosztás, a képviseleti rendszer kiüresítésében ragadható meg. Aztán a joguralom elutasítása, amely a politikai voluntarizmus és az önkényuralom eszközévé válhat. Továbbá autoriter hatalomgyakorlás, amelyből kifolyólag az Orbán-rezsim nem egyszerűen autoriter, de autokratikus. Végezetül a legmegdöbbentőbb vád következik, azaz a népakaratra vagy a választók többségére történő folyamatos hivatkozás, amelynek köszönhetően a regnáló miniszterelnök szerintük „választott diktátorrá” válik.

Az egyes vádpontok nem többek a nyugatos tranzitológia és a megfelelési kényszer szülte absztrakció keverékénél, miközben éppen a lényeget vétik el. Például milyen gond lehetne konzervatív szempontból az 1989-es alkotmány alaptörvényre cserélésével? Hiszen miért is kellett volna ragaszkodni a toldozott-foldozott, sztálinista szerkezetű 1949. évi XX. törvényhez? Aztán miért volna „plebiszciter vezérdemokrácia”, élén egy „választott diktátorral” az a berendezkedés, amelyben egymás után négy alkalommal kap – két különböző választási rendszerben is! – alkotmányos felhatalmazást a jobboldal? Azt sem árthat tudatosítani, hogy demokratikus körülmények között egyes-egyedül a nép, azaz a választók véleménye számít, amelyet a kormányzat és a mögötte álló pártok rendre különféle formákban ki is kérnek (aláírásgyűjtés, nemzeti konzultáció, népszavazás). Végezetül tudomásul kell venni, hogy a magyar nemzet időhöz-térhez illő válaszai önérdekből vezérelten születnek meg, nem pedig kívülről irányítva, a nemzetközi akadémiai elit és a globális pénzügyi körök elvárásai mentén.

1989-ben a külső és belső ellenérdekelt felek, amelyek egymással idejekorán szövetségre is léptek, ellehetetlenítették a rendszerváltoztatás eredeti értelmének beteljesítését. Bár a jobboldali (nemzeti, polgári, konzervatív, kereszténydemokrata) erők két ízben is kormányra kerültek, a közelmúlt tehetetlenségi nyomatéka túl nagy volt. Ennek folytán hiá­ba tűnt úgy a második alkalommal, 1998–2002 között, hogy befejezhető a rendszerváltoztató folyamat („A jövő elkezdődött”), elfagyott a tavasz. 2010-től kezdve nyílott lehetőség arra, hogy mindenestül új rend szülessék: politikailag, társadalmi értelemben és kulturális tekintetben egyaránt. Ekkor nemcsak egy új rendszer született, hanem új rend jött világra, nem egyszerűen a régi lezárása történt meg, hanem új korszak nyitánya jött el. Ez nem valaminek a vége volt csupán, hanem egy új kezdet. Ekkortól beléptünk a saját jövőnkbe.

Ennek a folyamatnak szerves része, hogy bő harminc év alatt (1990–2022) Magyarországon a jobboldal a perifériáról a politikai centrumba került, a baloldal pedig a központból a szélre. 

A liberális hegemónia lassan-lassan megroppant, az elmúlt tizenkét évben pedig létrejöttek egy konzervatív korszak intézményi-intellektuális feltételei, ami olyan történelmi periódus megnyitását jelenti, ahol az alapvető értékek (Isten, haza, család, munka, otthon, biztonság) forradalmi erővel térnek vissza. Ha valami, akkor ez valóságos konzervatív forradalom.

Ugyanez a vágy hajtotta a nyugati civilizációban mindenütt megjelenő szuverenista mozgalmakat, gondoljunk csak a brexitre („Take back control”) vagy Donald Trump győzelmére („Make America great again”), ám míg ezek a globalizáció részproblémáira reagáltak, annak függvényében maradva, addig a magyar modell mindenestül új világot teremtett. Idehaza a jobboldal már nemcsak politikai ellensúly, hanem országos tőkesúly, és felismertük azt is, hogy a ma konzervativizmusa nem a tegnap liberalizmusa.

A reformkor programadó könyvében, a Hitel végén Széchenyi így fogalmazott: 

Nem nézek én, megvallom, annyit hátra, mint sok hazámfia, hanem inkább előre. A múlt elesett hatalmunkból, a jövendőnek urai vagyunk.

Most egy újabb nagy nemzeti regeneráció közepette vagyunk. A szélesen értelmezett konzervatív tábor és a kormányzó jobboldal történelmi szövetsége alkotja Magyarország szellemi-politikai centrumát. Nincs más hátra, mint előre. Előre, nem hátra.

A szerző történész–politológus, a XXI. Század Intézet igazgatója, a Kommentár főszerkesztője

Borítókép: Hazánk legnagyobb nemzeti lobogója a Citadellán, 2022. március 15-én (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)