Ha bármilyen délkelet-ázsiai performatív műfajt nézünk, akkor el kell fogadnunk, hogy az időfelfogás teljesen átalakul. A pontos kezdés hiú ábránd, ahogyan a jellemzően több napon át zajló előadást sem lehet gond nélkül pár órába belesűríteni. Ebben a mentalitásban állították színpadra a korábban látható Történetek a Mahábháratából című klasszikus indiai kathakali előadást is, ami csaknem nyolc órán át zajlott, s ezzel hazánkban egyedülálló módon egy egész estés, napüdvözlettel záruló bemutatót hozott a keralai és olasz társulat. Erről olvasható egy összefoglaló elemzés itt. A TIPA társulata a szokványosan akár többnapos, de legalább hét-nyolc órás előadást nagyjából négy órára csökkentette a magyarországi bemutatóhoz, amelynek során Nangsza Öbüm dákíni történetének rövidített változatát adták elő. A tibeti operát az UNESCO az emberiség egyik szellemi kulturális örökségeként tartja nyilván.
A tibeti opera eredete
Ezt a jellemzően néptáncokat felhasználó, speciális énekkel előadott, valamint akrobatikus elemeket is magában foglaló műfajt régen kültéren mutatták be fesztiválok, ünnepségek során. A speciális hangképzés is erre utal: a Nemzeti Színház épületében idegenül hat a hangszálak olyan módon történő zengetése, amelynek hallatán a hegyek között, szabad levegőn érezhetjük magunkat, s ahol a hangoknak a széllel kell dacolniuk, hogy végül a hegyoldalon visszaverődve eljussanak a közönséghez. A műfaj eredete egy legenda homályába burkolózik. A tizennegyedik században egy magas rangú szerzetes és hídépítő, Drupthok Thangthong Gyalpo elhatározta, hogy vashidakat épít, amelyek a korszerű szállítás és közlekedés, valamint a zarándokok zavartalan utazása érdekében átszelik Tibet nagyobb folyóit. Az ehhez szükséges adományok gyűjtéséhez létrehozott egy társulatot, amelyben hét csodálatosan szép nő táncolt és énekelt dobok és cintányérok kíséretére. A tibeti operát lhamónak, vagy ace lhamónak nevezik, amely tibeti nyelven annyit tesz, tündér nővérek.
Nyolc tradicionális drámája, azaz elsősorban a verbális hagyomány által életben tartott alaptörténete van a műfajnak, amelyet tetszés szerinti terjedelemben szoktak bemutatni. A régi történetek magját egy-egy történelmi história adja, amelyet minden esetben a buddhista filozófiához kapcsolódó értékérvényesítés és narratíva alapján állítanak színpadra. Fontos a dharma, azaz az életfeladat, kötelesség, az igazság és tan útja, illetve az, hogy a protagonista győzedelmeskedjen az antagonista felett
– csakúgy, ahogyan ez az indiai hagyományban is látható. A hagyományos szövegkönyvek nagy részének szerzőjeként Drupthok Thangthong Gyalpót jelölik meg. Habár kortárs történetek is léteznek, ezeket nagyrészt a kínai „soft power” nyomásgyakorlásának tekintik azok a tibetiek, akik Indiába menekültek.
