Ha bármilyen délkelet-ázsiai performatív műfajt nézünk, akkor el kell fogadnunk, hogy az időfelfogás teljesen átalakul. A pontos kezdés hiú ábránd, ahogyan a jellemzően több napon át zajló előadást sem lehet gond nélkül pár órába belesűríteni. Ebben a mentalitásban állították színpadra a korábban látható Történetek a Mahábháratából című klasszikus indiai kathakali előadást is, ami csaknem nyolc órán át zajlott, s ezzel hazánkban egyedülálló módon egy egész estés, napüdvözlettel záruló bemutatót hozott a keralai és olasz társulat. Erről olvasható egy összefoglaló elemzés itt. A TIPA társulata a szokványosan akár többnapos, de legalább hét-nyolc órás előadást nagyjából négy órára csökkentette a magyarországi bemutatóhoz, amelynek során Nangsza Öbüm dákíni történetének rövidített változatát adták elő. A tibeti operát az UNESCO az emberiség egyik szellemi kulturális örökségeként tartja nyilván.
A tibeti opera eredete
Ezt a jellemzően néptáncokat felhasználó, speciális énekkel előadott, valamint akrobatikus elemeket is magában foglaló műfajt régen kültéren mutatták be fesztiválok, ünnepségek során. A speciális hangképzés is erre utal: a Nemzeti Színház épületében idegenül hat a hangszálak olyan módon történő zengetése, amelynek hallatán a hegyek között, szabad levegőn érezhetjük magunkat, s ahol a hangoknak a széllel kell dacolniuk, hogy végül a hegyoldalon visszaverődve eljussanak a közönséghez. A műfaj eredete egy legenda homályába burkolózik. A tizennegyedik században egy magas rangú szerzetes és hídépítő, Drupthok Thangthong Gyalpo elhatározta, hogy vashidakat épít, amelyek a korszerű szállítás és közlekedés, valamint a zarándokok zavartalan utazása érdekében átszelik Tibet nagyobb folyóit. Az ehhez szükséges adományok gyűjtéséhez létrehozott egy társulatot, amelyben hét csodálatosan szép nő táncolt és énekelt dobok és cintányérok kíséretére. A tibeti operát lhamónak, vagy ace lhamónak nevezik, amely tibeti nyelven annyit tesz, tündér nővérek.
Nyolc tradicionális drámája, azaz elsősorban a verbális hagyomány által életben tartott alaptörténete van a műfajnak, amelyet tetszés szerinti terjedelemben szoktak bemutatni. A régi történetek magját egy-egy történelmi história adja, amelyet minden esetben a buddhista filozófiához kapcsolódó értékérvényesítés és narratíva alapján állítanak színpadra. Fontos a dharma, azaz az életfeladat, kötelesség, az igazság és tan útja, illetve az, hogy a protagonista győzedelmeskedjen az antagonista felett
– csakúgy, ahogyan ez az indiai hagyományban is látható. A hagyományos szövegkönyvek nagy részének szerzőjeként Drupthok Thangthong Gyalpót jelölik meg. Habár kortárs történetek is léteznek, ezeket nagyrészt a kínai „soft power” nyomásgyakorlásának tekintik azok a tibetiek, akik Indiába menekültek.
A műfaj jellegzetességei
Minden performansznak keretet adnak a rituális szabályok – ezt tapasztalhattuk a Nemzeti Színházban is. A cselekmény kibontása előtt elengedhetetlen az oltár felépítése, a vallásos kellékek elhelyezése a színpad hátsó részén. Ezt követően a játéktér megtisztítása és felszentelése következik, amelyben a vadászok és a tündérek táncát láthatjuk. Az előbbi energikus férfitánc, amelynek során megcsodálhatjuk a tibeti opera jellegzetes maszkjait. A férfiak mozgása gyors ütemű, ugrásokkal és lábemelésekkel tűzdelt, s külön akrobataszámmal is kiegészülhet. Halkan kezdenek kántálni, ám a ritmus gyorsulásával és a mozgás intenzitásának növekedésével egyre hangosabbá válnak. Az előéneklőt minden esetben követi a csoport ismétlése, megerősítése – ez egyébként később minden megszólalónál hasonlóképpen történik.
A tündéreket (dákíniket) a nőkből álló tánc- és énekkar testesíti meg, akiket a férfiakkal ellentétben lágy, a víz hullámzását vagy a szél simogatását idéző mozdulatok jellemeznek. Kézfejükkel kecses tekeréseket végeznek, miközben karmozdulataik a lépések tempóját követik oldalirányban. Ugrások helyett apró lépésekkel és szolid, mégis jól érzékelhető csípőjátékkal követik a dobok hangját.
Körtáncokat láthatunk, amelyeket a közös ima erejéig megnyitnak felénk félkör alakban. A közönség felé fordulva fohászkodnak a szellemekhez, majd Buddha iránti tiszteletüket kimutatva háromszor leborulást végeznek. A cselekmény lezárása után hasonló rituális rész következik, ahol az előadást, más néven dharmajátékot felajánlják az égieknek, s egyben elnézést kérnek, ha hibát, sértést követtek el a megvalósítás közben. Áldást kérnek a közönségre, amelyet különleges, fehér por szétszórásával pecsételnek meg.
Az előadást a történetet ismertető recitáció keretezi, amelynek során a mesélő minden jelenet előtt elmondja a cselekmény tartalmát. Nagy kár, hogy ennek legnagyobb része teljesen értelmezhetetlen volt, mivel a feliratozás vagy túl sokat késett, vagy őrületes, olvashatatlan tempóval pörgött le. Még szerencse, hogy a színészek játéka alapján is tökéletesen érthető az égi szférából alászállt Nangsza Öbüm kálváriája. A címszereplő sokáig nem tűnik fel, ugyanis története egy születése előtti jóslattal kezdődik. Az első cselekményt is bemutató részben szülei tűnnek fel, akiknek olyan gyermeket jósolnak, aki egy égi lény, egy tündér vagy jó szellem megtestesülése, s aki több százezer érző lény felszabadulását fogja elhozni. A leánygyermeket Nangsza Öbümnek, azaz „Föld tüneménye százezer tündöklő fény”-nek nevezik el.
A különböző karakterek bemutatásánál azt tapasztalhatjuk, hogy mindenkinek megvan a saját dallama – ez a tibeti opera egyik sajátossága. Nem olyan zeneműről van szó, amelyet az európai fül megszokott. Nincsenek a szó szoros értelmében vett áriák, és nincsen hangszeres, dallamos zenemű, amely még napokig a fülünkben visszhangzik.
Az énekes szerepet játszók a capella (zenei kíséret nélkül) vagy dobos-cintányéros kíséretre énekelnek. A nyugaton ismert operához hasonlóan azonban itt is elkülönülnek az énekes és a recitativo (énekbeszéd) részek, s az egyes mondatokat mindig követi a kórus ismétlése. Minden szereplő a saját, egyedi szólamát énekli, így a kosztümök mellett auditív módon is megkülönböztethetők egymástól. A játszók különleges hangképzése a nagy, tág szabad terek beénekléséhez mérten leginkább a népdalénekesek énekmódjára emlékeztet, amelyet kifejezetten sok vibrato (hang remegtetése) kísér. Nincsenek nagy szerepek, csak szereptípusok: a fiatal lány, az anya, a fiatal fiú, apa, állatok, szerzetes, valamint a mellékszereplők vannak, a neveik másodlagosak. Az énekes részeket táncos közbevetések választják el egymástól. Ez kitűnő alkalmat biztosít az újabb szereplők színre lépéséhez vagy éppen a távozáshoz, de gyakran egy-egy érvelést is alátámaszthat néhány tánclépés, amely minden esetben kör formát ír le, általában az óramutató járásával megegyező irányban.
A cselekmény
Nangsza Öbüm, a születését övező jóslat kibontása után, szülei körében ifjú tinédzserként jelenik meg. Egy templomi szertartásra másik városba megy, ahol a tartomány kormányzója kinézi őt fia menyasszonyának. A szokásoktól eltérően nem kéri ki a lányt, hanem az eljegyzés ajándékával küldi haza: öt színes kendővel átkötött öt nyílvesszővel, amelyet a lány fejére helyez. Másnap ötszáz katonával járul a lány családjához, hogy hivatalosan is kikérje. A szülők elfogadják, s Nangsza csatlakozik a kormányzó családjához. Az esküvőn megjelenik sógornője (a kormányzó lánya), aki nem kedveli az új családtagot. Évekkel később, mikor Nangsza fia már hétéves, az ármánykodó sógornő megalázza és megveri aratómunkások egy csoportja előtt betakarítás közben. A lány nagylelkű alamizsnát ad egy szerzetesnek, amiért otthon férjétől még nagyobb verést kap. Egy szerzetes jóslatot kap, amely szerint Nangsza Öbümnek újjá kell születnie, hogy életfeladatát be tudja teljesíteni.
A lány meghal a palotában minden látható nyom vagy ok nélkül, s asztrológusok tanácsára ezért nem égetik el rögtön, hanem hét napra a hegyek keleti csúcsához viszik. Ott hat napig pihen, amit követően lelke találkozik Jáma Dharmarádzsával, a Halál urával és annak kísérőivel, aki visszaküldi őt testébe, mondván, még nem teljesítette feladatát, így nem hagyhatja el a földi létet. A hetedik napon Nangsza visszatér az életbe, és elhatározza, hogy kolostorba vonul, a belső utat követi, ahogyan arra korábban is vágyott, s amire világi élete miatt nem volt lehetősége.
Családja örül feltámadásának, ám nem engedik zárdába vonulni. Ennek ellenére a lány felkeres egy nagy tiszteletben álló tanítót, hogy szolgálatába álljon, ami nő létére nem könnyű feladat, mert nők általában nem lehetnek szerzetesek. A családja hadsereggel próbálja hazakényszeríteni, mire a tanító és Nangsza is az égbe emelkedik: ekkor mindenki megbánja bűneit és késztetést érez arra, hogy a belső ösvényt kövesse. Újabb hét év múlva Nangsza tizenöt éves fiát kormányzóvá avatják, aki beavatásakor elhatározza, a tíz vallási és tizenhat világi törvényt betartatva fog uralkodni. Tiszteletére ünnepséget rendeznek.
Összegzés
A fentiekből is látszik, hogy maga a történet meglehetősen egyszerű. Ha van is bonyodalom, már annak kialakulásánál nyilvánvaló a feloldás is. Ez a dharmajáték jellemzője, ugyanis nem maga a cselekmény a fontos, hanem az emögött megbúvó érték- és világrend. Minden szereplő státuszának és lakóhelyének megfelelően egyszerű vagy éppen díszes ruházatban látható. Pompás sárkányokat, félelmetes halálistent, gyönyörű nemesasszonyt láthatunk – nincs olyan pillanat, amikor ne lehetne valamire különös figyelmet fordítani. Hosszúnak tűnhet a négy óránál is hosszabb játékidő, mégis frissen állhatunk fel a zsöllyékből. Sem az ének, sem a tánc nem az erőfitogtatásról, a képességek mutogatásáról, a virtuozitásról szól. Figyelmünket mégis percről percre irányítják, miközben az ének és a táncok monotonitása egyfajta meditatív, mégis éber állapotba juttat. Huszonkét előadó áldozatos munkájának eredményeképpen rövid színházi elvonulásban lehet részünk. A világi lét zajából négy órára kiszakadva lelki táplálékot vehetünk magunkhoz.
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
