– Hol ér véget a feladatuk, s milyen nehézséggel találkoztak?
B. P.: – Általánosságban elmondható, hogy gördülékenyen kommunikáltunk a társulatokkal. Ugyanakkor számos apró részletet is egyeztetni kell egy vendégszereplés alkalmával, melyek főként műszaki, technikai paraméterek. A folyamat első része online az előkészület – ez a felkéréstől egészen a technikai egyeztetésekig tart –, majd a második része a repülő landolásának pillanatától a búcsúig, azaz a felszállásig tart. S egy kicsit azután is…
Sz. A.: – Mivel ez egy nemzetközi munkakapcsolat, a legkülönbözőbb országok színházi szakembereivel egyeztettünk naponta. A színpadtechnikai, műszaki szavak angol nyelvű megfelelőinek használata sokszor csalt mosolyt az arcunkra.
De hangsúlyozni kell: ahhoz, hogy gördülékenyen menjen a munka a vendégtársulatokkal, az itteni műszak, technikusok, nézőteresek, gazdasági kollégák, azaz lényegében a Nemzeti Színház minden részlegének közös munkája nélkül elképzelhetetlen.
– Mit visznek útravalóul e munkafolyamatból?
Sz. A.: – A színházi olimpia legnagyobb ajándéka egyrészt az, hogy még jobban összekovácsolta a csapatot, másrészt sok új embert ismerhettünk meg a szakmán belül.
B. P.:
Külön öröm, hogy a magyar színházi partnerek közül a legtöbb teátrum külföldi társulatot is vendégül látott. S ha ezek a kapcsolatok az olimpia után megmaradnak, azaz folytatják az együttműködést, akkor tulajdonképpen megvalósult a fesztivál egyik fő célja.
– Önök szerint mi lehet a mai világban a színházművészet feladata?
Sz. A.: – A színház feladata, hogy hidakat építsen – ahogy ezt Theodórosz Terzopulosz, a színházi olimpia alapítója is megfogalmazta. Azaz a különböző nációk között a kultúra segítségével meg kell találni azt, amivel hidakat építhetünk. Olyan előadásokat láthattunk a világszínházi seregszemlén, amiket, ha nincs olimpia, valószínűleg nem láthatunk, vagy nem ennyit. Minden egyes produkciónál egy új világ tárul fel előttünk. Például az egyik előadás után Petra megjegyezte, hogy ezután csak táncos előadásra szeretne járni, olyan hatással volt rá.
B. P.: – Amikor pedig megismerjük a hazánkba érkező társulatokat, akik idejönnek hozzánk a világ minden tájáról, akkor rájövünk, hogy sokkal több bennünk a közös, ami összeköt bennünket – akár a kultúrában, akár az emberekben –, mint ami széthúz minket egymástól.
De visszatérve az említett táncprodukcióra, ez voltaképpen a Peeping Tom társulatának a Triptichon című előadása volt, aminek a Nemzeti Táncszínház adott otthont áprilisban. De említhetném a Hajtsad ekédet a holtak csontjain át, a Bros című produkciót vagy A vihar című előadást is. Sőt a napokban mutatkozott be a magyarországi közönségnek Szlava Polunyin Snow Show-ja, ami szintén életem egyik legmeghatározóbb színházi élménye volt, s egyben a 9. MITEM méltó befejezése is.
– Mi a legemlékezetesebb pillanat, ami a kulisszák mögött történt?
B. P.: – A legtöbb vendégművész elsőre nem értette a vastaps jelenségét. Hiszen nálunk ez a színházi kultúra része, de sok külföldi társulat nem ismerte. Anna és én általában az ügyelőpultnál vártuk a társulatokat előadás után. Egyrészt gratuláltunk a művészeknek, másrészt elmondtuk nekik újra a legfontosabb információkat (például könyvbemutató, közönségtalálkozó, vagy éppen fogadás következik hamarosan). Ám többször észrevettük, hogy zavarba jöttek a vastapstól. Ilyenkor pedig nem volt más választásunk, mint hogy elmagyarázzuk nekik, hogy a ritmikusan gyorsuló taps nem jelent rosszat. Sőt nagyon is jót jelent, méghozzá azt, hogy nagyon tetszett a közönségnek az előadás, s várják őket vissza a színpadra.
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
Borítókép: Berettyán Petra és Tamási-Szekér Anna (Fotó: Teknős Miklós)
