– Zrínyi Miklós élet és halál határterületein halad élete fő művében (is). Mélységeket és magasságokat jár be, de időben nagyon távol van tőlünk, igencsak „régi” szerző. Mit mondhat a mai olvasónak?
– Zrínyi érdeklődést tud kelteni nem irodalmár körökben is, részint az élete (és sokat vitatott halála) miatt, részint egyénisége és költészete rejtélyes mivolta miatt. Számtalan értelmezési kísérlettel közelítik meg, ám ezek félre is vihetnek bennünket, mivel Zrínyi maga is ellentmondásos személyiség, s tükrözi saját kora ellentmondásait. Műveit a maguk egészében, irodalmi összefüggésrendszerben érdemes értelmezni. Ugyanakkor, ha elfogadjuk régies, olykor egyedi nyelvi fordulatait, ma is élvezetes olvasmány. Shakespeare-nél egy kicsit fiatalabb, de Milton kortársa – az angol irodalomban ők ma is „élő” szerzőknek számítanak. Emellett azt érzem, hogy most megint elindult egy Zrínyi-hullám: Szálinger Balázs remek Zrínyi-filmforgatókönyve ma is várja a rendezőt és támogatást. Kemény István híressé vált Zrínyi-esszéjét is említhetem, a Zrínyi Miklós és az üvegplafont, ami egy igencsak érvényes Zrínyi-olvasatot sugall, s a monográfiában is szerepel.
Zrínyi Miklós tehát ma is azok között a szerzők között van, akik bevonhatók az élő irodalmi diskurzusba. Attól, hogy »régi«, továbbra sem halott.
– Már korábban is foglalkozott Zrínyi Miklós alakjával, mégis sokat kellett várni erre az új, nagy ívű monográfiára.
– A kötet a Covid-járvány alatt született, mivel az egész Zrínyi-tematikát évekre félretettem az egyetemi időszak után. Kovács Sándor Iván a nyolcvanas években főleg életrajzi témákkal indított el a pályán, ő volt úgymond a menedzsere a Borián Gellérttel (Elréddel) közösen írt Zrínyi és a vadkan című könyvünknek. Ezután évtizedekig más témákkal foglalkoztam. Azért került elő Zrínyi alakja újra, mert az Irodalomtudományi Intézetben tervezni kezdtünk egy új magyar irodalomtörténeti kézikönyvet a 2010-es évek elején. 2013–14 környékén találtuk ki a fejezetbeosztást, s nekem jutott a feladat, hogy készítsem el a Zrínyi-fejezet vázlatát. 2018-tól két éven át írtam a törzsanyagot, a Covid-időszak pedig abban segített, hogy megszerkesszem a kéziratot.
– És miért nem a költő alakja áll a kötet középpontjában?
– Könyvemben nem Zrínyiről, hanem Zrínyi verseskötetéről írtam, mert az érdekelt, hogy lehet egy ilyen XVII. századi kötetet elhelyezni a saját maga számára érvényes irodalmi kontextusban. Zrínyi az előszóban azt írja, hogy mintegy mellékesen foglalkozik a költészettel, hiszen fő hivatásának a haza megmentését tekinti. Ez is visszatérő motívum persze, s ezt sem kell teljesen szó szerint érteni. Zrínyi Péter, az öccse például csodálattal idézi fel horvát nyelvre fordított Syrena-kötete előszavában, hogy bátyja milyen óriási mennyiségű könyvet olvasott, dolgozott fel, jegyzetelt végig – ezzel azt akarom mondani, hogy Miklós a saját irodalmi művére nagyon büszke költő volt.
– Milyen kultúrtörténeti hátteret kell a XVII. században élt Zrínyi Miklóshoz illeszteni a horvát családi kötődés és irodalmi műveltség mellett?
– Zrínyi világa a Mura–Dráva–vidéktől lefelé az adriai kikötőkig, a Kvarner-öbölig húzódó terület, itt voltak a birtokai. Ezen a többnyelvű, sok hagyományt egyesítő vidéken ő teljes természetességgel mozgott. Itt, az ország délnyugati szegletében kulturális útvonalak húzódtak egész Itáliáig, hiszen Velencébe jártak a korabeli horvát arisztokraták, valamint ez volt az 1630-as évek végén az opera hőskora. A tengerparti horvát irodalmi nyelvű örökség pedig ott élt Zrínyiben, mint a magyar költői hagyomány. A németújvári Batthyány-udvarban nevelkedő Zrínyi gyerekek, Miklós és Péter, az ország egyik leggazdagabb könyv- és kéziratgyűjteményében találkozhattak Balassi szerelmi költészetével, szinte teljes rálátásuk nyílt az akkoriban hozzáférhető magyar irodalomra. Kiváló jezsuita oktatási intézményekben sajátították el a klasszikus műveltséget, a latin nyelvet. Ezen túl magyar, horvát és szerb folklórismeretük is volt a Zrínyieknek, aminek nyomait megtalálni az 1651-es Adriai tengernek Syrenaiában éppúgy, mint annak kilenc évvel később, 1660-ban Velencében megjelent horvát parafrázisában, az Adrianszkoga mora Sirenában.
Amiben Miklós elöl járt: hihetetlen mélységben ismerte a korabeli Európa irodalmának itáliai szeletét, ami akkoriban még „a” világirodalmat képviselte; az ő számára és Európának ebben a szegletében mindenképpen.
– A művészi öntudat mit jelent a harcos-politikus Zrínyinél?
– Tudatosan, irodalmi utalások százaival akarta méltó helyre illeszteni a saját írását. Vakmerő vállalkozás volt ez, akárcsak dédapja várvédelme, gyakorlatilag a nullával egyenlő eséllyel, mégis nagyon emlékezetes módon „vérzett el” az irodalmi csatamezőn. Egyáltalán nem számíthatott rá, hogy magyarul el tudja Európában bárki olvasni amit ír, de ez mint arisztokratát, nem is érdekelte. Egyszerre volt profi és amatőr költő. Fő műve eposzi része a szerelmes és vallásos versek közepébe lett helyezve, ezzel a sajátos szerkezettel dolgozott.
– Miért nevezhetjük provokatív alkotásnak az Adriai tengernek Syrenaia című alkotást Zrínyi életművében?
– Fontos szempont, hogy Zrínyi kora, a Syrena fogantatásának és keletkezésének kora egy erősen ironikus kor: ez a 30 éves háború második szakasza, az írók már bértollnoki funkcióban dolgoznak, a politikai propaganda csúcsra jár – működik az európai közvélemény és tömegmédia hatása, amellyel ma is találkozunk. A hősi halál propagandaeszköz, hiszen a valóságban senki sem akar hősi halált halni. Zrínyi egy számunkra már modernnek és szinte kortársnak tűnő, média uralta világban nő fel, ezért provokatív ötlet, ha valaki ebben a korban azt mondja, hogy tud heroikus művet írni, sőt, olvasóitól el is várja, hogy a szó szoros értelmében kövessék a mártírhalált vállaló dédapa példáját.
Az Adriai tengernek Syrenaia egy összegző mű, de a maga módján konzervatív irodalmi provokáció is.
A nagy világirodalmi vita ugyanis akörül forgott, hogy folytatható-e a Tasso-féle epikus hagyomány, lehet-e hőseposzt írni? Giambattista Marinónak eredetileg az volt a célja, hogy folytassa ezt a hagyományt és egyben versengjen vele, de végül az övé, az Adone, egy lírából felépülő monumentális eposz lett. Ez a történelem egészét elveti, és a mitológiai témához, Vénusz és Adónisz tragikus szerelmi történetéhez fordulva keresi a modernitás kifejezési formáit. Mire Zrínyi e hagyományt megismerte, Marino már halott volt. Az irodalmi divatot Marino egykori ellenfele, a kor egyik leghíresebb költője, VIII. Orbán pápa diktálta. A líra klasszicizáló megújításának példájával Zrínyi Miklós abban a verseskötetben találkozott, amit a pápa (saját verseiből összeállítva) ajándékozott neki a Pázmány Péter által szervezett 1637-es római látogatásán. A történelmi tematikájú hőseposz korszerűsítése azonban probléma maradt az őt követő irodalmi táborban is. Az új formát Zrínyi találta meg a saját, egyszerre magyar és balkáni hagyományára alapozva.
– Mi volt Zrínyi újszerű művészi megoldásának titka?
– Zrínyi az 1566-os szigetvári várvédelemre rávetíti a rigómezei ütközetet (innen származik Szulejmán megölésének fiktív motívuma: hiszen harctéri körülmények között előtte valóban csak egy uralkodó, Murád szultán lelte halálát 1389-ben). Ilyen módon összekapcsolja a balkáni és a közép-európai törökellenes harc hagyományvilágát, történeti mélységet és távlatot ad dédapja hőstettének. Ugyanakkor egy lírai kompozíciót épít fel az eposz köré. Végső soron tehát egy lélek utazásának történetét kapjuk, a modern, érzéki világból a keresztény eszmények felé vezető úton – miközben magára az elbeszélés módjára, menetére is poétikai utalásokat szór el a szerző a szövegben, az értők számára. Kevés összetettebb, modernebb költői megnyilatkozás létezik a korabeli Európában, mint ez – ami egyszersmind a modernség kritikája is.
– Miért játszik a halállal mint központi gondolattal?
– Zrínyi kegyelemről vallott hite nagyon új volt, s élete valójában másról sem szólt, mint a nagyszerű mártírhalál kereséséről dédapja nyomán. Ő a költői művet is mártírium-előgyakorlatnak tartotta: felkészült a halálra, és megmutatta, hogyan kell a lelkünket felkészíteni arra, hogy vagy elbukunk, vagy esetleg győzünk. Egyértelmű az analógia Zrínyi egyik kedves könyvével: Szent Ágostont idézi a De civitate Deiből (Isten városáról), a gótok feldúlta Róma pusztulására emlékeztetve. Az isteni kegyelem ugyanis azokat várja, akik tényleg vállalják a halált, akik nem félnek ettől a határmezsgyétől. A hitet nem lehet tudományos érvekkel alátámasztani, azt akarni kell, illetve a másik oldalról nézve az hihet, aki kegyelmet kap hozzá.
Zrínyi hitvallásának lényege, hogy a vallást akár komolyan is lehet venni.
– Hogyan lehetne összefoglalni A harmadik szirén című monográfia szempontrendszerét?
– Azt hiszem, ha ennek a kötetnek van újdonsága, az annak megmutatása, hogy Zrínyi Miklósnak még a politikája is a teológiájából következik, nála Isten és a hit az első. Szigetvár védői az eposz végén mind örömmel haltak meg hitükért: a magyarul írt eposz irodalmárként szintén hősies mártírgesztus volt, hiszen ha csak horvátul írta volna meg, ma a legnagyobbak között emlegetnék, hát még ha olaszul…Zrínyi a hősiesség epikájában egyesíthető nemzetről írt. A nemzet szerinte akkor váltódhat meg, hogyha egyébként képes halálra is szánni magát, eszményei védelmében. A hősiességet és a gyávaságot, a heroizmust és a nevetségességet vékony határ választja el műveiben. A török áfium ellen való orvosságot a nyúlcsapatként ábrázolt magyarok nyitják, akik gyávaságuk miatt öngyilkosok akarnak lenni, és szándékuktól végül csak az téríti el őket, hogy meglátják a maguknál is gyávább békákat, akik ijedtükben a tóba ugrálnak előttük. A nyulak muszájból válnak hősökké. Ugyanilyen paradox következtetésre épül a Syrena. A török ellen azért lehet győzni, mert az ellenállás biztosan vereségre van ítélve! A győzelem ugyanis az erkölcsi, sőt, a hitbeli győzelem – ennek bizonyítására pedig csak az önfeláldozással, a halál vállalásával nyílik meg az út.
Nem az a nemzet lesz a győztes, amelyik nagyobb anyagi erőt halmozott fel, hanem amelyik erősebben hisz a maga istenében.
A modernség felfogása szerint a vallás a politika, a manipuláció játékszere, hatalmi eszköz. Zrínyi a modernitást belülről kritizáló, a kételyt is kétellyel illető kérdést tesz fel: mi van akkor, ha ennek a fordítottja igaz? Ha a politika – modern médiával, manipulációval együtt – nem más, mint Isten hatalmi eszköze? Mi van akkor, ha a helyes politika követéséhez előbb Isten szándékaiban kellene – bűnbánattal – tájékozódni? Az az író, aki élő kérdést tesz fel, nehezen nyilvánítható halottnak. Zrínyi szelleme itt kísért közöttünk.
