A kezdeti képkockákon a látomásokkal küzdő egyetemista Oppenheimert (Cillian Murphy) látjuk, ám több idősíkból követhetjük – szinte végig – az eseményeket, Oppenheimer idősebb koráig. Mert részben a kegyvesztetté vált tudós bizottsági kihallgatása zajlik, ő emlékezik, valamint időnként Lewis Strauss (Robert Downey Jr.), az Atomenergia-bizottság egyik alapítója idézi fel egy beszélgetés közben Oppenheimer alakját, és kettejük ellentmondásos viszonyát. Így több szempontból közelíthető meg a film valóságtartalma, ám nem maradunk titok nélkül egészen az utolsó percekig.
Ebben a nagy ívű történetben a személyes felelősség kérdése, valamint a politika és a tudomány viszonya a legkoncentráltabb. Kapunk ízelítőt a magánéleti szálakból, legyen szó Oppenheimer feleségéről (Emily Blunt) és tragikus sorsú szeretőjéről (Florence Pugh), akik mindketten intelligens, egyben érzelmileg elhanyagolt nők. Látjuk a művészet és az irodalom iránt érdeklődő, valójában élete fő művéhez előkészülő fiatal tudóst, a Berkeley Egyetemen tanító pedagógust, a gyerekeit csak néhanapján átölelő apát. Los Alamos, mint Oppenheimer legkedvesebb helye a világban, és mint a Manhattan-terv helyszíne azonban külön hangsúlyt kap, mert legelsősorban a bomba kifejlesztéséhez vezető út a lényeges. Nolan szinte minden emberi kapcsolatot és eseményt a történelmet megváltoztató találmány köré épített: ennek a súlya érdekelte. És ha ez nem lenne egyértelmű, akkor a Matt Damon játszotta Leslie Groves tábornokkal ki is mondatja ezt, aki rövid idő alatt komplett várost építtet a Los Alamosba hívott tudósoknak, mellesleg pedig remek beszélgetéseket folytat Oppenheimerrel.
Hamar megértjük, mennyire zárt körökben mozgott különös főhősünk, hiszen olyan nagy tudású kortársaival látjuk együtt, akiknek a neve a földi halandóknak leginkább a fizikaórákról rémlik fel vagy lexikonokból ismerős, mint Werner Heisenberg, Niels Bohr (Kenneth Branagh), Szilárd Leó (Haumann Máté, nagy örömünkre) vagy Einstein (Tom Conti) – és bár az utóbbiról azt gondoljuk, hogy szinte már pop-art alakká vált anekdotikus figurája, ebben a történetben roppant meghatározó, szimbolikus, sőt súlyos az alakja. És nem is árulunk el többet most erről, hogy legyen miért várni a film végét.
Nem túloztak a beharangozók, a dráma képi világa egyszerűen lenyűgöző, és itt nem elsősorban a robbantásokra vagy a gyönyörű táj megmutatására gondolunk. Többször érezzük, hogy Cillian Murphy tudósa minden érzéstől elzárkózik – ugyanakkor annyiszor látjuk a rezdüléseit, a képzeletében zajló folyamatokat hihetetlen közelről, hogy gondolataiba szinte beléphetünk. A döbbenetes felvételek miatt a néző mintegy láthatatlan, mégis aktív jelenlévőként veszi át a feszültséget a zárt körű megbeszéléseken, legyen szó egy politikai utalásokkal teli párbeszédről vagy egy magánbeszélgetésről. Ami pedig egészen döbbenetes, hogy Oppenheimer magánya milyen irtózatos erő. Cillian Murphy erről a szemével beszél. A németektől való rettegése még inkább arra ösztökéli, hogy Los Alamosban – mint a nukleáris fegyverfejlesztés projektjének a vezetője – az idővel versenyt fusson, hiszen német zsidó családból származik. A kommunista pártba ugyan nem lép be, de a baloldali eszmékkel szimpatizál, testvére párttag is lesz, sőt a felesége is. És a politika, bár Oppenheimer egyáltalán nem akar ezzel foglalkozni, egyre erősebben szövi át az életét. Nem elég, hogy a Hirosimára és Nagaszakira ledobott bombák kapcsán egyre kevésbé a tudomány dicsőségét, sokkal inkább saját felelősségét érzi. Már azt is látjuk, ahogy jól ismert módszerekkel lehallgatják, követik, s a nemrég még ünnepelt tudós egyre inkább gyanússá válik, mert valaki vagy valakik nagyon szeretnék mindenáron bizonyítani, hogy kommunista és kém volt. Őszintesége pedig oda vezet, hogy még Truman amerikai elnöknek (Gary Oldman) is kimondja, hogy úgy érzi, vér tapad a kezéhez. Nem egy elégedett embert, hanem egy örökké vívódó és töprengő elmét látunk – aki csak ritkán mosolyog vagy boldog. És bár a történet lezárása felé haladva érezhetünk némi elégtételt, hiszen van, aki kiáll régi barátja mellett, van, akire Oppenheimer is számíthat, ott maradnak bennünk a kínzó kérdések, melyek közül ki tudja hány kínozta magát a tudóst is.
Christopher Nolan izgalmas életrajzi filmje, amely Cillian Murphyt most új oldaláról mutatja meg, s az ifjabb Robert Downey-nak is kivételes lehetőséget ad, nem foglal állást abban, hogy Oppenheimer áldozat-e vagy bűnös. Nem ad választ a mi lett volna, ha…? kérdésekre, ehelyett ránk bízza, hogy a lelkünk mélyén felmentjük-e, vagy sem a felelősség alól a történelem valaha élt, egyik legkülönösebb tudósfiguráját.
Borítókép: Oppenheimer és Leslie Groves tábornok (Forrás: UIP-Duna Film)
