Gut, besser, Axl – Ilyen volt a Guns N’ Roses-koncert

A koncertkritikákon edzett, szkeptikus rajongóktól kezdve az elnéző, még Axl Rose halványuló vokális teljesítményét is megbocsátó ős-Guns N’ Roses-fanokig valószínűleg minden rockkedvelő egyetért abban, hogy a banda budapesti koncertjét kár lett volna kihagyni. Egyrészt azért, mert a legendás amerikai zenekar tizenhét év után tért vissza a magyar fővárosba, másrészt mert egy, a „minden idők” jelzőt megszámlálhatatlanul sokszor begyűjtő banda koncertje kétségkívül bakancslistás. A háromórás show-nak voltak fény- és mélypontjai is, de mindent összevetve egy tisztességesen odarakott bulit láthatott a Puskás Aréna ötvenezres közönsége.

Fotó: Guns N’ Roses

A szerda esti koncert e tekintetben hagyott némi kívánnivalót maga után. Olykor megvoltak a klasszikus axli magas, éles hangok, máskor minden igyekezete ellenére sem sikerült kierőszakolnia magából őket, csak harmatgyenge meleg levegőt. Így hát a magas refréneknél fogösszeszorítva szurkoltunk neki, szakavatott kollégám meg is jegyezte: 

Olyan aranyos, látszik rajta, milyen boldog, amikor sikerül egy magas rész.

Fotó: GNR hivatalos fotó

A setlist nem okozott meglepetést, nagyjából ugyanazt játszották, mint az előző turnéhelyszíneken, olyan elmaradhatatlan alapművekkel, mint a Sweet Child O’Mine, a Paradise City, a Don’ Cry, a November Rain vagy a Nightrain. A Civil War című számnál az ukrán zászló jelent meg nemcsak a kivetítőn, de Axl Rose pólóján is. Itt jegyezném meg, hogy a harminc évvel ezelőtti számítógépes játékok grafikáját idéző vetítés nagyon kellemetlen volt, a stáb ezen igazán dolgozhatott volna még. Ennél még az is jobb lett volna, ha végig a Guns N’ Roses logót látjuk a kivetítőn.

Fotó: GNR hivatalos fotó

A kezdeti laposka hangulatot a Welcome To The Jungle rázta fel, az első igazán ütős kombó pedig az Estranged – Live and Let Die – You Could Be Mine hármasa volt. 

Itt, a koncert fele tájékán éreztem először, hogy az addig kissé steril atmoszféra kezd átalakulni, és megérkezünk a 90-es évek, MTV-vel átitatott rock hőskorszkába. 

Ott vagyunk, még akkor is, ha már nem a hosszú hajú, biciklis nadrágos srác húzza jobbra-balra a csípőjét a mikrofonállvány mögött, hanem annak harminc évvel későbbi kiadása. Slash, Duff McKagan és Axl Rose lehet, hogy kissé kopott fényben, de jelen vannak színpadon, még mindig bennük van a rock and roll, az már más kérdés, hogy ez a jelenlét nem minden pillanatban erőteljes vagy átütő. Így hát az, aki azt várta, hogy egy masszív, háromórás show-t hiba nélkül kap majd a Guns N’ Roses-tól, valószínűleg csalódottan távozott. Voltak kevésbé sikerült dalok, volt rettenetesen elnyújtott Knockin’ on Heaven’s Door, és sok-sok, kissé túljáratott Slash-szóló, szóval lehetünk szőrszálhasogatók, de egy ilyen régi nagy banda esetében sokkal célravezetőbb a megengedőbb attitűd: egyszerűen csak örüljünk, hogy élőben láthattuk ezeket a ráncosodó rockikonokat.

Borítókép: Jelenet a koncertből (Fotó: GNR hivatalos fotó)