– Az imént Sam Havadtoy és a New York Times művészeti szerkesztője volt itt a Magyar Nemzeti Múzeumban. Miről beszélgettek?
– Több mint három évtizeden át élt New Yorkban Sam Havadtoy (Havadtőy Sámuel), jó kapcsolatot ápol a New York Timesszal, a Magyar Nemzeti Múzeumnak pedig rendkívül fontos, hogy nálunk járt a világ egyik vezető napilapjának a művészeti szerkesztője.
Reméljük, hogy figyelnek ránk és a munkánkra, köztük Sam kiállítására is. Azért is fontos a Hommage – Kulturális migráció című kiállítás, amit Sam Havadtoy és Gulyás Gábor kurátor létrehozott, mert a Nemzeti Múzeum égisze alatt megjelent katalógus New Yorkba is el fog jutni. A kortárs művészet erejét mutatja ez a látogatás, vagyis, hogy sokkal könnyebben át tudjuk lépni az ingerküszöböt egy-két kortárs művészeti interpretációval, mint a klasszikus történeti kiállításokkal. Ráadásul ezek az értelmezések olyan közönséget szólíthatnak meg, amelyet korábban a múzeumunk nehezebben tudott elérni.
Eleve nem minden nap járnak Budapesten nyugati napilapok vezető szerkesztői, de a közelmúltban nem járt a Nemzeti Múzeumban a New York Timestól egy újságíró sem.
Számunkra fontos, hogy Kézdivásárhelytől Torontóig felhívjuk a figyelmet nemzetünk történelmére és nagyszerű kulturális teljesítményére. Barbara Graustarkkal röviden még a Hóman Bálint-szobor állítása körüli fiaskóról is tudtunk beszélgetni, utalva arra, hogy még Barack Obama is megszólalt a kérdésben. S természetesen adtam neki egy példányt az angolul is olvasható Klebelsberg – Kornis – Hóman című, általam jegyzett kötetből.
Idén is pezsgő viták színtere lesz Tokaj?
– Mennyire tudja a főigazgatói pozíció mellett a Tokaji Írótábor vezetői feladatait ellátni? Mi változott az elmúlt évek alatt a táborban?
– A külcsín és a tartalom is sokat változott: új helyszínek, kevesebb előadás, több kerekasztal-beszélgetés, olyannyira, hogy idén csak beszélgetések lesznek. Olyan formai változtatásokat vezettünk be, amelyeket fontosnak tartottam: jobb helyen alszunk, máshol eszünk, friss, inspiráló közegben létezünk. Nagyon jól működnek a tokaji új terek, helyszínek: például a Rákóczi Pince feletti borterasz, ahol a kerekasztal-beszélgetéseket fogjuk lebonyolítani, közben minden látható lesz online is, mert a Facebookon mindent közvetítünk.
A kerekasztal-beszélgetések tekintetében azok a tartalmi változások is jól érvényesülnek, amelyek az én megközelítésem szerint a közös ügyeink kitárgyalásáról szólnak: ezeken sem félünk vitától.
Én kifejezetten vitapárti vagyok
Az a polémia, amit én vezettem tavaly a nyolcvanas évek irodalmi életéről, nemcsak az irodalmi sajtónak érte el az ingerküszöbét, hanem a közéleti-politikai médiumokét is. Az ilyen beszélgetések nagyobb nyilvánosságot kapnak, és növelik az irodalmi élet presztízsét. Szerintem az nagyon jó, ha a széles nyilvánosságban a kortárs irodalmi élet vitáit is követik.
– Zalán Tibor, Turczi István, Kukorelly Endre és Petőcz András tavalyi vitája hetekig tematizálta a nyilvánosságot a tábor után. Komoly feszültség volt érezhető az írók között a rendszerváltozás kori múltunkra és az írók szerepére visszatekintő beszélgetésben. Kibékíthetetlen az ellentét az írók között?
– Mindig is volt feszültség, hiszen az irodalmi élet rendkívül átpolitizált. Ennek komoly tradíciói vannak, a magyar írók évszázadok óta alakítják a honi politikát. Az elmúlt kétszáz év legjobb írói között is jócskán találunk olyanokat, akik aktív politikai szerepet vállaltak.
– Sokan úgy vélik, szekértáborok mögé rendeződtek az írók, emiatt nem igazán alakul ki dialógus a művek között...
– Különös tekintettel arra, hogy a kritikaírás nagyon háttérbe szorult. A megszülető kritikák sem orientálják a nagyközönséget, de a szakmai nyilvánosságban is kevésbé fontos a műfaj, mint néhány évtizeddel ezelőtt volt. Ezért van igazsága Zalán Tibornak abban, hogy
az irodalmi értékek kiválasztódásának folyamatában, a művek közönséghez történő eljuttatásában, valamint a kánonképzésben nagyon hangsúlyosan jelenik meg az, hogy egy-egy író hova, melyik táborba tartozik.
Az átjárás, az egymásra figyelés nem túl jelentős mértékű, ha nem tartozol valahova, akkor sokkal nehezebben tudsz érvényesülni. Ezt elegánsan úgy is fel lehetne fogni, hogy egymással rivalizáló versenyistállók és műhelyek léteznek, amelyeken belül megtörténik a kiválasztódás, és végül ezek az iskolák ütköznek egymással. Ugyanakkor ma úgy tűnik, hogy már a pályakezdés időszakában el kell köteleződni a boldogulás érdekében. Ugyanakkor az is látszik, a nehézségi erő még mindig nem a konzervatív szellemi tábor felé tereli a fiatalokat, ezért szoktam azt mondani, hogy Magyarországon a művészeti életben konzervatívnak lenni avantgárd gesztus, ugyanis a mainstream alapvetően liberális. Ha valaki művészként vállalja a politikai konzervativizmusát, az felér egyfajta lázadással.
Nem túl bátor dolog ma liberálisként létezni, s azt ismételgetni, amit a fél világ mond és mutat a közösségi médiában, a politikai sajtóban, mindenhol.
Ma konzervatívnak lenni azt jelenti, hogy nem tartozol a kulturális fősodorhoz. Ez még azzal együtt is igaz, hogy a konzervatív tábornak hazánkban rendkívül komolyak az elmúlt évtizedekben elért eredményei, különösen a hátországa, az intézményrendszere kiépítésében.
– Ez a bizonyos mainstream már az oktatásban kezd beszivárogni a leendő írók tudatába? Korábban hiányolta az íróképzést a felsőoktatásban, hogy vélekedik ma erről?
– Azért nehéz kérdés ez, mert
amit húsz évvel ezelőtt hiányoltam és aminek akkor a bevezetése nem történt meg, az ma már nem is időszerű.
Ma klasszikus értelemben vett írókat képezni a felsőoktatásban felesleges lenne. Tizenöt évvel ezelőtt nem így gondoltam. Más volt a világ, sokkal fontosabb volt a könyv és az olvasáskultúra. Ha néhány évtizede sikerült volna komoly akkreditált íróképzést csinálni Magyarországon is, akkor ma biztos arról beszélnénk, hogy ezt át kell alakítani egy olyan irányba, ami a forgatókönyvírásról és a kollektív alkotásnak olyan formáiról szóljon, amelyeknek nyelvi, irodalmi alapjuk van, s aminek végeredménye nem egy verseskötet megírása lesz. A könyvkultúrát érintő drasztikus változások arra hívják fel a figyelmet, hogy nem a közvetítő eszközök és a közvetítő formák megőrzése, konzerválása a cél, hanem az identitásunk alapját képező közös történeteink továbbadása. Nem a hardver, hanem a szoftver a fontos.
– Húsz év alatt szembetűnő ez a változás?
– Szerintem igen. Hihetetlen tempóban változik a világ, s a mesterséges intelligencia miatt ez a folyamat még inkább fel fog gyorsulni. Olyan brutális a változás, hogy javarészt azért nem vesszük észre, mert mire észbe kapnánk, elmegy a szemünk előtt. Csak azt érezzük, hogy valami elsuhant előttünk.
– Egyesek szerint éppen ezért nehéz az író dolga ma, hiszen a jelen képlékeny mivoltában sokkal nehezebb olyan reflexiót adnia, mint évtizedekkel ezelőtt…
– Minden más terület képviselői is így vannak ezzel, nem csak az irodalmárok. Például amikor korunk színészeivel beszélgetek arról, hogy miért nem tudunk ma olyan nagyszerű színészóriásokat említeni, mint Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc vagy Ruttkai Éva volt, akkor arra is itt keresendő a válasz. Többek között azért, mert az egész felgyorsult világban mindent ural a média. S ez nem az állócsillagoknak, hanem a hirtelen feltűnő, majd gyorsan leáldozó celebeknek kedvez. Ezért van az, hogy még a legnagyszerűbb színészeink sem tudnak országos ismertségre szert tenni. Ráadásul olyan filmes vagy televíziós szerepeket sem kapnak, mint ami az elődeiknek még kijutott.
– Hogy áll a tehetséggondozás? Szükség van erre?
– Amikor 2004–2010 között a Magyar Írószövetségben dolgoztam, akkor az elsők között alapítottunk íróiskolát, ahova nagyon sokan jártak. Akkor is világos volt, hogy nem lesz mindegyikőjük író, viszont minél több írással próbálkozó személyt kell irodalomértő olvasóvá formálnunk. Az olvasók elérése és nevelése talán még fontosabb, mint az írók képzése, mert a tehetség így is, úgy is utat tör magnak. Ez az íróiskola és mások által szervezett íróakadémiák részben azt az űrt töltötték be, hogy a felsőoktatásban nem volt íróképzés, részben ez is egyfajta küzdelem volt a kiművelt emberfőkért. Úgy gondolom, később az Előretolt Helyőrség Íróakadémia alapítását is ezek a szempontok motiválhatták. Bevallom, hogy az irodalmi életben feltörő újabb titánokat már nem tudom követni, kevésbé látom az ifjabb nemzedékek szárnypróbálgatásait, mint régebben, de talán a jelen életszakaszomban ez megbocsátható nekem.
– Milyen eszközökkel lehet a Tokaji Írótáborba hívni a fiatalokat?
– Ez egy nehéz misszió, de nem adjuk fel a harcot. Ráadásul nemcsak az írókat, hanem a hegyaljaiakat is szeretnénk megszólítani, ezért rendezünk évről évre egyre több nyilvános társművészeti rendezvényt. Szeretnénk, ha a helyi lakosoknak is fontos lenne, hogy náluk tartjuk Magyarország egyik legrégebbi és legrangosabb irodalmi találkozóját. Lassan haladunk előre, szerencsére minden évben látok új arcokat. De mindig a fiatalokról beszélünk, miközben az idősebb pályatársak megtartása éppen olyan fontos, mint a fiatalok bevonzása. A tisztelet kultúrájához hozzá tartozik, hogy az előttünk járókra is figyelünk, tanulunk tőlük és szükség esetén segítünk nekik.
Nekem 1995-ben az első tokaji táborozásomkor óriási élmény volt, hogy olyan idősebb pályatársakkal találkoztam, mint Hubay Miklós vagy Fekete Gyula.
A vita helyett sokan a biztonságra törekszenek, megúszni az életet – így látja L. Simon László
– Tusványosról érkezett haza nem olyan régen, a sajtóban több vita megjelent, egyikben a kulturális ellátások aránytalanságairól szólt. Konkrétan és határozottan a vidéki múzeumok támogatásának aránytalanságairól…
– Volt mit felkapniuk a konzervatívok belső vitáira kiéhezett baloldali sajtótermékeknek. Mi szándékosan vitáztunk: Demeter Szilárddal és Závogyán Magdolnával megállapítottuk, hogy ha mindenben egyet fogunk érteni, akkor nagyon unalmasak leszünk és szép lassan elszivárog a közönség. Manapság mindenki biztonságra törekszik, ezért nem mer vitázni, sőt egyenesen hallgat, mert megúszni akarja az életet. A szervilizmus viszont nem egyenlő a lojalitással. Az önkritikusság pedig nem azonos az ellenzékiséggel. Egy mai politikai vitában a legtöbben a maguk szűk keretei között maradva, a pártjuk kommunikációs panelei mentén szólalnak meg. Én fordítva gondolkozom:
politikusként is azt gondoltam, hogy muszáj nyíltan, kritikusan és önkritikusan megnyilvánulni.
Mindezt az érted vitatkozom és nem ellened jegyében teszem, s ez volt igaz a Demeter Szilárddal és a kulturális államtitkárral folytatott beszélgetésünkre is, akik egyébként hasonlóan gondolkoznak és a nyílt sisakos küzdelem hívei. Szilárd már többször felvetette, hogy túl sok pénz áramlott a kultúrába és nem is jó az elosztása. Szerintem viszont nem túl sok a pénz, de tényleg érdemes újragondolni az elosztását. Nagyon helyeslem, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) annyi költségvetési támogatást kap, ami méltó egy irodalmi nemzet egyetlen irodalmi múzeumához. A fővárosban központi helyen, sok évtizedes hagyománya mentén rendkívül színvonalas munkát végez, újabb és újabb nemzedékek számára teszi szerethetővé és átélhetővé a magyar irodalom értékeit. Nem kérdés, hogy a PIM-et kiemelten kell támogatni. Ugyanakkor arról is beszéltem, hogy a vidéki múzeumok támogatása rendkívül alacsony. Szembetűnő, hogy egy olyan fővárosi állami múzeum, amely a méretét tekintve nagyjából azonos jó néhány vidéki múzeummal – említhetném a pécsi Janus Pannonius Múzeumot, a szegedi Móra Ferenc Múzeumot, a szombathelyi Savaria Múzeumot, a miskolci Heman Ottó Múzeumot, vagy a debreceni Déri Múzeumot –, egymaga több forrást kap, mint számos vidéki közgyűjtemény együtt. A magyar adófizetők pénzéből az állam nem fordít több pénzt a 19 nagy múzeum finanszírozására együtt, mint a PIM-re, a Szépművészetiről vagy a Nemzeti Múzeumról nem is beszélve. A KSH tavalyi elemzéséből az is kiderül, hogy
a magyar muzeológusok átlagbére alacsonyabb, mint a tanítóké vagy mint a tanároké.
Ez sincs rendben. Miközben joggal vitatkozik a társadalom arról, hogy a pedagógusoknak béremelésre van szükségük, aközben ne menjünk el amellett, hogy a múzeumi dolgozók bére még rosszabb. És éppen én hallgassak erről, aki 13 évig szolgáltam a kormánypárti parlamenti frakcióban? Ha én hívom fel erre a figyelmet, akkor nyilvánvaló, hogy nem ellenzéki pártpolitikai célok, hanem a valós szakmai tények és érdekek mentén hívom fel egy gondra a figyelmet.
– Vannak Tusványoshoz hasonló helyszínek, ahol szabadon vitázhatnak?
– Sok vitafórum van, alapítása óta részt veszek a Tranziton, az már-már egy mozgalommá nőtte ki magát, s szerencsére sok igazán izgalmas vita helyszíne. De
a napokban megyek az MCC Fesztre, amelyre kíváncsi vagyok, hiszen először hívtak meg,
s magam kellő nyitottsággal követem az MCC kiteljesedését. Remélem, hogy idén az 51. Tokaji Írótáborban is parázs viták lesznek.
– Például?
– Irodalom az oktatásban címmel vezetek majd egy beszélgetést Fábián László középiskolai tanár, valamint Takaró Mihály és Varga Betti részvételével.
Négy olyan személyt is egymás mellé ültetünk, akik markáns szereplői az irodalmi életnek: Czinki Ferencet, a Szépírók Társasága elnökét, Szentmártoni János volt írószövetségi elnököt, jelenlegi helyettes államtitkárt, Erős Kingát, az írószövetség mai elnökét és Pataki Viktort, a Fiatal Írók Szövetségének társelnökét.
Az irodalom a médiában című beszélgetés is izgalmas lesz a várakozásaim szerint, akárcsak a történelmi regények kérdéskörében, vagy az online és print folyóiratok támogatási rendszerének kérdése is sokakat megérinthet.
Kortársak a Nemzeti Múzeumban
– Ha már Sam Havadtoy-vel kezdtük, miért tartja fontosnak a kortárs interpretációkat a Nemzeti Múzeumba behozni?
– Ami ma kortárs, az viszonylag rövid időn belül a történeti emlékezet része lesz. Ha megnézzük a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállítását, akkor látható, hogy a Varsói Szerződésből való kilépésig tart a tárlat. Azóta harminc év telt el, sőt mindjárt harminchárom. A gyerekeimnek olyan messze van a rendszerváltozás, mint amilyen messze nekem az ötvenes évek volt fiatal koromban.
Nem ért véget a történelmünk, ezért nyilvánvaló, hogy a feldolgozásában a napjainkig kell elmennünk.
Ha lesz egyszer új állandó kiállításunk, abban meg kell jelenítenünk olyan kortárs értelmezéseket is, amelyek árnyalják, színesítik a történeti anyagot. Sam Havadtoy tárlata, vagy a korábban Yoko Ono háborúellenes kiállítása (War is over, if you want it) azért is fontos, mert olyan közönséget vonz a múzeumba, amely egyébként nem jönne be. S ha már bent van a látogató a Nemzeti Múzeum patinás épületében, mást is megnéz. Persze mindig vannak olyan elborult emberek, akik már csak azért sem akarnak belépni a múzeumba, mert én vagyok a főigazgató. Ők nem engem büntetnek ezzel, hanem önmagukat: sok-sok élménnyel lesznek szegényebbek.
– Megosztó Sam Havatoy tárlata és Yoko Ono kiállítása is az volt. Személyesen kap olyan kritikákat szakmai oldalról, hogy nem kellett volna a Nemzeti Múzeumban az ő műveiket bemutatni?
– Nem lehet, hogy mindannyian ugyanazt tekintsük helyesnek, vagy szakmailag indokoltnak, ezért nem rázott meg az a néhány fanyalgó kritika, ami eljutott hozzám. Ráadásul dicséretből és lelkesedésből többet kaptam. A közelmúltban jó pár olyan külföldi múzeumban jártam, ahol bátran felvállalják, hogy a történeti kiállításba kortárs elemeket is beillesztenek. Ha az Izrael Múzeum hatezer éves leletei inspirálta kortárs művészeti alkotásokat örömmel fogadják a látogatók, akkor mi miért ne csinálhatnánk hasonlókat? A Nemzeti Múzeum Történeti Képcsarnokának vezetője, Gödölle Mátyás felvetette: ne csak az elmúlt évszázadok jeles személyiségeiről készült portrékat gyűjtsük, hanem kortárs politikusokról készült képeket is.
Miért ne lehetne a Magyar Nemzeti Múzeumban egy drMáriás vagy egy Nagy Kriszta által festett kép Orbán Viktorról?
Ha ötven év múlva valaki az Orbán-kormány évtizedeit akarja feldolgozni és egy tárlaton bemutatni, akkor mit tesz bele, ha azok nincsenek ma itt nálunk?
Borítókép: L. Simon László (Fotó: Bach Máté)
