Rendszerváltás és irodalom

Egy irodalmi nemzedék a rendszerváltozás forgatagában címmel rendezett izgalmas pódiumbeszélgetést az Örökség Kultúrpolitikai Intézet az 50. Tokaji Írótáborban. Az augusztus 24-i rendezvényen Kukorelly Endre, Petőcz András, Zalán Tibor és Turczi István Babérkoszorú-díjas költők, írók beszéltek a rendszerváltás irodalmi lenyomatáról a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, a József Attila-díjas író, a Tokaji Írótábor elnöke, L. Simon László moderálása mellett.

Forrás: Örökség Kultúrpolitikai Intézet

L. Simon László, a Tokaji Írótábor Egyesület elnöke a nyitógondolataiban elmondta, hogy az Örökség Kultúrpolitikai Intézet évek óta szervez olyan kerekasztal-beszélgetéseket, melyek az 1980-as, 90-es évek kultúrpolitikai kérdéseit járják körül. Ez alkalommal az volt a fő kérdés: lehet-e egyfajta nemzedéki élményről, érzésről beszélni?
Kukorelly Endre úgy vélte, azok az emberek, akik hasonló életkorban, nagyjából hasonló „kulturális zajban” szocializálódtak, egy nemzedéket képviselnek, akár vállalják azt, akár nem. Petőcz András inkább arra mutatott rá: 

Abban az időszakban egymásra torlódtak a generációk. A gondolkodásunk sok tekintetben ugyanaz volt, ez motivált minket. Ilyen szempontból az 1980-as években valóban kibontakozott egy széles értelemben vett nemzedék. 

Hozzátette: az is összeköti a kortársakat, hogy 1980-ban szemléleti változás következett be a magyar irodalomban.

L. Simon László Zalán Tibor Arctalan nemzedék című esszéjére tért ki. Az írás 1979-ben az Életünk című folyóiratban jelent meg. Az elnök szerint kifejezetten erjesztő hatásai voltak az írásnak.
Zalán az esszé kapcsán elmondta: 

Már egy ideje nagyon vegyes a viszonyom ehhez az íráshoz. Azonnal le kell szögeznem, hogy szó sem volt nemzedékről. Nemzedék az, amikor egy korosztály hasonló törekvésekkel képvisel valamit. Itt azonban szó sem volt hasonló törekvésekről és azonos ügyekről. Elsősorban arról volt szó, hogy valaki megjelenjék vagy elég bort igyon a Hungáriában vagy bárhol, ahol szeretett. Az Arctalan nemzedék kifejezést arra a nagyon sok fiatal költőre használtam, akiket a bebetonozott irodalmi intézményrendszer nem akart beengedi az irodalomba. Ez a társaság a teljes széthúzás állapotában volt a kezdettől fogva, emiatt együtt nem is vitte semmire. Néhány képviselője bekerült az irodalomba, miattuk tűnik úgy, hogy ez a nemzedék elért valamit.

Zalán Tibor gondolataira L. Simon László reflektált, elmondta, ha valaki ezt az írást elolvassa, az író utólagos értelmezését fedezheti fel. Szerinte van szándék és törekvés arra, hogy az irodalmi életbe berobbanjanak a fiatalok, azonban emögött nincsen egység, politikai és esztétikai értelemben. Az esszé szerzője kiemelte, ennek az írásnak nem az önértéke volt a fontos, hanem olyan időben robbant be az irodalomba, amikor nem számítottak rá. Hangsúlyozta: 

Irányított irodalomban nem lehet akármiről beszélni, főleg nem lehetett a fiatal írókról beszélni.

Zalán Tibor továbbá elmondta, hogy az Arctalan nemzedék című esszé következménye volt, hogy elkezdtek a fiatal írókról beszélni, és nem húzták annyira a gyeplőt, mint korábban. Ekkor jöttek létre az irányzatos antológiák.

A beszélgetés moderátora ezután az 1980-as évek politikai viszonyaira tért rá, kíváncsi volt, beszélgetőpartnerei hogyan viszonyultak a politikához. Volt-e akkor ellenzéki attitűd? Petőcz András elmondta, őt érdekelte a politika. „Ellenzéki összejövetelre jártam, repülőegyetemekre.” Kiemelte, számára fontos volt a lengyel Szolidaritás mozgalom, majd egyik személyes történetét osztotta meg a közönséggel. Kukorelly Endre azt hangsúlyozta, hogy akkoriban nem volt normális világ, s „saját horizontja” szerint abban mindenki egyetértett, hogy az akkor fennálló rendszer úgy volt rossz, ahogy van.

A beszélgetés a rendszerváltás értékelésével folytatódott. Zalán Tibor szerint az 1980-as évek egészen más volt. Szemben állt Kukorelly Endre gondolataival, ő értékesnek ítélte azt az időszakot. Írt egy esszét, mely a „Szomorú aranykor” címet viseli. 

Az esszében azt állítottam, hogy a magyar művészet utolsó nagy aranykora a Kádár-rendszer utolsó időszaka volt, amikor a rendszer már nem volt annyira erős, hogy kordában tartsa és felügyelje az irodalmat, de még volt olyan erős, hogy pénzt és anyagi lehetőséget adjon az irodalom alakulásához.

Az írás Zalán elmondása szerint nagy botrányt kavart, s hozzátette: volt egy olyan korszak, mikor az írók már a saját ranglistájukat is létre tudták hozni, és még az is meg tudott élni az irodalomból, aki nem csatlakozott sehova, nem úgy, mint ma, amikor csak bizony szempontok szerint lehet élni. Kiemelte: 

Amit ma látok az irodalomban, az engem elrémiszt, elborzaszt, ijeszt. Azt gondolom, hogy az sem volt jó, a 80-as évek, de ez legalább olyan rossz, ha nem rosszabb, amiben most élünk.

Hogy pontosan mit talál elborzasztónak Zalán Tibor? Nos, a polarizációt. 

Ha egy fiatal jelen akar lenni, akkor csatlakoznia kell valamelyik táborhoz. Két nagyon erős tábor diktál, a mögöttük lévő pénzek – vagy nem pénzek – diktálnak, nagy szervezetek irányítanak, és nem az irodalom, nem a minőség vagy a termék határozza meg, hogy ki vagy” – válaszolt a kérdésre Zalán Tibor, majd folytatta: „Amikor még mi csináltuk, akkor fontos volt, hogy tehetségesek vagyunk-e vagy nem. Az egy olyan korszak volt. Ma már az majdhogynem másodlagos, az a lényeg, hogy megcsinálnak-e, nagy plakáton hirdetik-e a könyved a metrólejáróban 

– mondta.

L. Simon László nem tudott azonosulni Zalán szavaival. Úgy vélte, íróként van az embernek olyan közéleti felelőssége és feladata, hogy az írásain keresztül olyan ügyekről beszéljen, amelyekről beszélni kell. Kifejezetten hiányolja, hogy közös ügyeinkről írjanak a magyar írók.

A nagyon jó hangulatú és tartalmas kerekasztal-beszélgetés teljes egészében megtekinthető ezen a linken.
 

Borítókép:  Zalán Tibor, Petőcz András, L. Simon László, Kukorelly Endre és Turczi István (Forrás: Örökség Kultúrpolitikai Intézet)