2070-et mutatnak a (digitális) naptárak. A Föld társadalmai jórészt átalakultak: immár együtt, egymás mellett élnek bennük az emberek és a mesterséges intelligencia (a továbbiakban: MI) vezérelte robotok. Csakhogy egy egymillió emberéletet követelő atomrobbanás következtében az Amerikai Egyesült Államok és a nyugati világ harcra kel a főleg Új-Ázsiában jelen lévő robotok ellen.
Joshua, az amerikai hadsereg őrmestere kettős feladatot kap: semmisítse meg a robotok legújabb, minden addiginál hatékonyabb fegyverét, az úgynevezett Alfa O-t, továbbá kutassa fel és ölje meg az MI ellenállásának kulcsfiguráját, a zseniális és ügyesen rejtőzködő tervezőt, az Alkotót.
Az őrmester – egy katonai különítmény tagjaként – tehát Új-Ázsiába repül, ahol meglepetés várja:
Alfa O nem más, mint egy kislány (pontosabban egy MI vezérelte robot, egy emberlányt formázó testben). A parancs szerint ki kellene iktatnia, ám neki más tervei vannak vele. Meggyőződése ugyanis, hogy Alfa – akit Alfie-ként kezd emlegetni – elvezetheti őt eltűnt feleségéhez…
Az Alkotó tehát úgy indul, mint egy katonai küldetés története, hogy aztán átcsapjon egy izgalmas macska-egér harc történetébe, hogy a végére újabb jellemzővel egészítse ki az eddigieket: Az Alkotó összességében az identitásválasztás története is.
A film ugyanis érzékletesen ábrázolja, hogy a nem túl távoli jövőben milyen mély és áthidalhatatlannak tűnő szakadék húzódik az emberek és a robotok (végső soron az MI) között. E megosztottság olyan éles, hogy kiemelten fontos tényezővé vált, hogy egy adott személy a szakadék melyik oldalán áll, ott hogyan tekint önmagára, és mit gondol a másik oldalon lévőkről.
Az Alkotó e problematikába ágyazva olyan dilemmákat boncolgat, mint hogy hol húzódik a határ az ember és a gép, a természetes és a mesterséges, az értelem és az értelmetlenség között.
Végső kérdései pedig így összegezhetők: ki a valódi ellenség? Mit jelent embernek és emberinek lenni?
E vonulat kapcsán olyan filmek juthatnak eszünkbe, mint a Terminátor 1–2.
A Gareth Edwards (a Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történet, valamint a 2014-es Godzilla rendezője) és Chris Weitz (Az arany iránytű, Egy fiúról) által írott forgatókönyv remek tempóban vezeti végig a nézőt a cselekményen, egyaránt ügyelve a karakterrajzra és a világábrázolásra, továbbá az érzelmek és az akciók megfelelő arányára.
A Joshuát játszó John David Washington (aki a Tenet főszerepét játszotta néhány évvel ezelőtt, és akinek volt kitől örökölnie a tehetségét, ugyanis Denzel Washington fia) jó munkát végez: remekül alakítja a súlyos veszteséget szenvedett, ezért elsősorban az érzéseit követő katonát. Az Alfie-t alakító kislány, az elsőfilmes Madeleine Yuna Voyles frissességet visz a filmbe, a fontos mellékszerepben feltűnő Ken Watanabe (Eredet, Levelek Ivo Jimáról, Az utolsó szamuráj) ugyanakkor méltóságot.
Ami pedig Az Alkotó által bemutatott világot illeti – amelyben nemcsak disztópikus állapotok uralkodnak, de a csúcstechnológia is jelen van, sajátos elegyet alkotva –, nem nehéz felismerni rajta a Szárnyas fejvadász vagy épp az Akira hatását.
A lenyűgöző látványvilág megalkotásában James Clyne díszlettervezőnek, valamint Greig Fraser és Oren Soffer operatőröknek volt döntő szerepük – Fraser egyébként tavaly Oscar-díjat kapott a Dűne első részének fényképezéséért. A kísérőzenét komponáló Hans Zimmer pedig már számos remek filmzenével örvendeztette meg a közönséget, és ezúttal sem hibázott.
És egy érdekes apróság: a film büdzséje 80 millió dollár volt, ami a közelmúlt látványos szuperprodukcióinak költségvetésével – Indiana Jones és a sors tárcsája: 295 millió dollár; Mission: Impossible: Leszámolás – Első rész: 290 millió dollár; A galaxis őrzői: 3. rész: 250 millió dollár; Transformers: A fenevadak kora: 200 millió dollár – összevetve kimondottan nyomott árnak tűnik.
Gareth Edwards és csapata azonban bizonyítja: ennyi pénzből is ki lehet hozni minden téren profizmusról árulkodó, A kategóriás alkotást.
A film gyengeségeiről szólva csupán azt említhetnénk, hogy a cselekmény bizonyos részei előre sejthetők, különösen a lezárásban bemutatott események (főleg, ha emlékszünk rá, mi történt a Star Wars negyedik és hatodik epizódjának végén) –, és hogy végső üzenete – nem kell félnünk az MI-től – meglehetősen banális.
Ám a végeredmény így is érzelmekben és akciókban egyaránt gazdag, sajátságos jövőképet kínáló sci-fi eposz, amely a tudományos-fantasztikus alkotások, a drámák és az akciófilmek kedvelőinek tetszését egyaránt elnyerheti.
Olyan alkotás, amelyet érdemes nagy vásznon látni – vagyis moziban megnézni –; és amelynek komoly esélye van, hogy jövőre valamelyik kategóriában – legjobb eredeti forgatókönyv?, legjobb hangkeverés?, legjobb vizuális effektek?, legjobb film? – megkapja az Oscart.
A hazai mozibemutató dátuma: 2023. szeptember 28. Forgalmazza a Fórum Hungary.
