Az eddig, több mint húsz éven keresztül Brandon Hackett álnéven alkotó Markovics Botond ugyanis a Felfalt kozmosz című könyvét immár valódi nevén (is) publikálta, és mi tagadás, leverhetetlenül magasra teszi a lécet: van végre világirodalmi rangú magyar sci-fi tehát!
A Felfalt kozmoszban annyi minden történik, annyi tudományos, fantasztikus toposz kap helyet és kerül pazar kidolgozásra, hogy szinte felsorolni is lehetetlen: eleve az alaphelyzet drámai – „a távoli Tanzer bolygón a tudományos pályára készülő Emily Schroeder és két kistestvére, a csillagközi felfedezésekről álmodó Kaito és a táncművészetért lelkesedő Diali az elsők közt észlelik az égbolton szupernóvaként felragyogó kozmikus jelenséget, amely ahelyett, hogy elhalványulna, egyre csak növekszik, és mintha az egész világmindenséget akarná felfalni.
Egyesek szerint ez az Univerzum haldoklásának elsőként észlelt pillanata.
Az elmélet sokakat rettegéssel tölt el, míg másokat vallási fanatizmusba kerget, mert senki nem tudja, mi történik, amikor a vakító fényár eléri a földet. Emily, Kaito és Diali a maguk módján próbálnak szembeszállni a fenyegető apokalipszissel, és kénytelenek megkérdőjelezni mindazt, amit az Univerzumról, létezésről és szabad akaratról gondolnak.”
Ez áll a fülszövegen, és ha ezek után kézbe vesszük ezt a közel ötszáz oldalas nagyregényt, az egyik legteljesebben felrajzolt és tudományos részleteiben is következetesen végigvitt sci-fi-könyvet kapjuk meg. Markovics Botond kicsit sem spórolt a munícióval, más szerzők ennyi ötletből húsz könyvet megírnának. Ilyen teljes világkép-felrajzolásokkal és világ, sőt Univerzum, sőt (a fenyegetően előrenyomuló) Szupraverzum-magyarázattal eddig csak Stanislaw Lem, Andy Weir és Adrian Tchaikovsky műveiben találkoztam.
A legelkoptatottabb toposzon, a vérszomjas űrlényeken kívül minden van itt, méghozzá terjedelmes és bőséges leírásokkal fűszerezve: családtörténet (a három gyerek háromféleképpen alakuló, szétváló és évtizedekkel, fényévekkel később és távolabb újra összefonódó drámai sorsa önmagában kész regény), tudományos magyarázat (azt, hogy az Univerzumot lassan felfaló Szupraverzumban milyen fizikai és „filozófiai” törvényszerűségek érvényesek és működnek, tudományos gyönyörűség és öröm olvasni, még hogyha egyes részleteiben horrorisztikus és elborzasztó is; a Föld védekezési próbálkozásai is megérnek számtalan misét; a Szupraverzum elől való emberiségmenekülés leírása is remek); disztópia (a klímaváltozástól és következményeitől szenvedő Földet megmenti ugyan néhány „zöld” család, de nem sokkal a megmentés után olyan fokú diktatúrát és teljhatalmat építenek ki, olyan tudományos eszközökkel segítik és teszik halhatatlanná magukat, amilyeneket elképzelni sem tudunk – amíg el nem olvassuk a könyvet); a legapróbb részletekig elképzelt közeli és távoli jövő (beleértve, hogy mit esznek, hallgatnak, viselnek, egyáltalán: hogyan élnek az emberek pár száz év múlva), elképesztően látványos leírásokban tobzódó bérgyilkos-szekta működése és kalandjai (ahol a táncnak óriási szerepe van a gyilkolásban), űrbéli robinzonád (a meghajló téridő és a Szupraverzum miatt további filozófiai és technikai nyalánkságokkal), komoly filozófia (amely egyre csak emeli az intellektuális tétet, pedig sokszor már azt gondolja az ember: ez tovább immár nem fokozható), fegyenclázadás, bosszúállás, vallási mozgalmak, folyton megújuló szerzői és olvasói (és persze történetlogikai) nézőpontok – mindenesetre tényleg csak a legnagyobb elismerés és tisztelet hangján lehet szólni róla.
Próbálok választani egy idézetet, amelyben a könyv legnagyobb – és továbbgondolásra mindenképpen ajánlott, alkalmas – kérdései benne vannak: „A Szupraverzum szép lassan felfalja a kozmoszt, és nem tehetünk ellene semmit.
Vajon a mi Univerzumunk eddigi létezése során hány kisebb univerzumot emészthetett fel hasonló módon? Összeütköztünk, és egyszerűen elnyeltük azok téridejét.
És lehet, hogy eközben trilliónyi értelmes lény, csodálatos civilizáció pusztult el. Ez lenne a végső körforgás? Univerzumok szülnek magukból újabb univerzumokat, és falnak fel más univerzumokat?”
Markovics Botond elég bátor a legnagyobb és legnehezebb, szinte a felfoghatón és az elképzelhetőn túli kérdéseket feltenni, és szintén nehezen elképzelhető, de mégis koherens, a lábán szilárdan (bár ugyan mi az, ami szilárd az Univerzum és Szupraverzum világában?!) álló válaszokat, válaszkísérleteket, világmagyarázatokat adni rá: tényleg nagy öröm, hogy van már nekünk is ilyen színvonalú science fiction-regényünk!
Borítókép: Markovics Botond (Brandon Hackett): Felfalt kozmosz. Agave Kiadó, Budapest, 2023.
