Roald Dahl Karcsi és a csokoládégyár című regénye több filmadaptációt is kapott már: 1971-ben készült el Gene Wilder főszereplésével a Willy Wonka és a csokigyár, de a legtöbben a 2005-ös, Tim Burton-féle feldolgozásra emlékezhetnek, amelyben Johnny Depp alakította a különc csokigyárost. Paul King zenés fantasyje ez utóbbi előzményfilmjének tekinthető: az ifjú Wonka karrierjének beindítását mutatja be.
Willy (Timothée Chalamet) egy szál bőrönddel érkezik a nagyvárosba annak reményében, hogy különleges csokoládéira lesz érdeklődés, és egyszer teljesülhet a vágya: csokiboltot nyithat. Azonban hamar kifogy a pénzből, utolsó garasát pedig szállásra költi. Szerencsétlenségére a panziót vezető Suvickné (Olivia Colman) csőbe húzza, Wonka ugyanis nem olvassa el (nem is tudná, hiszen nem tud olvasni) az apró betűs részt, így egyéb feladatokat is kap. Az asszony végeláthatatlan listát ír a szervizdíj tételeiről, Wonkának pedig több évtizednyi kényszermunkával kell törlesztenie az adósságát a fogadó alatti mosodában. Itt barátkozik össze egy kislánnyal, Nudlival (Calah Lane), aki segít Wonkának kiszökni, hogy az tudja árulni az édességeit a városban. A mennyei csokoládékkal, amelyek fogyasztói különleges képességekre tesznek szert (egy szem bonbon után például repülni is megtanulnak), Wonka hamar népszerűvé válik, de ez szemet szúr a város édesipari vezetőinek, akik minden erejükkel azon vannak, hogy a korrupt rendőrfőnök segítségével is ellehetetlenítsék Wonkát. Ha ez nem lenne elég, Umpa-Lumpa (Hugh Grant) módszeresen megcsapolja az ifjú csokivarázsló készletét, így a város három nagytőkése mellett Wonkának a kicsi, zöld, narancssárga hajú lénnyel is meg kell küzdenie. Kedves, mégsem szájbarágós tanmese lévén nem nehéz kitalálni, ki győz végül, egy karácsony környékén bemutatott filmtől pedig nem is várhat mást a néző.
Zenés fantasyről van szó, úgyhogy aki nem rajongója e műfajnak, inkább ne vagy csak kellő nyitottsággal üljön be a moziba.
A zenés-táncos részek, betétdalok kifejezetten jól állnak Chalamet-nak, magának a filmnek is, és valahogy a giccsbe hajló jelenetek sem verik ki a biztosítékot. A színész végig uralja a vásznat, és habár kvalitásairól már korábban meggyőzött minket, üdítő volt látni, hogy a kissé művi musicales világban is természetesen mozog.
Ebben a műfajban megvan a kockázat, hogy a színész túljátssza, túlrajzolja a karaktert, és az is, hogy a színpadiasság lepattintja a karaktert a filmvászonról, Chalamet azonban végig jól érzi az arányokat, korosztályának kétségkívül egyik legnagyobb tehetsége. Olivia Colman is remekel a gonosz Suvickné szerepében, és Rowan Atkinson (Mr. Bean) is könnyedén testre szabja a csokival bármikor megvesztegethető pap karakterét, természetesen a tőle megszokott grimaszokkal.
Ha a sziruposság nem is zavarja a nézőt, az hagyhat némi kellemetlen szájízt, hogy összességében nem jut közelebb egy-egy karakterhez: Wonka az álmodozó, naiv srác, aki elvesztett édesanyja emlékéhez jut közel a csokoládékkal, ez rendben is, de semmit nem tudunk meg az édesapjáról (anyjáról is keveset), akiről a Charlie és a csokigyár már csepegtetett információkat. A dahli komplex Wonka-jellem sem sejlik át. Mégis az ő karakterépítése a leginkább tetten érhető, mély személyiségfejlődést ugyan nem láthatunk, de egy, a negatív tapasztalatokból tanulni és felnőni képes fiú képének skiccei azért felrajzolódnak.
Paul King erős hangulatú képei, gyönyörű színei jól simulnak a kissé dickensi világba, a fantasztikus látvány, a pompás díszletek, a kedves humor és a pazar színészi alakítások pedig a narratíva botladozásáról is elviszik a fókuszt. Így a Wonka egy igazán kellemes moziélményt nyújthat a karácsonyra való ráhangolódásban.
Borítókép: Jelenet a Wonka című filmből (Forrás: Intercom)
