„Apám sose szólt bele abba, hogy mit játsszunk”

– Gondoljunk csak bele, mi lenne, ha azt mondanák egy klasszikus zenésznek, hogy január elsejétől nem játszunk Bachot meg Mozartot. Ez elképzelhetetlen. Valahogy így van ez a jazzben is: vannak olyan örök dolgok, amelyeket ha elveszünk belőle, akkor az már nem jazz – fogalmaz ifj. Szakcsi Lakatos Béla, akivel január 5-i budapesti koncertje előtt beszélgettünk. A hazai jazzszcéna egyik legkiválóbb zongoristáját egyebek mellett édesapja, Szakcsi Lakatos Béla hatalmas zenei örökségéről, valamint arról kérdeztük, mit von maga után, ha egy jazzprodukció „gyökértelen”.

20240103 budapest ifjabb szakcsi lakatos bela zenesz havran zoltan magyar nemzet Fotó: Havran Zoltán

– A Harmónia Jazzműhely évnyitó koncertjén húsz éven keresztül mindig édesapja, Szakcsi Lakatos Béla játszott, az ő emlékének szentelik az idei alkalmat, amelyen ön és testvére külön-külön formálják a maguk szájízére ezt a hatalmas zenei örökséget. Mi fog ebből megmutatkozni?

Ifj. Szakcsi Lakatos Béla: A jazz azáltal tudott tovább fejlődni, hogy találkozott az európai klasszikus zenével. Fotó: Havran Zoltán

– Egyrészt egy ilyen koncerten csak foszlányait lehet bemutatni e hatalmas örökségnek, másrészről édesapánk mindig úgy nevelt engem és a testvéremet, Róbertet is, hogy a saját utunkon haladjunk. Természetesen óriási hatással volt ránk, de sosem szólt bele abba, hogy mit játsszunk, nem erőltetett ránk semmit. Ez egy kicsit megkönnyíti a dolgunkat, megkönnyítette régen is. Nyilván elhangzanak majd olyan darabok az est folyamán, amelyek egyértelműen utalnak rá és az örökségére, ez akarva-akaratlanul megmutatkozik, hiszen egy része itt él bennünk.

– Repertoár, technika, akár stílus tekintetében melyikük közelít jobban az édesapjukhoz?

– Nem tudom, mások vagyunk. Robi egy teljesen másfelé tartó zongorista, mint én, ő például kiválóan játszik klasszikus zenét, amit apám is nagyon szeretett. Én egy egészen más úton haladok, de hogy melyikünk közelít jobban hozzá, nem tudnám megmondani. Döntse el ezt a hallgató inkább.

– Egyszer úgy fogalmazott, hogy nagyon fontosnak tartja a tradíciókat, hiszen ha egy produkción nem érezzük, miből táplálkozik, akkor elveszíti a jellegét. És hogy a jazzben is úgy kellene lennie, mint a klasszikus zenében, amely elképzelhetetlen Mozart, Beethoven vagy Bach nélkül. Érzi, hallja, ha egy jazzprodukció „gyökértelen”?

– Igen, ez az első másodpercben kiderül. Nemcsak Magyarországon van így, hanem világtendencia ma, hogy kicsit összekutyulják a műfajokat, zenei világokat. Persze, ez sem új keletű, New Orleansban ez már megtörtént a jazz születésekor, amikor is különböző nációk zenéi találkoztak egymással. Nem az a baj, hogy ezzel próbálkoznak, hanem hogy az értékek kezdenek elveszni. A tradíciókat teljesen félreteszik és úgy próbálnak valami újat csinálni. 

A jazz arra hivatkozik, hogy nagyon szabad és mindent befogad. Az én meglátásom szerint olykor már túlzásba is esik… Nem kellene mindent beengedni. 

Visszatérve, gondoljunk csak bele, mi lenne, ha azt mondanák egy klasszikuszenésznek, hogy január elsejétől nem játszunk Bachot meg Mozartot. Ez elképzelhetetlen. Valahogy így van ez a jazzben is: vannak olyan örök dolgok, amelyeket ha elveszünk belőle, akkor az már nem jazz.

– Édesapja egy beszélgetésünk alkalmával azt mondta, hogy a jazz nem tudott volna fejlődni az európai klasszikus zene nélkül, hogy Keith Jarrett, Chick Corea, vagy a Marsalis testvérek nem tudtak volna klasszikus zene nélkül továbbmenni, de Herbie Hancocknál is látszik egyfajta Bartók-hatás. Ön ezt hogy látja?

– Ez kétségtelenül így van, de azt sem szabad elfelejteni, hogy a jazz egy afroamerikai eredetű műfaj, amely alapvetően nem dallam-, hanem ritmuscentrikus volt. Az erős ritmika mellett aztán megjelent a harmónia is, ami abszolút európai „találmány”. 

A jazz azáltal tudott tovább fejlődni, hogy találkozott az európai klasszikus zenével.

Én jóval előbbre visszamennék, mint Herbie Hancock, ott van Art Tatum vagy Bill Evans, akik olyan akkordokat csempésztek bele a jazzbe, amit már jóval korábban leírt Debussy vagy Maurice Ravel. De ez egy kétélű dolog, mert egyik sem működne a másik nélkül, hiszen az előadásmód meg akkor autentikus, ha afroamerikai: nem a min, hanem a hogyanon van a hangsúly.

„Azok a sztenderdek, amiket a jazz-zenészek elkezdtek játszani anno, kivétel nélkül az akkori Broadway-darabok betétdalai voltak […] ez volt az akkori popzene.” Fotó: Havran Zoltán

– Mennyire lehet népszerű vagy trendi ma egy olyan rétegműfaj, mint a jazz? Mennyire kell populárisnak lennie?

– Jó kérdés. Kezdjük ott, hogy a swingkorszakban nagyon populáris volt. Sonny Rollins például nemrég azt nyilatkozta, hogy ő megtiszteltetésnek venné, ha a zenéjére táncolnának. Aztán jött a bebopforradalom Charlie Parkerrel, Dizzy Gillespie-vel, ami leültette a közönséget. Az már nem táncolható zene volt, hanem oda kellett figyelni, sokan nem is értették. Ezt mondhatnánk hátránynak, az előnye viszont az, hogy magasművészetté tette ezt a műfajt, fölrakta a színpadra a klubzenét. Ma pedig muszáj popularizálni a jazzt, bár nekem az a tapasztalatom, hogy a közönség is változott, és 

nem feltétlenül kell, hogy értsék ezt a műfajt, egyszerűen megérzik a jót.

A saját koncertjeimen és másokén is tapasztaltam, hogyha odarakjuk magunkat és tényleg próbálunk a közönséggel kommunikálni, akkor a nehezebbnek mondható zenének is ugyanolyan sikere van, mint egy könnyedebb műfajnak. Ugyanakkor vannak próbálkozások, amelyek egyáltalán nem szimpatikusak, például ha úgy akarják popularizálni a jazzt, hogy lebutítják azt. Ez nem szerencsés.

– Az, hogy magasművészetté tették ezt a műfajt, elültethetett egyfajta félelmet a befogadóban.

– Igen, egy-egy zenész szeret is ebben a szellemben nyilatkozni magáról és a műfajról, de én megint visszakanyarodnék Sonny Rollinshoz, aki azt mondta, hogy örülne, ha táncolnának rá, vagy ott van Miles Davis, aki olyan kocsmákban játszott, ahol a pénztárgép is hallatszódik. Szóval ez egy szerethető, könnyű zene – persze vannak nehezebb ágai, gondolok itt az avantgárd vonalra, vagy a free jazzre –, de alapvetően egy olyan műfaj, amit meg kell érezni, ami örömet okoz az embereknek és az előadóknak is.

Akiktől elindult a jazz, sem játszották el a nagy művészt, hiszen mind a perifériáról jöttek: szegény amerikai családokból, ahol nem volt más kiugrási lehetőség, csak a zenélés.

– A jazz sztenderdek mennyiben tekinthetők popnak?

– Azok a sztenderdek, amiket a jazz-zenészek elkezdtek játszani anno, kivétel nélkül az akkori Broadway-darabok betétdalai voltak, fogalmazhatunk úgy is, hogy százszázalékosan ez volt az akkori popzene. Előfordultak musicalekben, de nagyon sok filmzenében is megszólaltak. Önmagában ezek nem mondhatók jazznek, inkább popdalok voltak, amelyeket aztán a jazz-zenészek elkezdtek olyan feelinggel játszani, amitől jazz lett. De játszhattak mást is, a hangsúly – ahogy már említettem is – a hogyanon van. 

Apám eljátszotta a Chopin-keringőt is úgy, hogy az jazz volt.

– A Szakcsi Jr. Triót Lakatos Pecek Krisztiánnal és Balázs Elemérrel alkotják. Mi az – és itt most nem a műfajra gondolok, hanem például emberi tényezőkre –, ami összetartja ezt a zenekart?

– Tizenöt éve működik ez a formáció. Éppen most jött ki a legújabb lemezünk Stolen Tears címmel, ami nagy örömünkre hamarosan bakeliten is megjelenik. Gyerekkoromban hittem abban, hogy jól zenélni csak akkor lehet, hogyha jó viszonyt ápolsz a társaiddal, barátként kezeled őket, de ebben már nem vagyok annyira biztos, hiszen mással is remekül tudok zenélni. Elemér egyébként gyerekkori barátom, egy házban nőttünk fel. Sokáig muzsikáltuk együtt, tizenöt évvel ezelőtt pedig elhatároztuk, hogy csinálunk egy zenekart. Azon vitatkoztunk, hogy ki legyen a bőgős, majd egy kisfiúra esett a választás, ami elég merész vállalkozás volt, hiszen Krisztián még csak tizenhat éves volt, épp akkor nyerte a bőgőversenyt. Nem nyúltunk mellé, fantasztikus bőgős vált belőle. Egyszerre vesszük a levegőt is. Ebben a felállásban játszunk tehát a koncerten, amelybe Robi is csatlakozik majd: egy félidőt ő játszik, egyet pedig én.

Borítókép: Ifj. Szakcsi Lakatos Béla (Fotó: Havran Zoltán)