Fischer Ádám 19 éves volt 1968-ban, amikor „a kommunista diktatúra tervgazdálkodása” nem engedte, hogy a Budapesti Zeneakadémián tanuljon, ezért Bécsbe ment. Ott olyan sikeres lett, hogy azóta is külföldön él. A Bayreuthi fesztivál, a New-Yorki Metropolitan és a bécsi Staatzoper ünnepelt karmestere, itthon pedig vendégként már hosszú évek óta művészeti vezetője a Müpában a világhírű magyar Wagner-napoknak.
A művész fontos küldetésének tartja azt is, hogy Kodály Zoltán zenéjének csodáját megismertesse a világgal.
Andor Éva azzal kezdte a beszélgetést, hogy január 1-jén látta Fischer Ádámot Haydn: A teremtés című oratóriumát vezényelni a színpadon, és csodálattal nézte azt a hihetetlen energiát, átélést, amellyel a művész szinte végigénekelte az egész szöveget a szólistákkal, a kórussal. Megkérdezte, hogy mi játszódik le ilyenkor benne.
A karmester feladata az, hogy közvetítsen – érzéseket is. Ha én nem szeretem azt a zenét, amit vezénylek, akkor nem tudom a zenészektől elvárni, hogy örömmel játsszanak. Ha én nem örömmel vezénylek, akkor ők sem örömmel játszanak, és akkor a közönség sem örül annyira
– válaszolta a művész.
Fischer Ádám elmondta, hogy amikor a főiskolán tanult, annak az időnek a nagy karmesterei Karl Böhm, Karajan és Bernstein voltak. Utóbbinak elment a próbájára, és látta, hogy mennyire átéli a zenét, és az nagyon nagy benyomást tett rá. Mint elmesélte, az öreg bécsi filharmonikusok kicsit húzták az orrukat, hogy Bernstein túl sokat mozog, és nem értették, hogy minek, de szerinte az egy fantasztikus dolog volt. A magyar származású karmester hozzátette, hogy nyilván nem akarta átvenni az ő stílusát, de azt, hogy mennyire lehet a zenét szeretni, azt tőle tanulta meg. Arra a riporteri kérdésre, hogy mit gondol a zene szerepéről az életünkben, Fischer Ádám kifejtette:
– Nekem erről önálló véleményem van, amiről tudom, hogy sokaknak nem tetszik. Valami nagy törés történt a zenetörténelemben, a klasszikus zene világában, és az az első világháborúval kezdődött. Ott indult el az, hogy nem szépnek kell lenni a zenének, hanem meggyőzőnek, és a dallam fontossága eltűnt. Egy opera attól és akkor volt sikeres és jó, hogy voltak benne olyan dallamok, amiket a közönség dúdolt, amikor kiment az operaházból. Ilyen opera száz éve nem keletkezett, mert valahogy nem ezt várják el a komolyzenétől. Érdeklődővé, intellektuálisabbá vált a komolyzene és elvált a szórakoztató zenétől.
A szórakoztató és a komolyzene régen még ugyanaz volt. Mozart még ugyanolyan divertimentókat írt, mint szimfóniákat, és a XIX. században a szórakoztató zenének – például Johann Straussnak – ugyanolyan komoly művészi értéke volt, mint Brahmsnak, aki azt mondta a Kék Duna keringőről, hogy: „Sajnos nem tőlem van!”. Szerintem az első világháború sokkal több bajt okozott a világnak, mint ahogy mi tudnánk, a szép és a harmonikus klasszikus zenének is ártott. Azért mondom, hogy sokan meg vannak sértődve, mert óriási művek születtek az első világháború és a második után is, de az valahogy egy új világ.
Az első világháború előtti ötszáz évnek az igazsága, az eltűnt a zenéből – jelentette ki a Kossuth-díjas karmester.
A beszélgetés során szóba kerültek a világban jelenleg dúló háborúk is. Fischer Ádám azt mondta, ő csak bízni tud benne, hogy ezek nem terjednek majd tovább, és ezt elsősorban az unokáira gondolva mondja.
Amikor az embernek gyerekei és unokái vannak, akkor kezdi megérteni a világ lényegét, akkor szeretné azt hinni, hogy a világ örök. Mert az az értelme az életnek, hogy a tapasztalataimat meg magamat továbbadjam, és látom, ahogy növekszenek és élik a saját életüket.
Andor Éva azt is megkérdezte Fischer Ádámtól, hogy milyen volt Woody Allennel dolgozni, amikor a milánói Scalában rendezte a Gianni Schicchit.
– Ő tulajdonképpen keveset volt ott, mert az asszisztensei csinálták a produkció nagy részét, de volt egy konkrét kérdés, amit meg kellett vele beszélni, mert ő valahogy Amerikára rendezte, és a darab végén az volt, hogy Gianni Schicchit meg kellett büntetni, ezért visszajött a sógornője és lelőtte őt hátulról, ami egy szörnyű dolog. De hát Amerikában az kell, hogy a gonoszok elnyerjék méltó büntetésüket. Megbeszéltem vele, hogy ez ne legyen benne, és ő azt mondta, hogy ezt megérti és elfogadja. Ő egy nagyon érdekes személyiség. Kicsit fáradt, de nagyon nyitott volt arra, amit mi mondtunk neki, hogy mi az, ami inkább itt hat, és mi az, ami kevésbé. Ő nem volt ehhez hozzászokva, mert ha ő csinált egy filmet, azt ugyanúgy vetítették Olaszországban, mint Japánban.
A zenéről, a világsikerekről beszélgetve a riporter a kezdetekről, a tanulmányairól is kérdezte a művészt, aki elmondta, hogy 19 éves korában, Bécsben kezdte felsőfokú zenei tanulmányait.
– Itthon nem vettek fel a Zeneakadémiára, de volt egy olyan időszak, amikor ki lehetett menni Bécsbe, amiben barátok, ismerősök segítettek. Azóta tulajdonképpen nem is jöttem vissza, csak visszajárok. Az, hogy nem vettek fel, abban nem a Zeneakadémia volt a hibás, hanem a rendszer. Tervgazdálkodás volt, és azt mondták, annyi diákot vehetnek fel, ahány karmesterre az országnak öt év múlva szüksége lesz. Azt mondták, várhatok még 4-5 évig, és addig tanulhatok valami mást. Csak akkor közbejött volna a katonaság is. Mivel 4-5 évenként indult karmesterképző, úgy éreztem, hogy nekem már soha többé nem lesz sanszom
– mondta el a jelenleg is Németországban élő karmester, aki kijelentette, hogy utólag úgy érzi, hogy végül is szerencsés volt, hogy elmehetett Bécsbe, mert annyi mindent tanult ott, amit itthon nem tudott volna.
A művésszel készült teljes interjú a Kontextus Youtube-csatornáján nézhető meg.
