Az olasz alkotó módszere nagyon hasonlít a kelet-ázsiai és délkelet-ázsiai színházi formákra. Nem kell azonban nagyon messzire menni, ugyanis ilyen előadásokat is láthatott a tavalyi színházi olimpia és a MITEM közönsége. Az indiai kathakali előadásban a Mahabharata eposzából láthattunk dramaturgiailag összekapcsolódó részleteket, míg a tibeti operában Nangsza Öbüm dákíni, azaz tündérhölgy története elevenedett meg. Három nagyon különböző színházi és táncos nyelvezetről beszélhetünk, ám azontúl, hogy egy (saját közegében) ismert cselekmény feldolgozása által késztetik a nézőt a színpadi események feldolgozására, egyebek miatt is összehasonlíthatók az említett stílusok, iskolák.
A megszólalások mellett vagy azokat felváltandó énekek kísérik a cselekményt. A kórus dalai felidézik a korai gregorián énekek hangulatát, illetve az összhangzatos, többszólamú egyházénekeket. A kar tagjainak mozgása sokszor halrajra emlékeztet: energianyalábok, áramlatok határozzák meg, mintázatot rajzol ki.
Alessandro Serra és csapata esetében azt tapasztalhatjuk, hogy a kórus áll a fókuszban.
Oidipuszon kívül minden más szereplő a kórusból válik ki s oda is tér vissza a jelenete után. A dialógusok csupán átvezetőként szolgálnak egy-egy kórusének között. A rendező ezzel tulajdonképpen újraértelmezi az antik görög színházat, amelyben Oidipusz szenvedése hagymázas lázálomként rajzolódik ki.
Egészen különleges, mindazonáltal rendkívül sűrű, tömény, az érzékszerveket intenzíven megmozgató tapasztalásban lehet részünk. Az előadás első felében a színpadnál lengő tömjénes ládika, a jellegzetes illatú fűszer égetése teremt szertartásos hangulatot, míg az utolsó jelenetek egyikében az egykori király elsőszülött fia ráz le magáról homokot, ami a megvilágítás által szinte tapinthatóvá válik. A briliáns díszlet látszólag nagyon egyszerű, csupán szürkésfekete, majd bézs falakat láthatunk, amelyek trapéz alakzatban keretezik a játékteret. Ám illuzórikusan gyors váltásokra képesek a fifikásan kialakított elemek, amelyek a világítástól függően bűvészkellékként állíthatók a színészek szolgálatába.
A színészi játék koreografált, jelszerű aluljátszottsága magabiztosságot és teljes kontrollt követel a résztvevőktől.
Összességében elmondható, hogy olyan világpremier részesei lehettünk, ahol az érzékeket és a befogadóképességét egyaránt igénybe vette az olasz alkotócsapat. Az előadást még hosszasan lehetne elemezni, telítettsége és rétegeltsége elegendő kiindulópontot szolgáltatna akár egy tanulmányhoz is. Fontos azonban kiemelni, hogy közösen értelmezhettünk újra egy olyan klasszikust, amiről talán sokan lemondtak, és amiről kijelenthetjük: több mint kétezer év után is érvényes, esszenciális tartalmat rejt.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!