A világpremier gondolata egy régóta tartó együttműködés eredménye. – Úgy gondolom, hogy a MITEM választott minket, a budapesti Nemzeti Színház már évek óta figyelemmel kíséri és támogatja a munkánkat, meghívták a fesztiválra a Macbettu és A vihar című előadásainkat. A mostani budapesti premier nagy várakozással tölt el bennünket – nyilatkozott a fesztivál honlapján Alessandro Serra.

Három színház koprodukciójában valósult meg az összművészeti alkotó színpadi látomása. A produkció a Sardegna Teatro, a nápolyi Teatro Bellini Napoli, az Emilia Romagna Teatro Fondazione és a pármai Fondazione Teatro Due Parma közreműködésével jött létre. A rendező a tavaly a színházi olimpián vendégeskedő Romeo Castelluccihoz hasonlóan inkább mondható színházi vizionáriusnak, semmint rendezőnek.
Azontúl, hogy előadásait rendszerint ő írja és viszi színre, a díszletet, a fénytechnikát is ő álmodja meg, ő kivitelezi. A Tragédia esetében pedig a jelmezekért is ő felelt.
Ez a módszer eltér a hagyományosnak tekinthető színházi gyakorlattól, ahol minden feladatra külön-külön szakembereket kérnek fel. A formabontás annak köszönhető, hogy Serra összefüggő rendszerben gondolkodik a színházról. Saját szavaival ő színpadra ír – az írás pedig minden színházi folyamatra kiterjedő aktus. Tulajdonképpen egy négydimenziós drámáról beszélünk, amely az adott helyen, az adott időben (ez a negyedik dimenzió) valósul meg. A dialógus mellett „olvasható” instrukciók pedig a színpadi mozgásnak felelnek meg.
Serra esetében a fények dramaturgiához kapcsolódnak, a díszletnek ugyanakkor nem esztétikai funkciója van, hanem kézzelfogható anyagot jelent: ez segíti és meghatározza a színészek mozgását. A fények vibrálása, stroboszkópjellege megtöri a látvány állandóságát, a zaklatottság, a töredékesség vizuális kiterjedésű.

A Tragédia – Oidipusz éneke esetében egy olyan mítoszt láthatunk megelevenedni, amelyet nagyjából mindenki ismer. Ez a tudás pedig lehetővé teszi azt, hogy a néző ne a cselekményre koncentráljon, hanem a színrevitelre. Az ismert Oidipusz-történet célja és értelme, hogy az élete végén járó vak „dagadt bokájú” átadjon egy igazi titkot, szent misztériumot.
Csak egy szó oldhat fel minden kínt: a szeretet
– olvasható a rendező nyilatkozatában. Az előadás akár egyfajta antik ihletésű misztériumjátékként is értelmezhető.