Érzéki varázslat volt ez a javából, melyben a modern vizuális és akusztikai effektusok árulkodó és uralkodó jelenlétét nemcsak a nézők érzékelhették minden előzetes elváráshoz képest is túlfejlesztett színpadi megoldásnak, hanem maguk az alkotók sem kerteltek.
Aki kézbe vehette az előadás angol és bolgár nyelvű színlapját, vagy az előadás után az interneten megkereshette ugyanennek a színlapnak a digitális változatát is, meglepve szembesülhetett azzal a ténnyel, hogy a színészek neve az általuk eljátszott szerepek megemlítése nélkül, tagolatlanul ömlik végig több soron keresztül, miközben a videós design vagy épp a zenei szett felelőseinek nevei hosszan, a maguk feladatköreihez kötve részletezve jelennek meg előttünk.
Ha sarkítva fogalmaznánk, könnyen hangot adhatnánk annak a gyanúnknak, hogy ezek szerint Diana Dobreva számára a színpadtechnika mágusai a maguk konkrét varázslatainak néven nevezésével fontosabbak, mint a színpadi színészi bravúrok felelősei. Akiknek a nevei mellől rendre elmarad annak közlése, hogy ki milyen szerepben alkotott maradandót számunkra.
Igaz, ennek lehetnek olyan okai is, hogy például Penelopé alakítója rögtön nem egy, hanem tíz névvel is feltűnhetne ezen a színlapon, tekintettel arra, hogy Odüsszeusz felesége, Ithaka királynője tíz kiváló színésznőt sorba állítva jelenik meg előttünk Diana Dobreva színpadán. De ez persze nem magyarázat – az ok valójában egy tudatos döntés lehet erre nézve. Ha nem is a technikát fetisizálva, de valamit ennek a színpadi nyelvnek a természetéről mégis megüzenve.
Szuggesztív erő és elképesztő precizitás - látványorgia felsőfokon
S hogy milyen is ez a színpadi nyelv? A maga erőteljes vizualitásával? Nyilván egészen elsőrangú alkotás.

Jelzi ezt a produkció kiemelkedő díjazása a STOBI Antik Drama Nemzetközi Színházi Fesztiválon, illetve az Icarus-díj az előadás mesteri technikai megoldásaiért. S jelzi ezt minden videó vagy fotó, amit az előadásról láttunk és látunk.

Csak hogy mindenki számára világos legyen: itt olyan szintű, egészen elképesztő precizitással kidolgozott látvánnyal van dolgunk, mintha Wes Anderson valamelyik filmjét látnánk – de ellentétben az ő filmjeinek rikító színeivel, itt minden kimérten hűvös, szinte csakis fekete és csakis fehér.
Ha nem egy bolgár alkotásról lenne szó, amelyik a görög tengerek fölötti napfényes eget teríti fölénk, azt mondhatnánk, amivel dolgunk van, az valamiféle hamisítatlan skandináv design. A videós vetítések delejesen örvénylő és hömpölygő képzuhatagai csakúgy a fekete és a fehér szín váltakozásából merítenek, mint a színészek jelmezei, amelyek közül az emberek jobbára fekete, az istenek pedig fehér színű ruhákban tűnnek fel. S nemcsak az emberek, hanem a tárgyak is ebben a színvilágban helyezkednek el – kivéve egy-egy vérvörös hátteret vagy éppen Heliosz, a Napisten aranysárga jelmezét.