Öljük meg a kérőket hexameterben!

A XI. Madách Nemzetközi Találkozó (MITEM) nyitóelőadását, a bolgár Diana Dobreva rendezésében színpadra állított Odüsszeusz című produkciót szombaton láthatta a magyar közönség a Nemzeti Színházban. A telt ház előtt eljátszott darab zajos sikert aratott, vagyis a magyar nézőket is őszintén magával ragadta az a színházi varázslat, amely zsigerig hatoló vizuális élménnyel szolgált számunkra azzal, hogy az ősi görög mítoszok világát modern, elsősorban az érzékeinkre ható ingerek sokaságává átalakította.

A Plovdivi Drámai Színház Odüsszeusz című előadásának alkotói fogadják a tapsot a 11. MITEM nyitóelőadásának végén. Fotó: Eöri Szabó Zsolt Forrás: Nemzetiszinhaz.hu

Ennek a látványnak a szinte valószerűtlenül pedáns kivitelezését az tette lehetővé – hangzott el a budapesti bemutatót követő pódiumbeszélgetésen –, hogy amikor a bulgáriai Plovdiv 2019-ben az európai kulturális fővárosi cím birtokában állhatott elő kulturális produkciókkal, a plovdivi színház, a Plovdiv Drama Theatre a színházigazgató döntése alapján a közönség számára négy hónapig zárva tartott, csakis azért, hogy Diana Dobreva mindent az Odüsszeusz próbafolyamatának rendelhessen alá. 

Ami létrejött, az tényleg olyan színpadi képi világ, amely van olyan szuggesztív, hogy a jeleneteit a lelki szemei előtt az előadás bármelyik nézője még évekig vissza tudja idézni. 

Az Odüsszeia cselekményében foglalt látványos jelenetek színpadra adaptálásában soha nem lehet hiányérzetünk: az erősen esztétizáló stilizáció folytán mindent vissza tudunk kapni a képek nyelvén úgy is, hogy egy pillanatra sem szakadunk ki az egyfelől erősen csupaszított, másfelől, a videós kivetítések képfolyamainak köszönhetően mégis vibrálóan eleven térből. 

 Az istenek hűvös eleganciájából egyedül Héliosz, a Napisten ütközik ki. De ő inkább önmaga karikatúrája: egy modern izomember (Fotó: Alexander Богдан Thompson)

A Diana Dobreva által kimunkált minden akciódús jelenet mestermunka: Pénelopé kérőinek lenyilazása csakúgy, mint a tengeren hánykolódó vagy éppen a szélcsendben veszteglő hajó fedélzetének érzékeltetése. A küklopsz fondorlatos megvakítása csakúgy, mint a magát lázadó istenasszonnyá avató (Margita Gosheva kiváló alakításában elénk táruló) Kirké buja ölelésébe bújva töltött idő mámorának bemutatása. Vagy az istenek minden tanácskozása: melyeken a fura fehér gömbökkel gurigázva Olümpusz istenei – élükön a Zeuszt fanyar öniróniával megjelenítő Dobrin Dosevvel – úgy játszanak az emberi sorsokkal, mintha egyben a Kozmosz urai és parancsolói lennének, de úgy is, mintha csak egy a nagyúri elit számára berendezett klubban biliárdoznának. 

Ilyen a várakozó asszony sorsa - szétfejtett és összeszőtt szálak tekergése tíz színésznő testén

 

De ugyanilyen lenyűgözőek az állóképek is – s ezek közül is az Odüsszeusz iránti várakozásba belefásult Pénelopé megjelenítése, amelyben egyszerre tíz színésznő vesz részt. A kérői elől a ruha szövésébe menekülő, s a ruha szövését trükkösen elodázó Pénelopét egyszerre tíz nő alakítja, akiknek az egyforma ruhái (Mira Kalanova bravúros jelmezeinek köszönhetően) mintha ennek a rendre összeszőtt és szétfejtett szövetnek az egyes darabkái lennének – s ezekben ők, mind a tízen valahogyan maguk is egymásba fércelődnének. 

Tíz színésznő játssza el az Odüsszeuszra váró Pénelopét (Fotó: Alexander Богдан Thompson)

Az előadás szövege épp csak nyomokban tartalmaz Homérosztól származó szövegelemeket, a darab veretes versezetét Alekszandr Szekulov írta – s ebben számos modern vendégszöveget is elhelyezett, Kavafisz, Szeferisz és Ivan Metodiev verseit is hagyja megszólalni. 

A veretesen zengő sorok közé néha azonban olyan szövegrészek is beszivárogtak, amelyek nyílt színi derültséget váltottak ki a budapesti közönségből. Ilyen volt az a felszólítás, amelyet a Konstantin Elenkov bravúros játékával megformált Odüsszeusz intézett fiához, Télemakhoszhoz, arra buzdítva őt, legyen társa abban, hogy öljék meg hexameterekben az anyja körül lebzselő kérőket. 

S ilyen volt az, amikor az olümposzi istenek táncmulatságát megelőzően megidézett két emberi „illuzionistát” – Sigmund Freudot és Karl Marxot – láthattuk előbb az emberek nemi vágyakozásáról, aztán a proletariátus osztályharcáról szónokolni. A híres marxista tétel – „kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete” – eltúlzottan parodisztikus előadása persze nevetést váltott ki a nézőtéren, nem függetlenül attól, hogy a bolgár és a magyar modern művészet is részben a posztszovjet idők szülötte még ma is.

A vendégszövegek formabontóan modern, mi több, posztmodern megidézése ellenére is a forgatókönyv ezzel együtt a darab gyengéi közé sorolandó. 

Alekszandr Szekulov gyönyörűen zengő mondatai többnyire önmagukba záruló szépséggel szólnak: s a verssorokból kibomló jelenetek általában híján vannak a drámai konfliktusoknak – ezt a hiányosságot ugyanakkor a rendezés látványorgiája mindig pótolni tudja. 

Odüsszeusz mindvégig az istenek ellen lázad. Aztán a jelenlétét veszíti a modern világban. Vállán egy evezővel indul a szárazföld belseje felé  (Fotó: Alexander Богдан Thompson)

A megvakított fia miatt Odüsszeusz ellen felhorgadó, s a dühében az istenek karából erősen kibeszélő Poszeidón, a tengeristen és a darab címadó hőse közötti konfliktust is a rendezés tudja igazából megjeleníteni, szinte függetlenül a jelenetekben elhangzó szógörgetegek költői erejétől. 

Amikor feszültség izzik a színpadon: a tenger istene és Ithaka királya látványosan összeakaszkodik egymással 

A darab egyik emblematikus jelenete épp ezért az, amikor a Simeon Aleksiev által bölcsnek és ezért veszélyesen állhatatosnak bemutatott Poszeidón úgy feszül össze a színpadi tér magasában Ithaka királyával, hogy amaz pedig a maga emberi – töretlenül harcos – állhatatosságával állítja ki magát a tenger istenével a megmérettetésre. 

Igen – ez a mutatvány nagyon is szorosan hozzátartozik Diana Dobreva rendezésének dinamikájához. A költői szavak olykor szinte parttalan áradásához képest a rendezésében megképződő jelenetek mindig feszesek, ritmusosak – szinte a színészek által elszavalt verssoroktól függetlenül is formát adnak a színpadi eseményeknek. 

Ha a színpadi szövegkönyv megformálásával szemben olykor felhozható lenne is a ritmustalanság vádja, egy azonban biztos: a szöveg zárlata ízig-vérig a ma emberéhez szólóan modern, a mai kor istentelen emberének reménytelen hangulataival terhes kibontása tud lenni. A Homérosz által megírt eredeti történet végén a meggyilkolt kérők rokonai vérbosszút forralnának ugyan Odüsszeusz ellen, de Pallas Athéné a huszonnegyedik ének végén „szent békekötést” szerez a hadak között.

Az istenek ellen az egész előadás során lázadni próbáló Odüsszeusz, a tengerek merész hajósa Alekszandr Szekulov szövegkönyve szerint viszont mindenestül fel kell, hogy adja önmagát. 

Az Odüsszeuszt alakító Konstantin Elenkov (Fotó: Alexander Богдан Thompson)

Elhagyva Pénelopét a szárazföld mélye felé kell zarándokolnia a vállán egy evezővel, s egészen addig kell haladnia, ameddig az ott lakó emberek már nem fogják tudni, mi az a tárgy, amit magával cipel. Akkor, hajósi életének szép rekvizítumát értéktelen tárggyá silányítva érhet csak véget az élete, s fogadhatja el a kegyes, mindent megbékítő halált. 

Mi ez, ha nem a modern ember jelenlétvesztése saját életében? Ezzel Diana Dobreva rendezése az emberfeletti, az istenekkel vetekedő hősök korának végét ábrázolja – s itt nyer értelmet az a megoldás is, hogy az előadás egyik érzelmi csúcspontja talán nem is Odüsszeusz Pénelopétól vett búcsúja, hanem a tetteit megéneklő dalnoktól, a Stilian Stoyanov játékában élénk színekkel megrajzolt Phemiustól történő szinte már minden földi nyűgtől eloldozódó elköszönése. 

Ezzel Odüsszeusz nemcsak a hősi szereptől, hanem az azt megörökítő művészi teremtéstől is megfosztja magát – magára maradva az evezőjével, amely hamarosan már csak egy jelentését vesztő tárgy képében nyomja majd a vállát. Az evező jelentésvesztése természetesen nem más, mint Odüsszeusz jelentésvesztése – abban a formában, ahogy az antik regék ránk hagyták. És visszanyerése abban a formában, ahogy egy modern művész tudja ezt a karaktert elénk tárni. 

 

Egyre táguló körökben: Ithaka a mágneses mező, az irányok kiindulópontja

 

Az előadás értelmezésének egyre táguló köreiről maga a rendező, Diana Dobreva beszélt a Nemzeti Magazin 2024/2-es számában Kornya Istvánnak, amikor azt fejtegette, hogy rendezése valójában „a sorsát betölteni kész embert” állítja elénk. 

Milyen nehéz fiúnak lenni, milyen az apaszerep? Aki sokáig vár, honnan tudja, kire vár valójában? Aki szeretné európainak érezni magát, megteheti-e mitikus képben. Az előadás táguló jelentéskörei utazásról, szerelemről szólnak, emberi időről és az istenek idejéről, emlékezetről, sorsról, művészetről, fényről

– mondja a rendező, akinek a színpadi látomásában ábrázolt Ithakáról is hasonlóan, egyre táguló körökben megjelenő értelmezési lehetőségek birtokában van mondanivalója.

Ithaka a mágneses mező, az irányok kiindulópontja: Ithaka fényében látszunk a világban (Fotó: Alexander Богдан Thompson)

Ithaka nem az Északi-sark, nem is az iránytű mutatója. Ithaka a mágneses mező, az irányok kiindulópontja. Ha elhagynánk, elmenekülnénk, vagy magunkat képzelnénk középpontnak – az életünk ellehetetlenülne. Ithaka fényében látszunk a világban, Ithaka tükrében látjuk magunkat

– vallja Diana Dobreva. 

Ebben a fényben fürödtünk meg mi is szombaton a 11. MITEM nyitóelőadásának eufóriájában – hogy aztán ebben a tükörben lássuk meg magunkban az istenek közötti jelenlétét már részben elvesztő, de részben még őrző modern embert. 

Még vállunkon a saját evezőnkkel, de a tengert már végzetesen messze magunk mögött hagyva. Remélve, hogy az utunk még mindig csak olyanok mellett vezet el, akik egyáltalán még tudják, mi is az a tárgy, amit cipelünk.