Havasi János – öröklétből örök tavaszba

Életének 72. évében elhunyt Havasi János. A Herczeg Ferenc-díjas újságíróra, szerkesztőre Deme Tamás emlékezik.

2024. 05. 08. 10:00
HAVASI János
Havasi János. Fotó: MTI/Cseke Csilla
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Siratom a most elhunyt Havasi Jánost. Az írót, szerkesztőt, jóbarátot. Aki rendszerváltoztatásunk része volt gondolkodásával, az általa alapított pécsi Helyzet hetilapnál, a Dunántúli Napló, a Jelenkor, a Duna tévé, az MTVA műhelyében, Andrásfalvy Bertalan minisztériumában. Tévés munkaterületeinek neve beszédes – Regionális, Kisebbségi és Határon túli, Közéleti. Kultúránk közvetítője volt Párizsban a Magyar Intézet igazgatójaként. Ismerhettük hadisírok gondozójaként, a málenkij robotnak nevezett szovjet bűntett feltárójaként lágerekbe hurcolt magyar áldozatok dokumentálójaként. Gyászolom az  írót, tizennégy könyv szerzőjét, a szerkesztőt, akinek fontos volt a határon túliak és a vidékiek élete is. Nem sorolom értékes életművének ismert méltatásait (ezek közt kivételesnek számít a „Magyar hadisírgondozásért” és Párizs városának nagyérme kitüntetés), inkább emberi értékeit, rejtett pozitívumait idézem, tartom számon. Tiszta lelkű, bajban segítő társat, emberpróbáló küzdelmek jellemes tanúját, igazi „ancien combattant” kortársat gyászolok.

Havasi János visszafogott, lényeglátó, értékekre figyelő egyetemes magyar ember volt. Illetve van, mivel homo christianus világnézete révén immár a valóság örök jelenében él. Az »örök« szó megállítja gondolatom. Neki köszönhetjük a megrendítő Örök tél filmet (Szász Attila, Köbli Norbert alkotását), amely Havasi regényéből készült. A filmet ismerők tudhatják, a könyv is, a filmdráma is túl van a fikción, döbbenetesen igaz dokumentum – saját édesanyjának, a gulágra hurcolt nőnek a története az alap.

Életében ott vannak a közelmúlt évtizedeinek kincsei. Emlékszem arra, milyen jól zenélt (jogász létére) az első táncházakban, közös utunkon miként sorolta Somogy (szűkebb hazája – hiszen Dombóváron született) környezeti pusztulásait vagy közös barátunk, a remek szobrász Bocz Gyula műveit a villányi hegyen, hogyan mutatta be riportjait a Donnál, az Urálban, Erdélyben, a lengyeleknél végzett kutatóútjairól. És a Donyec-medencében – édesanyja lágerének helyszínén, véres jelenünk mai terepén – hogyan tárta fel a ma is aktuális konfliktusokat. Aktuális az is, amikor egy nyilvános vita szereplőjének hívott (egy hazánkról írt, történelemhamisító francia könyv párizsi elemzésére), és a reptéren azzal fogadott: „Nézd meg jól, Franciaország épp most haldoklik.” S megmutatta Párizs dicsekvő fényei helyett a nagy európai város sötét foltjait, az elfoglalt szégyenszögleteket.

János jellemében egyszerre láthattuk a felfedező kemény következetességét és a szelídséget. Nem kereste a konfliktusokat, azok találták meg őt. Fátyolos, halk beszéde révén sokan tévesztették össze hangunkat. Nem tanár szakon végzett, az életével nevelt sokakat. A magyar közszolgálati média, szeretetteljes családja büszke lehet rá. Ő maga sosem volt büszkélkedő. Hetvenegy évesen is fiatal marad. A leveleit rendre ezzel az örök idézettel zárta: Soli Deo Gloria. Tanulhatnánk tőle. 

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.