A Cella egy antológiasorozat, tehát az epizódok önmagukban is kerek, egymástól független történeteket alkotnak, ezeket mégis összeköti a bűn témája, és a helyszín. Az HBO népszerű horror antológia sorozataihoz (104-es szoba, A kilences szám alatt) hasonlóan mindegyik rész ugyanabban a (fiktív) budai börtöncellában játszódik, de a történelem különböző pontjain: akad a ’48-as és az ’56-os harcok után, a német megszállás alatt vagy éppen a jövőben játszódó cellasztori is. A magyar történelem izgalmas korszakai ezek, ahol a hatalom és a politika más-más eszközök és ideológiák mentén dönt emberi életekről, játszik a bűn és az ártatlanság fogalmaival. Közben a felvetett témák és karakterek is igencsak változatosak: van koncepciós perben elítélt ártatlan, gyerekgyilkosnak bélyegzett édesanya, a hatalmával visszaélő börtönigazgató, gyanakvó börtönpszichológus, hazafiságuk miatt láncra vert, kínvallatásnak alávetett testvérek, és a születésétől fogva egy börtön falai közt élő rab is, aki szabadulását követően csodálkozik rá először a világra, és ismeri meg a saját igazságát.
Cella – Letöltendő élet
A Moz.Gón a rendszerváltás utáni zavaros miliőben, az olajszőkítések idején játszódó 1992 című epizódot játszották le, ebben egy fiatal, ambiciózus bandatag (Jászberényi Gábor) kerül rövid időre rács mögé abban a biztos tudatban, hogy a bűnszervezet védelmét élvezi, ám a maffián belüli harcok gyorsan választás elé állítják. A film után Urmai Gabriella Bendi Balázzsal, a sorozat koncepciójának megalkotójával, Annus Péter produkciós menedzserrel, és Márkusné Vörös Hajnalkával, a veszprémi börtönkiállítás szakmai lektorával beszélgetett.
Rendkívül megörültem, amikor Bendi Balázs előállt a sorozat ötletével, mert a Covid-járvány idején pont olyan történeteket kerestünk, melyek egy helyszínen játszódnak, kevés szereplővel
– osztotta meg a sorozat születésének körülményeit Annus Péter. A produkciót két hónapig forgatták épített díszletek között, ám ezek kellően élethűre, hitelesre sikerültek, de ezt már nem az alkotók jegyezték meg, hanem Márkusné Vörös Hajnalka, aki a sorozatot nézve úgy érezte, mintha csak egy játékfilmes prezentáció készült volna a fölöttünk látható tárlathoz.
A sorozatnak és a kiállításnak egyaránt központi témája, hogy a bűn és az ártatlanság megítélése korszakonként mennyire relatív, József Attilát istenkáromlásért még felelősségre vonta a bíróság, ma ez már a leghétköznapibb helyzetekben is előfordulhat bárkivel.
A felvilágosodás koráig a büntetés és a végrehajtás a közösségek szeme előtt zajlott, gondoljunk például a nyilvános kivégzésekre, vagy a kint hagyott tetemekre, ez azonban megváltozott, és a társadalom fokozatosan elzárta magától a bűnösöket. Ezért is hat ma már olyan egzotikusnak a börtönök zárt világa
– mesélte a szakértő, miközben már a lifben haladtunk a Várbörtönben berendezett tárlat felé, amit máshogy meg sem lehet közelíteni.
A szervezők érezhetően nagy hangsúlyt fektettek a befogadói élményre, hosszú szövegtáblák helyett hangokkal, infografikákkal, érintőképernyőkkel és különféle interaktív megoldásokkal hozták közelebb a börtönlét szorongató, mégis sok kérdést felvető, elgondolkodtató élményét.
A nyolcrészes sorozatot még tavaly mutatták be a Duna Televízióban, jelenleg a Filmio kínálatában lehet megtekinteni. A vetítés aktualitását az adta, hogy a Cellát a legjobb sorozat kategóriában jelölték a Magyar Mozgókép Díjra, ám ha nem így lenne, még akkor is érdemes lett volna elhozni a Cellát Veszprémbe, kevés településnek van ugyanis olyan börtön tematikájú tárlata, mint a királynék városának. A film és a kiállítás kéz a kézben járt egymással, de ez csak a helyszínen derülhetett ki, hiszen a filmesek és a levéltáros korábban nem ismerték egymást. Nagy egymásra találásnak lehetett fül- és szemtanúja, aki csütörtökön kilátogatott a Moz.Góra.
