Már a bizalom tölti meg a nézőtereket

Idén 36. alkalommal rendezik meg Kisvárdán a Kárpát-medencei magyar színházi társulatok seregszemléjét, amelyre a tizenhét előadásból álló versenyprogram mellett fotókiállítással, filmvetítéssel és könyvbemutatóval várják az érdeklődőket. Az eseménysorozatról, a válogatói munkáról és a szempontokról, a szakmai klub fontosságáról Balogh Tiborral, a fesztivál művészeti tanácsadójával beszélgettünk.

Június 21. és június 29. között rendezik meg a Magyar Színházak 36. Kisvárdai Fesztiválját. Fotó: Petruczné Balogh Katalin

– A Magyar Színházak 36. Kisvárdai Fesztiválja június 21. és június 29. között várja az érdeklődőket. A versenyprogramban tizenhét előadás, azon kívül további nyolc, valamint több kísérőprogram – filmvetítés, könyvbemutató, kiállítás – is szerepel. Mi a 36. találkozó szellemisége?

– Szerencsére már az idei fesztivál előkészületei is vírusmentesek voltak, ami nagyon nagy dolog. Bár a háború vírusával – gondolok itt kifejezetten a beregszászi társulatra – sajnos küzdünk. Ez a kilencedik válogatói évem. Piciny koromtól fogva konzervatív vagyok, olyan a munkám is; a kezdetkor kialakított módszerrel dolgozom. 

A Kárpát-medencét, az elcsatolt országrészeink társulatait és színházait látogatom.

Sokkal több előadást nézek meg, mint amennyi helyet kap az adott év versenyprogramjában. Utóbbi mellett idén további nyolc előadást láthatnak a nézők, amelyet direkt lélekjóléti sávnak szoktam nevezni: ezek ugyanolyan művészeti színvonalú alkotások, mint a versenyprogram darabjai, ám e téren a színház közvetlen felszabadító funkciójára figyelünk. Ezek az előadások szabadtéren, a Refi Színpadon bonyolítódnak le: a helyi református iskola nagyszerű akusztikájú udvarral rendelkezik – köszönet érte, hogy már második éve a rendelkezésünkre bocsátják. A válogatás technikájáról: sok irányból tájékozódom, de a versenyprogramnak egyedüli válogatója vagyok, a lélekjóléti előadások esetében viszont a Művészetek Háza igazgatója, Nyakó Béla szava dönt. Nem tartom számon, hány előadásra jutok el egy válogatási ciklus során, sokkal érdekesebb, hány kilométert teszek meg, mennyit utazom. 

– Mennyit cikázott ide-oda?

– A telefonom számlálójának tanúsága szerint minden évben meghaladja az egyenlítő körbejárása távolságát az az út, melyet válogatás közben megteszek. Idén fölötte vagyok már a negyvenezer kilométernek. Az előadásszám azért nem fejezi ki hűen a munkamennyiséget, mert előfordul gyakran, hogy egyetlen előadás megtekintése érdekében 1200 kilométert kell utaznom.

Aki átengedve magát a várható hatásnak, lazán és előítélet nélkül ül be az előadásra, az egyszer csak megihletődik általa. Forrás: Facebook

– Idén a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház a fesztivál díszvendége, akik fennállásuk 25. évfordulóját ünneplik. Milyen előadással és programmal érkezik a színház Kisvárdára?

– A Tomcsa Sándor Színház június 23-án este a Művelődési Központban mutatja be a Parasztoperát, melynek rendezője és egyben koreográfusa Györfi Csaba. A fesztivál ideje alatt a 25 éves múltat megidézve fotókiállítással is bemutatkozik nálunk a színház, és Felvonásokon át az idő címmel egy Pál Melinda által rendezett dokumentumfilmet is levetítünk a társulat több mint két évtizedes történetét megelevenítve.

– Idén megjelenik a háború tematikája is. Gondolok például a beregszászi társulatra, ahol a férfiszerepeket most a női kollégák játsszák el.

– Gogol Háztűznéző darabját a Nemzeti Színházban mutatta be a beregszászi társulat. A férfi színészeik hollétéről nem tudunk, ezért a férfiszerepeket a társulat hölgy tagjai játsszák. Itt készült az előadás, Magyarországról hazajárnak az otthoni közönség elé is, ahol nagy sikerrel, tapsokkal és ovációval fogadják őket. 

Ez egy komoly kultúraközvetítő misszió, amely jelentős kockázattal jár.

Nem lehet tudni, milyen körülményekre térnek haza a színészek. Egy másik szakmai szempont, hogy úgymond edzésben legyenek a művészek, ne veszítsék el a játékrutinjukat és a játszókedvüket. Vidnyánszky Attila a darab rendezője, jól ismerik egymást a társulattal, félszavakból megértik egymást, és az előadás minden energiája arra irányul, hogy erőt sugározzanak maguk körül.

– Az előadások mellett délelőttönként szakmai klubokat is tartanak, ahol értő módon foglalkoznak majd egy-egy megtekintett előadással.

– Hajdan kiértékelőnek nevezték ezeket az alkalmakat. A szakmai klub nem tekintélyelvű diskurzust ígér, hanem oldott beszélgetést, amelynek csak egy része a szakmai szempontok szerint való vizsgálat, valójában azonban az alkotási folyamat lelki rugóira vagyunk kíváncsiak. Az érdekel bennünket, hogy milyen körülmény, ihlet hozta létre azt adott előadást, illetve, hogy mi ragadta meg a néző figyelmét egy előadásban.

– Egy ilyen szakmai klub mind az alkotóknak, mind a nézőknek sokat adhat. Mi a tapasztalata, milyen bátran osztják meg a nézők a gondolataikat egy-egy előadás másnapján, amikor már leülepedtek az élmények?

– Aki átengedve magát a várható hatásnak, lazán és előítélet nélkül ül be az előadásra, az egyszer csak megihletődik általa. A nézői ihlet pillanata az útelágazásé: ekkor külön pályára tér a képzelete, létrehozva a saját előadását. A nemes színházi élmény az, ha a végére a két előadás összeér – tehát ugyanoda jut el a néző személyes előadása, mint ahová az alkotók törekedtek. Ez a szellemi összhangzat eredményezi a jó véleményt, a tetszést. Az érzékletes előadásokról a tapasztalataink alapján könnyen beindul a beszélgetés. Az érzékletesség fontos. Az alkotók által megcélzott érzékszerveink keltik az ihletet, az ihlet mentén fejlődik élménnyé az előadás. Az érzékletes előadások füzére teszi maradandó emlékké a fesztivált. A pusztán fogalmakkal operáló, nem érzékletes előadást nehezebben őrzi meg másnap délelőttig az emlékezet, azokról a beszélgetés sokkal nehezebben indul el.

– Mekkora az érdeklődés közelgő fesztiválprogramok iránt?

– Nagy. Köszönhetően paradox módon a koronavírus-járványnak. A karantén bezártságában fölhalmozódott a kíváncsiság, s mi szolgálni tudtunk érzékletes előadásokkal, amikor megnyithattunk. Eljöttek azok is, akik egyébként nem gyakran fordulnak meg nálunk. Telt házakkal játszottunk.

A néző nézőt vonz, a telt ház látványa bizalmat ébreszt, jegyvásárlásra inspirál.

 A bizalom fegyver a természetünkben leselkedő lustaság ellen, igyekszünk nem visszaélni vele.

– Van-e olyan, a versenyprogram válogatásával kapcsolatos gondolat, melyet szívesen megosztana az olvasókkal?

— Közönség a válogató is. Életvitelszerű néző vagyok, a jó néző, aki átengedve magát a várható hatásnak, lazán és előítéletek nélkül ül be az előadásokra. Vagyis nem döntöm el kezdetben, hogy az adott évadom a kenguruk vagy a vízilovak jegyében fog-e összeállni. A sors azonban rendszerez. Most úgy rendezte, hogy a világháború alatt bemutatott Csárdáskirálynő nyitja és az erről szóló Svejk zárja a versenyprogramot. Persze örvendek, ha magyar szerzők darabjaira bukkanok, akkor pedig, amikor találok fiatalt az alkotók között, a lelkemben előnyt fog élvezni a munkája a hasonló minőséget képviselő rutinosabbak ellenében.

– Ennek az esélyteremtés az oka, hogy kapjanak ők is megmutatkozási lehetőséget, vagy az, hogy ők másképpen, talán merészebben nyúlnak valamihez hozzá?

– Lényeges, hogy ne csak fiatal legyen valaki, hanem a saját nyelvén is szóljon.

Ne a felnőtteket próbálja utánozni, ne igazodjon az elfogadott játékstílusokhoz, hanem önmagát hozza egy alkotásában. Miközben a színpadon és a rendezésben keresem a fiatal generációt, arra kell gondolnom, hogy egyúttal a nézőtér is utánpótlásra vár. Természetes folyamat, hogy bizonyos korosztály elmenőben van már a nézőtérről, és kevésbé számíthatunk arra a rétegre is, amelyik a versenyszférában az egzisztenciája megteremtésén fáradozik – amikor egyébként szellemileg a legaktívabb és a legfogékonyabb lehetne –, nincs ideje arra, hogy színházba járjon.

– A fesztivál záróünnepségén, június 29-én osztják ki a szakmai zsűri által odaítélt díjakat. Kik alkotják idén a zsűrit és melyek a fesztivál díjai?

– A 2024-es évben zsűrizésre felkért szakemberek Elek Tibor irodalomtörténész, Lőkös Ildikó dramaturg, Nagy Katica színművész, Pataki András rendező és Tapasztó Ernő színész-rendező. A zsűrink szabad. Két megkötés van, az egyik, hogy a Kulturális és Innovációs Minisztérium fődíját egy összegben, egyetlen előadás kaphatja meg, a másik a pályakezdő fiatalok elismerését szolgáló Teplánszky Kati-díj, amely más célra nem fordítható. Ezenfelül a zsűri a rendelkezésre álló díjkeretet úgy alakítja, amiképp jónak látja.

Sem én mint művészeti tanácsadó, sem a kollégáim nem szólunk abba bele, hogy kit, mit, milyen okból díjaznak a zsűri tagjai. 

Van egy hagyomány, mely tulajdonképpen a megjelenőknek, a résztvevőknek a vágya is, hogy legyenek díjjal elismerve az alakítások. Nem hagyomány viszont a kisvárdai színházi fesztiválon, hogy az előadások műszaki tartalmát értékeljük – nem emeljük ki a díszletet, a kísérő zenét, a jelmezt, a maszkot. Csak abban a speciális esetben, ha valamilyen egészen különleges dologgal szerepel valaki és mutat valami olyasmit, ami kiemelkedik a mezőnyből. Mindnyájan szeretnénk Oscar-díj-osztogatót játszani, de a fesztiválunkon a szellemi együttlét annál fontosabb.