Magyarországon is felnőtt egy olyan férfigeneráció, amelynek nem tanították meg azt, miként fejezze ki örömét, bánatát, hogyan dicsérjen, dorgáljon vagy éppen hogyan mondja el és mutassa ki, hogy szeret. A mintát a hozott és a szerzett traumákkal együtt továbbörökítik gyermekeiknek mindaddig, amíg fel nem ismerik, mily felszabadító érzés, ha megvan az eszköztárad és kellő érzelmi intelligenciád ahhoz, hogy megértsd és megértesd másokkal az érzéseidet. A Lackfi János-dráma alapján készült előadás jelenetről jelenetre mutatja meg egy apa és egy fiú kapcsolatát, annak minden fájdalmával együtt.
Ahogy haladunk előre a történetben, telnek az évek és nézőként egyre inkább megismerjük a szereplőket, kibontakoznak a sorsok, és a színpadon elhangzó, olykor keserédes mondatokon keresztül pedig reflektálhatunk akár a saját életünkre is. Mert az előadás egyik legnagyobb erénye, hogy reflexivitásra készteti a nézőt, belső munkát ad az érzésekkel és a színpadon megjelenített kapcsolati mintázattal.
Például ismerhetjük azt a szülői attitűdöt, amikor a gyermek döntését a jövőjével kapcsolatosan nem képes elfogadni. S bár időről időre úgy tesz mintha minden rendben lenne, igazából csak elfojtja érzéseit, a saját igazát. Ezáltal eltávolodik rokonától, és sebeit évtizedek csendjében hordozza. De a feszültséggel valamikor és valamilyen formában foglalkoznia kell, hiszen az érzéseket büntetlenül elfojtani nem lehet. Ám nemcsak az apáknak okoz fejtörést a fiúgyermek viselkedése, hanem a gyermeknek is az atyai habitus.
Valójában – és részben ettől működik az előadás – sok-sok megválaszolatlan kérdéssel találkozhatunk a színpadon is: az apa és a fiú kimondott szavai elfogynak, a nézői kérdések és az apa és a fiú ki nem mondott kérdései gyűlnek. A hallgatásnak súlya van.
Külön figyelmet érdemel a Kovács Yvett Alida által tervezett díszlet- és jelmezvilág, ami nagyon jól megérezte, hogy az előadásban, a szövegkönyvben, a rendezésben és dramaturgiában rejlő és felsejlő humort, valamint keserűséget a maga nyerseségében kell hagyni hatni: a díszlet két pad és egy asztal, amely jelenetről jelenetre egy-egy helyszínné alakul – esküvő vagy éppen egy brüsszeli park –, de ötletes megoldás a jelmezek esete, melyek egy-egy fogasként funkcionáló életfán lógnak, majd lassacskán kerülnek le a földre, szimbolizálva az idő múlását, az elmúlást.
A Medveles nem könnyű előadás: pontos, őszinte, de ami a legfőbb, célja van velünk, a nézőkkel.
A rendező, Őze Áron kiváló érzékkel választotta ki szereplőit. A színészek, Marton Róbert és Csiby Gergely otthonosan mozognak együtt a színpadon, a játékban egymás társai – értik és érzik a téma fontosságát. Értő játék az övék, s ezáltal bontják le a tabukat, és egyben mutatják, az apa-fiú kapcsolatokról, a történeteinkről kell és lehet beszélni – akár így. A színház pedig meg tudja teremteni az esélyt a beszélgetésekre, a párbeszédre. Ezzel pedig esélyünk lehet arra, hogy megváltoztassuk a generációról generációra átörökített mintákat.
