– Nagy sikert aratott a legújabb Mandoki Soulmates-album, amelynek többek között az egyik különlegessége, hogy analóg technikával rögzítették. Mit jelent ez a valóságban?
– Az egyik legalapvetőbb különbséget egy példával tudom megragadni és most a hölgyekhez szólok: hogyan szeretnének szerelmeslevelet kapni? Töltőtollal írva vagy pedig sms-ben? Azt a szerelmeslevelet, amelyet töltőtollal írsz és előtte nem gondoltad jól át, a végére akár újra is írhatod. Ugyanez van az analóg technológia esetében is. Felmerülhet a kérdés, miért csináltuk ezt az albumot analóg technológiával.
Amikor éppen a jubileumi turnénkon voltunk, Ian Anderson azt mondta, hogy „We are all aging extremely differently” – tehát, hogy mindannyian teljesen különbözőképpen öregszünk, vagy különbözően múlik az idő fölöttünk.
Majd Tony Carey azt mondta nekem, hogy „I really hate you, Leslie”, azaz, hogy gyűlöl. Megkérdeztem, hogy miért? Azt válaszolta, azért, mert olyan nótákat írtam – egyiket a másik után –, melyeket az ember 22 vagy 25 évesen ír, és nem pedig mostanság: tele vannak a nóták erővel és társadalmi töltettel. Valójában emiatt merült fel bennünk, hogy mi lenne, ha analóg vennénk fel az albumot.
Tehát nem az én ötletem volt, ez így alakult ki a turnébuszban.
S miről is van szó? Az egész világon járva érezni, hogy egy labirintusba, egy krízisbe kerültünk, és az iránytű elveszett. A generációm ugyan nagyon büszke volt arra, hogy lebontotta a vasfüggönyt, ledöntötte a berlini falat, és építhettünk volna a fiatalabb generációnak egy paradicsomot. Ez volt a mi dolgunk, de nem jött össze. Másképpen alakult, hiszen most még háború is van, de sok minden más gond szintén jelen van a világban. Milyen felelőssége van a művésznek egy ilyen helyzetben, amikor a világ ilyen multikrízisen megy keresztül és ilyen szétszakadt világban élünk? Nemcsak az Amerikai Egyesült Államokban van így: ezért írtam a Devil’s Encyclopedia című dalt. Arról van szó, hogy amíg az én időmben leült valaki 22 évesen egy teljesen ellenkező véleményű emberrel beszélgetni, akkor jót vitatkozott és tanult tőle, majd kicsit cizellálta a saját véleményét. Azonban eszébe nem jutott volna, hogy a beszélgetőpartnere egy ellenség azért, mert éppen más véleményt alkot valamiről. Egy művésznek legitim az, hogy keresi az okát, hogy miért van másképpen most…
– Miről szól az album és mi a fekete hattyú szimbolikája?
– Egy fekete hattyú látható az új lemez borítóján. Az albumunk által azt reméljük, hogyha valaki végig hallgatja ezt a 80 percet, akkor abból a fekete hattyúból egy fehér hattyú lesz, mire az album végére ér. Úgy érezzük, felelősségünk van abban – ahogyan az egyik amerikai kritika is írta rólunk –, hogy valamilyen formában a sötét és hosszú alagút végén fáklyával álljunk és világítsunk. Egyre jobban benne vagyunk a krízisek labirintusában, ahol már az iránytű is elveszett. Ha valaki az album tartalmi részével foglalkozni akar, akkor mi a fekete hattyút szeretnénk a közönségünkkel együtt megint fehérre változtatni. A lemez formai részénél is azonosítható egy-két különleges aspektus, ami az analóg technológiát illeti. Például az analóg rögzítésnek a hangzás esztétikai aspektusa is fontos, hiszen teljesen másképp szól a lemez: sokkal melegebb a hangzás.
– Hogyan lett ön az, aki ma?
– Attól vagyok az, aki vagyok, hogy a közönség pár évtizeden keresztül megtisztelt a szeretetével. A feladatom az, hogy alázattal és tisztelettel visszaadjak nekik valamit abból a szeretetből, amit kaptam. Egészen 16 éves korom óta a közönségem a tenyérén hordoz.
– Milyen érzésekkel vág neki a közelgő müncheni és budapesti fellépéseknek?
– Ez egy érdekes koncertsorozat lesz, ami Münchenből indul – abból a városból, amelyben otthon vagyok. Majd pár napra rá eljutunk arra a helyszínre, ahol születtem és felnőttem, ami mindig örömteli érzés számomra: Budapest csodálatos város, tele van a levegő kultúrával és életérzéssel. Egy igazi olvasztótégelye a magyar történelemnek. De elmesélem, hogy mindig van egy kis technikai problémám. A zenekarban a többiek elvárják tőlem, hogy angolul szóljak a közönséghez. Ennek oka, hogy például ők is tudják, hogy éppen mit mondok, hiszen a nemzetközi csapat nem tud magyarul. Én viszont természetesen magyarul beszélek a budapesti közönséghez.
Pesti srác csak nem fog angolul szólni a hozzájuk!
Úgyhogy, ez egy kis technikai kihívás, melyet át kell hidalni – de úgy látom, a többiek már kezdenek ehhez hozzászokni. Még egy kis érdekességet hadd meséljek el. A legutóbbi koncerten bementünk egy étterembe a Szent Péter-bazilika környékén, ahol épp játszott egy cimbalmos. Mi pedig amerikai zenészeimmel meghívtuk a cimbalmost a színpadra és együtt eljátszottuk a Szomorú vasárnapot.
– A lányával is együtt alkotott az új albumon. Milyen érzés volt Julia Mándokival együtt dolgozni?
– El kell mondanom, hogy mindhárom gyermek sokkal tehetségesebb, mint én. Julia nagyszerű művésznő: mélyen érző nótaíró és énekesnő. Amikor alkalom adódik vele fellépni, az számomra csodálatos dolog. Édesapaként, ha van álmom, akkor nincs is szebb dolog a világon annál, hogy a lányom árnyékában állhatok egy színpadon. Lara lányomnak saját filmsorozata van, főszerepet játszik prime time-ban szombat esténként, a fiam, Gábor pedig start upokat visz sikerre. Mindhárom gyerekemre nagyon büszke vagyok.
– Melyik dalt ajánlaná annak az olvasónak, aki most szeretne megismerkedni az albummal?
– Az a kívánságom, hogy tegye fel az albumot, hallgassa meg az első nótát és utána, ha akar még zenét hallgatni, hátha belefér az összes többi dal is.
