A műsorban elhangzott, hogy a színész 52 éve tagja a Vígszínháznak, olyan legendás pályatársai voltak, mint például Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, vagy Darvas Iván. A Most vagy soha! című filmben Ignaz von Lederer szerepét játszotta, aki élet-halál ura volt Pest-Budán, és neki kellett felügyelnie a rendre, hogy a fiatal, vagabund költők ne verjék szét a világot. Andor Éva műsorvezető megjegyezte, hogy ez egy negatív szerep volt, és megkérdezte Lukács Sándort, hogy milyennek látta a kész filmet?
– Viszonylag későn, az utolsó VIP-bemutatón sikerült megnéznem. Mint természetes hiúsággal rendelkező színészember, elsősorban vártam a saját magam jeleneteit, de hát ez azt hiszem, minden kollégámnál így van. Mindenképpen jobb a véleményem a filmről, mint amilyen kritikaáradat zúdult rá. Azért ez – csúnya magyarsággal mondva – szépen meg van fényképezve, egy nagyon tehetséges operatőr, Dobos Tamás csinálta, aki azt hiszem, most kint van Amerikában. A rendező, Lóth Balázs is tanult ott és Angliában is. A munkafolyamat alatt rendkívül empatikusak voltak, odafigyeltek arra, hogy a színész jó állapotban kerüljön a kamera elé, volt erre gondjuk, amely tulajdonság azért nem minden filmnél van meg.
Jó hangulatban és jó körülmények között dolgozhattunk, és volt az egész stábban egy igyekezet. Azt észreveszi az ember rögtön már első nap, hogy nem csak szorgalomból igyekeztek, hogy megmutassák, hogy milyen jól, vagy mennyit dolgoznak, hanem tényleg »benne voltak« a filmben érzelmileg is, lelkileg is. Mindenki hittel és lelkesedéssel dolgozott.
A műsorvezető megjegyezte, hogy nagyon jól látszanak az érzelmek a színészek arcán a filmben, szinte szavak nélkül is átjön, hogy mi minden van a figurában abban a pillanatban.
– Soha nem fogtam úgy egy szerephez, hogy az pozitív, vagy negatív szerep, sőt, nem is szeretem ezt a jelző rendszert. Az embert szerettem volna – meg most is azt szeretném – „megcsinálni” a jó és a rossz tulajdonságaival együtt. Sokkal inkább az érdekel, hogy mitől lett olyan a figura, amilyet játszanom kell. Hála istennek életem során tévéfilmekben is több úgynevezett negatív szerepet játszottam, mint pozitívat, de azok az izgalmasabbak.
Egy negatív szerepben mindig azt szoktam keresni, hogy mitől lett ilyen, és a másik oldalát is, mert azért olyan nincs, hogy egy embernek csak rossz tulajdonsága van. Egy úgynevezett pozitív szerepnél viszont mindig megkeresem a figura gyenge pontjait, a hibáit. Így izgalmas egy színészi feladat, ha az ember teljességében próbálja ábrázolni a figurát – mesélte a színművész.
A film kapcsán a műsorvezető arról kérdezte Lukács Sándort, hogy szerinte van-e olyan pillanat, amikor önmagában a lázadás nem méltányolható?
– Ez mindig a helyzettől függ. Hogy mikor, milyen helyzetben történik. Ez mindenképpen egy nagyon helyénvaló, igazságos, értelmes és – minden pátosz nélkül mondom – hősies lázadás volt a 48-as budapesti ifjúság részéről, és meg is lett az eredménye, mert azóta is egy ország boldogan emlékezik rá, hogy volt egy ilyen dicsőséges pillanatunk a világtörténelemben.
Nem mindegy, hogy mikor és hogyan lázad valaki. Nem árt okosan lázadni, az nem válik kárára egy lázadásnak. Nem árt, hogy ha a lázadók között, vagy a lázadók felett, vagy mellett van egy olyan tapasztaltabb, idősebb egy-két olyan ember, aki egy picit terelgeti őket és felhívja a figyelmüket különböző dolgokra. Akkor talán nagyobb eredményt érhetnek el. Minden ilyen esemény mögött vannak vezérürük, akik sokszor szürke eminenciások, akikről nem nagyon tud a köznép, még néha a történészek sem
– fejtette ki a művész.
Andor Éva itt megjegyezte, hogy ma mintha kicsit értelmetlennek tűnő lázadásokat látnánk.
– Szerintem a mai úgynevezett elégedetlenségek, lázadások azt hiszem másként néznének ki, ha ez a generáció mondjuk élt volna az 50-es években.
Én átéltem a Rákosi-korszak legrettenetesebb időszakát – mesélte a színész, aki azt is elmondta, hogy még arra is figyelniük kellett, hogy milyen ruhát vesznek fel, nehogy kiutálják őket például egy jobb kabát miatt. Nem is beszélve a hitről, a vallásról, amit nem gyakorolhattak szabadon.
– Édesapám hithű, vallásos ember volt, és ebben a szörnyű korszakban kockázatos volt a hitet gyakorolni. Én a reggeli 6 órás rorátékra jártam ministrálni, mert figyelték, hogy például ki megy vasárnap délelőtti misékre. Hitükben is gátolva voltak az emberek – tette hozzá Lukács Sándor, aki azt is elmondta, hogy ő ugyan 9 éves volt '56-ban, de tanúja volt a forradalmat követő megtorlásnak, amelyben a családja is érintett volt.
– Az édesanyám fiatalabbik bátyját és az unokatestvéremnek az édesapját is bebörtönözték munkástanács-szervezés és munkástanácsban való részvétel, illetve jobboldali nacionalista hozzáállás miatt. Le is ülték a magukét érte. Ráadásul édesanyám öccse még előtte lehúzott 9 évet a „dalos ajkú, napsütötte Baskíriában” is – ahogy szegény Somogyvári Rudi egykori legendás kollégám nevezte a szovjet fogságot. Aztán meg jött '56, és annak a bűneiért is megkapta a magáét magyar börtönben – jegyezte meg a színművész.
A műsorban szóba került a hűség fogalma is. Andor Éva kitért rá, hogy Lukács Sándor 52 éve a Vígszínház tagja és 40 éve él a házasságában. Megkérdezte a művészt, hogy előadás után eljár-e valahová, mire a színész elmondta, hogy ő mindig rögtön hazamegy, és nem csak azért, mert „jó fiú, rendes férj”.
