A műsorban elhangzott, hogy a színész 52 éve tagja a Vígszínháznak, olyan legendás pályatársai voltak, mint például Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, vagy Darvas Iván. A Most vagy soha! című filmben Ignaz von Lederer szerepét játszotta, aki élet-halál ura volt Pest-Budán, és neki kellett felügyelnie a rendre, hogy a fiatal, vagabund költők ne verjék szét a világot. Andor Éva műsorvezető megjegyezte, hogy ez egy negatív szerep volt, és megkérdezte Lukács Sándort, hogy milyennek látta a kész filmet?
– Viszonylag későn, az utolsó VIP-bemutatón sikerült megnéznem. Mint természetes hiúsággal rendelkező színészember, elsősorban vártam a saját magam jeleneteit, de hát ez azt hiszem, minden kollégámnál így van. Mindenképpen jobb a véleményem a filmről, mint amilyen kritikaáradat zúdult rá. Azért ez – csúnya magyarsággal mondva – szépen meg van fényképezve, egy nagyon tehetséges operatőr, Dobos Tamás csinálta, aki azt hiszem, most kint van Amerikában. A rendező, Lóth Balázs is tanult ott és Angliában is. A munkafolyamat alatt rendkívül empatikusak voltak, odafigyeltek arra, hogy a színész jó állapotban kerüljön a kamera elé, volt erre gondjuk, amely tulajdonság azért nem minden filmnél van meg.
Jó hangulatban és jó körülmények között dolgozhattunk, és volt az egész stábban egy igyekezet. Azt észreveszi az ember rögtön már első nap, hogy nem csak szorgalomból igyekeztek, hogy megmutassák, hogy milyen jól, vagy mennyit dolgoznak, hanem tényleg »benne voltak« a filmben érzelmileg is, lelkileg is. Mindenki hittel és lelkesedéssel dolgozott.
A műsorvezető megjegyezte, hogy nagyon jól látszanak az érzelmek a színészek arcán a filmben, szinte szavak nélkül is átjön, hogy mi minden van a figurában abban a pillanatban.
– Soha nem fogtam úgy egy szerephez, hogy az pozitív, vagy negatív szerep, sőt, nem is szeretem ezt a jelző rendszert. Az embert szerettem volna – meg most is azt szeretném – „megcsinálni” a jó és a rossz tulajdonságaival együtt. Sokkal inkább az érdekel, hogy mitől lett olyan a figura, amilyet játszanom kell. Hála istennek életem során tévéfilmekben is több úgynevezett negatív szerepet játszottam, mint pozitívat, de azok az izgalmasabbak.
Egy negatív szerepben mindig azt szoktam keresni, hogy mitől lett ilyen, és a másik oldalát is, mert azért olyan nincs, hogy egy embernek csak rossz tulajdonsága van. Egy úgynevezett pozitív szerepnél viszont mindig megkeresem a figura gyenge pontjait, a hibáit. Így izgalmas egy színészi feladat, ha az ember teljességében próbálja ábrázolni a figurát – mesélte a színművész.
A film kapcsán a műsorvezető arról kérdezte Lukács Sándort, hogy szerinte van-e olyan pillanat, amikor önmagában a lázadás nem méltányolható?
– Ez mindig a helyzettől függ. Hogy mikor, milyen helyzetben történik. Ez mindenképpen egy nagyon helyénvaló, igazságos, értelmes és – minden pátosz nélkül mondom – hősies lázadás volt a 48-as budapesti ifjúság részéről, és meg is lett az eredménye, mert azóta is egy ország boldogan emlékezik rá, hogy volt egy ilyen dicsőséges pillanatunk a világtörténelemben.
Nem mindegy, hogy mikor és hogyan lázad valaki. Nem árt okosan lázadni, az nem válik kárára egy lázadásnak. Nem árt, hogy ha a lázadók között, vagy a lázadók felett, vagy mellett van egy olyan tapasztaltabb, idősebb egy-két olyan ember, aki egy picit terelgeti őket és felhívja a figyelmüket különböző dolgokra. Akkor talán nagyobb eredményt érhetnek el. Minden ilyen esemény mögött vannak vezérürük, akik sokszor szürke eminenciások, akikről nem nagyon tud a köznép, még néha a történészek sem
– fejtette ki a művész.
Andor Éva itt megjegyezte, hogy ma mintha kicsit értelmetlennek tűnő lázadásokat látnánk.
– Szerintem a mai úgynevezett elégedetlenségek, lázadások azt hiszem másként néznének ki, ha ez a generáció mondjuk élt volna az 50-es években.
Én átéltem a Rákosi-korszak legrettenetesebb időszakát – mesélte a színész, aki azt is elmondta, hogy még arra is figyelniük kellett, hogy milyen ruhát vesznek fel, nehogy kiutálják őket például egy jobb kabát miatt. Nem is beszélve a hitről, a vallásról, amit nem gyakorolhattak szabadon.
– Édesapám hithű, vallásos ember volt, és ebben a szörnyű korszakban kockázatos volt a hitet gyakorolni. Én a reggeli 6 órás rorátékra jártam ministrálni, mert figyelték, hogy például ki megy vasárnap délelőtti misékre. Hitükben is gátolva voltak az emberek – tette hozzá Lukács Sándor, aki azt is elmondta, hogy ő ugyan 9 éves volt '56-ban, de tanúja volt a forradalmat követő megtorlásnak, amelyben a családja is érintett volt.
– Az édesanyám fiatalabbik bátyját és az unokatestvéremnek az édesapját is bebörtönözték munkástanács-szervezés és munkástanácsban való részvétel, illetve jobboldali nacionalista hozzáállás miatt. Le is ülték a magukét érte. Ráadásul édesanyám öccse még előtte lehúzott 9 évet a „dalos ajkú, napsütötte Baskíriában” is – ahogy szegény Somogyvári Rudi egykori legendás kollégám nevezte a szovjet fogságot. Aztán meg jött '56, és annak a bűneiért is megkapta a magáét magyar börtönben – jegyezte meg a színművész.
A műsorban szóba került a hűség fogalma is. Andor Éva kitért rá, hogy Lukács Sándor 52 éve a Vígszínház tagja és 40 éve él a házasságában. Megkérdezte a művészt, hogy előadás után eljár-e valahová, mire a színész elmondta, hogy ő mindig rögtön hazamegy, és nem csak azért, mert „jó fiú, rendes férj”.
– Imádok otthon lenni. Olyan bázisom ez nekem, amit semmi pénzért nem hagynék. A hűség az kétoldalú. Az ember akkor hű, ha visszakap olyan dolgokat, ami miatt érdemes hűnek lenni. A feleségem és a családom részéről olyan impulzusokat kapok, ami miatt sietek haza – mondta Lukács Sándor, aki ironikusan hozzátette, hogy a hűség persze nem vakság, ő is megnézi a csinos nőket.
A műsorvezető itt felvetette a meetoo-mozgalom ügyét, amelynek első magyarországi célpontja Marton László volt. Megkérdezte a színművészt, hogy neki mi volt erről a véleménye.
– Borzasztóan éreztem magam már csak azért is, mert Marton Lászlóval majdnem 30 évig dolgoztunk együtt, és nagyon sok kiváló szerepet köszönhetek neki. Marton az a fajta ember volt, aki ahogy jöttek az évek és egyre idősebb lett, ő lassan, szépen, pozitívan változott. Fiatal korában voltak túlkapásai, de hát kinek nincsenek egyrészt, másrészt meg benne nagyon arányosan és szépen teltek meg tartalommal az évek, egyre jobb rendező, egyre jobb igazgató lett. Nem volt rosszindulatú.
Nagyon jól vezette a színházat, alatta újult meg, de ott is el akarták távolítani, hajszálon múlott, hogy maradt. Viszonylag idősebb korára született egy tüneményes kislánya, megjelent egy könyv is róla, minden úgy nézett ki, hogy egy szép kerek, tartalmas életet fog majd lezárni. És akkor jött ez az úgynevezett meetoo-botrány.
Én akkor nem voltam rest és megkérdeztem akkori színművészetiseket, főiskolásokat, hogy nektek erről mi a véleményetek? Hozzátok hogy viszonyult a Marton tanár úr? Volt valami, bármilyen ilyen jellegű közeledése? Megkérdeztem vagy 15 lányt. Mindegyik azt mondta, hogy soha! Még a gondolatai között sem vélték felfedezni azt, hogy ő valamit akar esetleg valakivel. Ő a szakmabeliekkel, a színházában bármilyen státuszban dolgozó hölgyekkel soha nem kezdett ki. Ami történt, az meg megtörtént. Nem akarok én erről a konkrét hölgyről, meg a családjáról véleményt nyilvánítani, de ez borzasztó. Marton Laci bele is halt ebbe másfél év múlva.
Rettentő negatív véleményem van az ügyről, és mint általában minden ilyen „világjárvány” ügyről – mert ez a meetoo is ilyen volt –, ami az amerikai filmes producer miatt robbant ki, aki valóban egy vadállat volt, bűnt bűnre halmozott és kiszolgáltatottá tette a színésznőket. De túltolták ezt az ügyet, nem figyeltek oda eléggé, sokan bűnhődtek igazságtalanul. A tizedét nem csinálták annak, amit rájuk fogtak. Félre ne értsen, nem akarok senkit sem felmenteni! Voltak a mi pályánkon, más pályákon is, akik visszaéltek a hatalmukkal – jegyezte meg Lukács Sándor.
Andor Éva azt is megkérdezte, hogy mi a véleménye az Eszenyi-ügyről, hiszen az is egy ide kapcsolódó, de másféle történet volt. Amit a sajtóból lehetett tudni, hogy egy hisztérikus pillanatában eldobott egy titkárnő felé egy cipőt. Sokan azt mondják, ez az egész meetoo-ügy nem történt volna vele meg, ha Eszenyi elmegy arra a baloldali tüntetésre, amire elment a Katona József színház, meg az Örkény színház – jegyezte meg a riporter.
Nagyon nehéz erről nekem nyilatkozni, mert velem – és azt hiszem, nyugodtan beszélhetek Kern Andris, szegény Tahit-Tóth Laci nevében is, aki már az égi társulatunk tagja, vagy akár Hegedüs D. Géza nevében is –, hogy az idősebbekkel, semmi baj nem volt, velünk normálisan, tisztességesen viselkedett. Kétségtelen, hogy a fiatalokkal néha megengedett olyan hangot, ami nem lett volna helyes – ezt úgy hallottam, meg a fiatalok mesélték
– jegyezte meg Lukács Sándor.
A műsorban a színészet és a politika kapcsolatáról is szó esett. Lukács Sándor elmondta, hogy azért nagyon szép az ő szakmájuk, mert sokszor olyan érzéseiket meg tudják mutatni, amiket ha a civil életben mutatnának meg, akár már börtönben is lehetnének. Itt pedig kiélheti magát az ember emocionálisan.
– Sok lehetőség van arra, hogy átvitt értelemben hozzászóljunk dolgokhoz. Nem nagyon szeretem, amikor művészek aktuálpolitikai helyzetekben harsognak, mert megvan a lehetőség, hogy egy szerepen keresztül átadhatja magát, hisz ott van mögötte ő, mint ember, aki alakítja ezt a szerepet. Én a szakmámon keresztül eljutok az emberekhez. Nincs szükségem arra, hogy direkt módon politizáljak, hangoztassam a nézeteimet.
Lukács Sándor a Kontextusban többek közt beszélt még a tavalyi súlyos betegségéről és az idén megjelenő 10. verseskötetéről is.
A teljes műsor a Századvég Youtube-csatornáján nézhető meg.
