Életen át őrzött pillanatok

A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, Lukács Sándor életében kiemelkedő szerep jut a verseknek, a költői önkifejezésnek is. Először 1985-ben publikálta költeményeit, a közelmúltban pedig Amit őrizni tudsz címmel megjelent tizedik verseskötete a Nap Kiadó gondozásában. A színművésszel és költővel egyebek között gyermekkorról, jövőbeni tervekről és megőrzésre méltó értékekről, szépségekről beszélgettünk.

Lukács Sándor színművész, költő Fotó: Mirkó István

– Színészként mások bőrébe, szerepek és álarcok mögé bújhat. Nehezebb a versein keresztül a saját érzéseit és gondolatait tárni a nyilvánosság elé?
– A kettő közt nincs is olyan nagy különbség, hiszen mindkét esetben le kell az embernek meztelenítenie a lelkét. Bár színészként más írók vagy költők szövegét mondom, mindig igyekszem azokkal teljesen azonosulni. Többek között azért van szükség a próbákra, hogy bele tudjak helyezkedni annak a szerzőnek a világképébe és szándékaiba, aki a darabot írta. Időt kell rá szánni, hogy megértsem a karaktert, akit alakítok, és teljesen a magamévá tegyem nemcsak a szöveget, de a szöveg mögötti tartalmakat is. Csak így születhet jó alakítás.

– A most megjelent kötetének címe: Amit őrizni tudsz. Mi az, amit tudunk és amit érdemes őrizni?
– Az ebben a kötetben összegyűjtött verseim egyik, ha nem a legfontosabb témája az idő, pontosabban annak múlásával való kapcsolatunk. Amikor megérezzük, hogy egyre kevesebb időnk marad, akkor egyre inkább szeretnénk azt a rövid időt értékekkel, tartalmakkal megtölteni. A mindennapi életünkben rengeteg olyan dolog mellett elmegyünk, amikre vagy akikre érdemes lenne jobban odafigyelni. Legyen szó a természet vagy a város szépségeiről, látványról, épületekről, tárgyakról, vagy akár az embertársainkról, a többi élőlényről, találkozásokról, helyzetekről. Ne rohanjunk el minden mellett, hiszen nem üldöz bennünket a tatár. Bár olykor vannak pörgősebb időszakok, az egész életünkön mégsem rohanhatunk végig! Tessék megállni, meditálni, eltűnődni bizonyos dolgokon, és akkor a világ egyszer csak elkezd színesebbé válni, kiteljesedni számunkra.

– Együtt említette a városi élet és a természet szépségeit. Mindig fogékony volt mindkettőre?
– Igen, és ennek az egyik oka talán az lehet, hogy már kisgyermekként megtapasztalhattam mindkettőt. Bár városban laktunk, a szüleim a Keletbükki Állami Erdőgazdaságnál dolgoztak, így gyakran csodálatos tájakra kísérhettem őket. Ráadásul a miskolci házunk főbejárata a főutcára nézett, ahol villamos és busz járt, az volt a város központi része. Hátul viszont volt egy nagy kertünk, aminek a kapuja a Vászonfehérítő utcára nyílt, igazi falusi környezetre. Minden reggel és este hallottam a kolompolást, ahogy a teheneket kihajtották, majd hazahajtották a legelőről. A lovak, az istállók szagát, illatát is megszerettem kisgyermekként, és a mai napig is jó érzéssel tölt el, ha belépve egy istállóba vagy ellátogatva egy lóversenyre megérzem ezeket az ismerős szagokat, illatokat.

– Említett fontos találkozásokat is. Sok ilyen emléket őriz?
– Rengeteget. Például szintén Miskolchoz kötődik két olyan találkozás, ami egy életen át elkísér. Már akkoriban, gimnazistaként is sokat szavaltam iskolai ünnepélyeken és a Miskolc Városi Irodalmi Színpad tagjaként. Az egyik író-olvasó találkozó alkalmával a Kakukk Marciból olvastam fel egy részletet, mégpedig úgy, hogy ott ült velem szemben maga a szerző, Tersánszky Józsi Jenő. Felejthetetlen pillanat volt. Csakúgy, mint az, amikor Váci Mihály szerintem legjobb, Ezt! Itt! Most! című versét mondhattam el a költő jelenlétében. Ráadásul a legnagyobb örömömre utána odahívtak magukhoz, beszélgettek velem, aztán mikor megtudták, hogy írogatok, még inkább felfigyeltek rám. Ezeket a találkozásokat például örökké őrizni fogom magamban.

– Ahogy önt is megőrzik majd a versei, illetve a szerepek, amiket eljátszott. A színházban viszont most nyári szünet van. Pihenő időszak következik?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy most több időm jut írni. Ősztől aztán újraindulnak az előadások is. A Vígszínházon kívül játszom például a Rózsavölgyi Szalonban, A két pápa című előadásban, ami egy fantasztikus darab. Az Oscar-díjra jelölt film színpadi változata, amiben két teljesen ellentétes személyiségű és műveltségű ember – XVI. Benedek és Ferenc pápa – áll egymással szemben. Az egyik konzervatív, nagy műveltségű, németes gondolkodású és lelkületű ember, a másik kevesebb lexikai tudással bír, de nyitottabb, az emberi kapcsolatokat sokkal jobban tudja kezelni. A szellemes vitákban és humorban is gazdag darab azt mutatja be, ahogy ez a két ellentétes személyiségű ember egymás álláspontját megismerve és elfogadva végül testvéri jó baráttá válik. A Vígszínházban a legutóbbi bemutatónk A hazug című vígjáték volt. Nagyon szeretjük mi is és a közönség is, mert nagyszerű a humora. Nem csoda, hiszen a szerző, Goldoni az olasz commedia dell’arte egyik atyja volt. A jövő szezonban pedig két nagyon izgalmas új szerep vár rám a Vígszínházban: a Házi Színpadon játsszuk majd Esterházy Péter Mercedes Benz című darabját, aminek még karácsony előtt meglesz a bemutatója, 2025 elején pedig a Nagyszínpadon mutatjuk be a Büszkeség és balítéletet, amiben én játszom az apát, Mr. Bennetet. Úgyhogy élményekből és megőrzésre méltó pillanatokból a közeljövőben sem lesz majd hiány.