Életen át őrzött pillanatok

A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, Lukács Sándor életében kiemelkedő szerep jut a verseknek, a költői önkifejezésnek is. Először 1985-ben publikálta költeményeit, a közelmúltban pedig Amit őrizni tudsz címmel megjelent tizedik verseskötete a Nap Kiadó gondozásában. A színművésszel és költővel egyebek között gyermekkorról, jövőbeni tervekről és megőrzésre méltó értékekről, szépségekről beszélgettünk.

Lukács Sándor színművész, költő Fotó: Mirkó István

– Mi ihlette először versírásra?
– 1956-ot írtunk, én csupán kilencéves voltam. Akkoriban – egészen tizenhat éves koromig – Miskolcon, a főutcában laktunk. Október 24-re oda is elért a forradalom tüze, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a Lenin Kohászati Művektől elindult egy nagy tömeg: a munkások koszosan, szakadt ingben, de tömött, széles sorokban, egymásba karolva és egymást biztatva vonultak végig a főutcán, a tanács és rendőrkapitányság épületéhez. Sugárzott a szemükből a tenni akarás. Volt náluk egy nagy, lyukas zászló is. Mindez már kilencéves fejjel is óriási hatással volt rám. Úgy éreztem, hogy valami fantasztikus dolog történik, és foglalkoztatott az a kérdés is, hogy mi lehetett a lyuk helyén. Ez az élmény ihlette az első saját, Zászló című versemet, amit egy kockás számtanfüzetbe jegyeztem le. Harminc évig meg is őriztem, aztán egy költözésnél eltűnt.

A népszerű színművész kilencévesen írta első saját, Zászló című versét (Fotó: Mirkó István)

– Voltak, akik gyermekként is vezették, segítették ezen az úton?
– Már az általános iskola felső osztályában is kiváló magyartanárom volt. Utána pedig mind Miskolcon, mind Pesten, a Bem József Gimnáziumban – ahol Hajdók János tanított, aki egyben költő is volt – különösen jó, nyitott szívű és elméjű tanárokat kaptam az égtől. Egyikük sem csak szigorúan a tankönyvben leírt, a hivatalos hatalom által preferált műveket és szerzőket mutatta meg nekünk. Olyan írókról is beszéltek, akik akkoriban periférián voltak. Ez jelentősen tágította a látómezőnket is. Egyébként az is bizonyítja az egykori tanáraim kiválóságát, hogy hatásukra még azok az osztálytársaim is írtak vereseket, akik nem humán érdeklődésűek voltak, és később mérnökök, orvosok vagy biológusok lettek. Csak ők ezt – velem ellentétben – később kinőtték.

– Egy korábbi beszélgetés alkalmával említette, hogy önt költőként ötven százalékban az ösztönei, ötven százalékban pedig tudatos szerkesztői elvek vezérlik.
– Valóban, hiszen szörnyű lenne, ha hiányozna az emóció, az ösztönös indíttatás a versekből. De ha ennek a tartalomnak nem adunk formát, az is nagy hiba. Legyen szó bármilyen művészetről, az a jó, ha a lélek és az ész kiegészíti egymást. Költőként leírom az érzéseimet, gondolataimat, de kontrollálva. Gyakran van úgy, hogy elkezdek egy verset, és amit először leírok, az végül a vers közepére vagy végére kerül, mert amikor nagyjából kész a vers, akkor kezdem el megszerkeszteni. Hálát adok a Jóistennek, hogy ez a képesség valahogy megszületett bennem, mert így akkor sem unatkozom, ha éppen nincs színészi feladatom.

– Színészként mások bőrébe, szerepek és álarcok mögé bújhat. Nehezebb a versein keresztül a saját érzéseit és gondolatait tárni a nyilvánosság elé?
– A kettő közt nincs is olyan nagy különbség, hiszen mindkét esetben le kell az embernek meztelenítenie a lelkét. Bár színészként más írók vagy költők szövegét mondom, mindig igyekszem azokkal teljesen azonosulni. Többek között azért van szükség a próbákra, hogy bele tudjak helyezkedni annak a szerzőnek a világképébe és szándékaiba, aki a darabot írta. Időt kell rá szánni, hogy megértsem a karaktert, akit alakítok, és teljesen a magamévá tegyem nemcsak a szöveget, de a szöveg mögötti tartalmakat is. Csak így születhet jó alakítás.

– A most megjelent kötetének címe: Amit őrizni tudsz. Mi az, amit tudunk és amit érdemes őrizni?
– Az ebben a kötetben összegyűjtött verseim egyik, ha nem a legfontosabb témája az idő, pontosabban annak múlásával való kapcsolatunk. Amikor megérezzük, hogy egyre kevesebb időnk marad, akkor egyre inkább szeretnénk azt a rövid időt értékekkel, tartalmakkal megtölteni. A mindennapi életünkben rengeteg olyan dolog mellett elmegyünk, amikre vagy akikre érdemes lenne jobban odafigyelni. Legyen szó a természet vagy a város szépségeiről, látványról, épületekről, tárgyakról, vagy akár az embertársainkról, a többi élőlényről, találkozásokról, helyzetekről. Ne rohanjunk el minden mellett, hiszen nem üldöz bennünket a tatár. Bár olykor vannak pörgősebb időszakok, az egész életünkön mégsem rohanhatunk végig! Tessék megállni, meditálni, eltűnődni bizonyos dolgokon, és akkor a világ egyszer csak elkezd színesebbé válni, kiteljesedni számunkra.

– Együtt említette a városi élet és a természet szépségeit. Mindig fogékony volt mindkettőre?
– Igen, és ennek az egyik oka talán az lehet, hogy már kisgyermekként megtapasztalhattam mindkettőt. Bár városban laktunk, a szüleim a Keletbükki Állami Erdőgazdaságnál dolgoztak, így gyakran csodálatos tájakra kísérhettem őket. Ráadásul a miskolci házunk főbejárata a főutcára nézett, ahol villamos és busz járt, az volt a város központi része. Hátul viszont volt egy nagy kertünk, aminek a kapuja a Vászonfehérítő utcára nyílt, igazi falusi környezetre. Minden reggel és este hallottam a kolompolást, ahogy a teheneket kihajtották, majd hazahajtották a legelőről. A lovak, az istállók szagát, illatát is megszerettem kisgyermekként, és a mai napig is jó érzéssel tölt el, ha belépve egy istállóba vagy ellátogatva egy lóversenyre megérzem ezeket az ismerős szagokat, illatokat.

– Említett fontos találkozásokat is. Sok ilyen emléket őriz?
– Rengeteget. Például szintén Miskolchoz kötődik két olyan találkozás, ami egy életen át elkísér. Már akkoriban, gimnazistaként is sokat szavaltam iskolai ünnepélyeken és a Miskolc Városi Irodalmi Színpad tagjaként. Az egyik író-olvasó találkozó alkalmával a Kakukk Marciból olvastam fel egy részletet, mégpedig úgy, hogy ott ült velem szemben maga a szerző, Tersánszky Józsi Jenő. Felejthetetlen pillanat volt. Csakúgy, mint az, amikor Váci Mihály szerintem legjobb, Ezt! Itt! Most! című versét mondhattam el a költő jelenlétében. Ráadásul a legnagyobb örömömre utána odahívtak magukhoz, beszélgettek velem, aztán mikor megtudták, hogy írogatok, még inkább felfigyeltek rám. Ezeket a találkozásokat például örökké őrizni fogom magamban.

– Ahogy önt is megőrzik majd a versei, illetve a szerepek, amiket eljátszott. A színházban viszont most nyári szünet van. Pihenő időszak következik?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy most több időm jut írni. Ősztől aztán újraindulnak az előadások is. A Vígszínházon kívül játszom például a Rózsavölgyi Szalonban, A két pápa című előadásban, ami egy fantasztikus darab. Az Oscar-díjra jelölt film színpadi változata, amiben két teljesen ellentétes személyiségű és műveltségű ember – XVI. Benedek és Ferenc pápa – áll egymással szemben. Az egyik konzervatív, nagy műveltségű, németes gondolkodású és lelkületű ember, a másik kevesebb lexikai tudással bír, de nyitottabb, az emberi kapcsolatokat sokkal jobban tudja kezelni. A szellemes vitákban és humorban is gazdag darab azt mutatja be, ahogy ez a két ellentétes személyiségű ember egymás álláspontját megismerve és elfogadva végül testvéri jó baráttá válik. A Vígszínházban a legutóbbi bemutatónk A hazug című vígjáték volt. Nagyon szeretjük mi is és a közönség is, mert nagyszerű a humora. Nem csoda, hiszen a szerző, Goldoni az olasz commedia dell’arte egyik atyja volt. A jövő szezonban pedig két nagyon izgalmas új szerep vár rám a Vígszínházban: a Házi Színpadon játsszuk majd Esterházy Péter Mercedes Benz című darabját, aminek még karácsony előtt meglesz a bemutatója, 2025 elején pedig a Nagyszínpadon mutatjuk be a Büszkeség és balítéletet, amiben én játszom az apát, Mr. Bennetet. Úgyhogy élményekből és megőrzésre méltó pillanatokból a közeljövőben sem lesz majd hiány.