Kamu az amerikaiak holdra szállása?

Az 1969-ben játszódó Vigyél a holdra (Fly Me to the Moon) július 11-től látható a magyar mozikban. Hátteréül az amerikaiak holdra szállási küldetése szolgál. A NASA kutatói elmélyülten dolgoznak, ám nem elég népszerűek ahhoz, hogy a megfelelő támogatást összegyűjtsék. Klisés, egyben feminista csavart hoz egy marketingzseni nő megjelenése, aki elengedhetetlen segítséget nyújt ahhoz, hogy a küldetés sikeres lehessen.

Channing Tatum és Scarlett Johansson a holdra repít a szerelem erejével a Vigyél a holdra című filmben - vagy mégsem? Fotó: themovie

Adott tehát egy izgalmas téma: a holdra szállás és a NASA munkája. A marketinges cselekményszál pedig jól érzékelteti azt, hogy hiába folyik bármilyen komoly, elhivatott és fontos munka bármely szektorban, sajnos ez a kívülállók, a laikusok, sőt sokszor még a feljebbvalók esetében sem jelenti azt, hogy megfelelő magyarázat nélkül megértik a projekt és az azon dolgozó emberek valódi értékét. A fő téma akár egy komolyabb filmet is megérne, de a Vigyél a holdra esetében maradunk a könnyen emészthető szórakozásnál, amit kevés komédia és erőltetett, lapos romantika próbál emlékezetessé tenni, nem túl nagy sikerrel.

A Vigyél a holdra tipikus kockafejeknek állítja be a NASA dolgozóit – kivéve persze a macsó Cole Davist. Fotó: themoviedb

Kritikánkban megnézzük:

• hogyan nem volt esélyük a színészeknek nagyot alakítani
• mennyire nincs kémia a film két főszereplője között
• mi működik dramaturgiailag
• milyen apró részletek tűnnek ki a filmből.

Kik szerepelnek a Vigyél a holdra című filmben?

A szereplőgárda egészen ígéretes: Scarlett Johansson és Channing Tatum alakítja a főszereplő párost, mellettük pedig többek között Woody Harrelson is feltűnik. 

Ám egyikőjük sem tud igazán nagyot alakítani, mivel a karakterek sablonosak, kiszámíthatók és meglehetősen felszínesek.

Harrelsont a kormánynak dolgozó titkosügynökként ismerjük meg. Ám csakis az a szerepe, hogy befolyásolja, terelgesse az eseményeket. Ami pedig a főszereplőket illeti: jobb lett volna, ha a készítők vagy csak a történelmi vonatkozásra koncentrálnak, vagy csak a romantikus cselekményre, mert a kettő keverése az ábrázolt módon valószínűtlen, erőltetett és felesleges. 

Miért nem készülhet olyan hollywoodi film, amiben a két főszereplő nem szeret egymásba? Miért nem lehetnek kollégák, jóbarátok? Ha pedig erős, önálló nőt ábrázolnak, akkor miért kell a professzionalizmust megmagyarázni azzal, hogy a nőnek kétes múltja van?

Miért nem működik az instant hollywoodi recept?

A Scarlett Johansson által megformált Kelly Jonest kezdetben kiváló, mindenre elszánt marketinges szakemberként ismerjük meg, aki mindent képes eladni. Azzal a feladattal bízta meg a kormány, hogy az űrutazást tegye újra népszerűvé. Az 1960-as évek végére ugyanis kissé elfáradtak az amerikaiak és a költségvetés is abban, hogy a szovjetekkel szemben nem sikerült igazán áttörő sikert elérni az űrkutatásban. Kelly tehát valójában a klasszikus amerikai álmot árusítja. Ehhez pedig olyan eszközöket használ, ami a kortárs kapitalizmusban is a mindennapjaink része: nagy márkákkal szerződik le, azt az illúziót keltve a vásárlókban, hogy ők is részesei az űrutazásnak, ha például a reklámozott órát hordják vagy a megfelelő reggeli müzlit eszik. Emellett pedig a pénzcsapot felügyelő szenátorokat is meg kell győznie arról, hogy hamarosan valóban megtérül a tetemes befektetés. 

Hitelesebb és hihetőbb lenne, ha a két főszereplő nyitna egymás értékrendje, szemlélete felé, de nem lennének szerelmesek. Fotó: themoviedb

De Kelly nem lehet szimplán ambiciózus és tehetséges – sötét múltja van, rejtőzködik a rendőrség elől, és gyerekkorától kezdve kisebb-nagyobb csalásokból élt meg, mire rájött, hogyan lehet „legálisan csalni”. 

Minderre pedig azért van szükség, hogy ellenpontjaként megismerhessük Channing Tatum karakterét, aki indítási felügyelő a NASA-nál, tehát mindenért ő felel a rakéta körül. Cole Davis akkor is őszinte, ha jobb lenne egy kegyes füllentés. Talpig becsületes, igazi hazafi, veterán, se kutyája, se macskája, csak aludni jár haza – egyszóval klisés és unalmas. Ennek a fickónak megtetszik Kelly, ám ahogyan kiderül, hogy miért jött a nő, egyből ellenséges lesz, majd lassan megértik egymás motivációit. A két ember között abszolút nincs kémia. Kelly mindig és mindenhol flörtöl, mert ez az egyik módszere, Cole pedig fásultan és mereven reagál – igazi szerelem. 

A tanulság pedig: nem szabad hazudni, viszont ha magadat adod, akkor minden automatikusan megoldódik. Ez tehát az amerikai álom egyik alappillére. A másik pedig a holdra szállás jelentette ideológiai győzelem: az amerikaiak mindenre képesek.

A Vigyél a holdra sikeresen megidézi az 1960-as évek miliőjét. Fotó: themoviedb

Apró részletek, amiért érdemes megnézni a filmet

A film hátteréül szolgáló időszakot a legkisebb részletekig élvezhetjük. Tárcsázós telefonok, terebélyes, hajlakkal és tupírral fixált hajköltemények és zselézett betonhajak, nejlonruhák, vibráló színek és még sorolhatnánk. 

A romantika talán nem sikerült túl jól, ám néhány mellékszereplő gondoskodik arról, hogy kacagjunk párat. Fontos kiemelni a rendezőt alakító Jim Rasht, akinek nem számít, hogy kinek szól be, legyen az az operatőr, Kelly vagy akár marcona kormánybiztonsági ember.

Művészallűrjei vidám színt hoznak az egyébként színtelen szereplőgárdába. Hogy miért kell rendező a holdra szálláshoz? Nos, azért, mert a kormány nem bízza a véletlenre az „emberiség hatalmas ugrását”. Rendelnek egy holdra szállásról szóló filmet, hogy ha balul sülne el a valódi, a polgárok akkor is megkapják az illúziót. Vajon végül melyiket közvetítik?