A performansz és az installációs művészet mindig komoly kihívások elé állítja a befogadókat, hiszen nem annyira narratív elemekkel, mint inkább hangulatokkal, benyomásokkal és szimbólumokkal dolgoznak. A legtöbb fogódzót sokszor a cím, vagy a művészek leírásai szolgáltatják, nem volt ez másként a francia származású, de már hat éve Magyarországon élő és alkotó Julien Klopfenstein új darabjával sem (én ugyan nem tájékozódtam megfelelően, de a koreográfus nyilatkozott az Art is Businessnek). A kapcsolódás és az elszigetelődés témái az individualista, posztindividualista társadalom gyökértémái a művészvilágban, őt is ez foglalkoztatta a leginkább.
A Petrovics Sándorral közösen felépített és előadott performanszban minden szem a mozgó szoborként tündöklő férfi testekre szegeződik, de valójában épp ennyire fontos része a zene és a vizuális keret. Hogy mit láttunk pontosan, arra ebben a műfajban nincs magyarázat, de a konkrétumok világára vágyó nézők legnagyobb örömére a közönség felől hamar érkezett egy gondolatébresztő megfejtés. Az idős hölgy a kapcsolódás nehézségét vélte felfedezni a táncosok furcsa, se veled, se nélküled mozzanataiban, ahogy hol megtartani, felemelni kívánják a másikat, hol ernyedten folynak szét a földön, feladva a próbálkozást, mielőtt új módokat találnának a harmónia meglelésére.
Nekem ugyanakkor eszembe se jutott az absztrakció ilyen fokába bármiféle történetiséget látni, de a hölgy meglátásai máris olyan kapaszkodóként szolgáltak, amiből bennem is szárba szökkentek az értelmezés lehetőségei. Milyen szabadságra nem képes néha pár korlát!
A performansz direkt épít a táncművészek eltérő stílusára, egyikük hajlékony lágysága akkor sem illeszkedik a másik erőteljesebb, visszafojtott lendületéhez, ha az erre irányuló belső motiváció nyilvánvaló is. A kapcsolat dinamikája folyton meg-megakad, szétcsúszik, egyikük végül végül szó szerint a térben felállított acélkockára cövekeli a társát, behálózza, majd melléfekszik: ha nem megy magától, megoldja akaratból, a lassú mozdulatok fojtogató kényszerítésben csúcsosodnak ki, azzal a baljós végkicsengéssel, hogy a jelenünket jelentő szabályos kocka, az embertől idegen környezet bukásra ítéltetett, vagy legalábbis szenvedést okoz.
A Framed Perspectives azonban nem annyira hagyományos táncelőadás (még ha modern is), mint inkább installáció, amiben nagyon nagy hangsúly helyeződik az olyan technikai adottságokra, mint a díszlet, a tér, a zene. Az értelmezési lehetőségeket legalább annyira befolyásolják, mint a táncosok aktív munkája, ha nem jobban.
A már említett kocka rendkívül erős szimbólum, olyan keretrendszer, ami felborítja a kint és bent fogalmait, miként az előadás is a test (kint) és a lelkiség (bent) fogalmaival játszik.
Ezt a teret üli körbe a közönség az Apollo Galleryben, nincs megadott szög, ami segítené az értelmezést, a mozgó szobrok látványa minden oldalról más képet fest, más értelmezéseknek nyit teret: volt például olyan, aki az elveszettségben kapott kapaszkodókra, segítségre asszociált a megkötözés gesztusából, de csak mert nem látta az aktus legvégét. Az ülőhelyként kihelyezett székek ugyanis akadályoznak benne, hogy szabadon sétáljunk a „színpad” körül, holott az erre való igény már csak azért is felvetődik, mert a második-harmadik sorból gyakran nem látni tisztán a mutatványt.
Itt azonban nemcsak horizontális, hanem vertikális nézőpontokról is beszélünk, a performansz teljesen más képet mutathat egy olyan térben, ahol lentről felfelé, illetve fentről lefelé is lehet nézni. Erre az Apollo Galleryben legfeljebb a technikusnak volt lehetősége, a performansz ordít valami sokkal különlegesebb helyszínért (bár az tény, hogy a szeptemberben nyílt, kortárs művészetet zászlajára tűző kiállítóér mosdója elsőre többünkön is kifogott).
Ez volt az első előadásunk, tehát törvényszerűen a legrosszabb is
– jegyzi meg viccelődve Julien az előadás után, nem mentegetőzve, mint inkább törvényszerűségre hivatkozva, de ezzel akaratlanul erősítve a mozgás azon jellemzőjét, hogy sosem állandó, minden változik.
Már a mozgó szobor gondolata is kibékíthetetlen ellentmondástól feszül, s ezen a ponton nekem is akad egy használható ötletem az előadás történetére vonatkozóan: a kapcsolódás nem is feltétlenül személyközi, hanem perszonális, saját magunkkal járunk haláltáncot, magunkban keressük azt a bizonyos harmóniát.
A párhuzamosság egyetlenegyszer valósul meg, mikor az előadás elején egy ponyva választja el a táncosokat, és a megvilágítás miatt egymás torz tükörképeiként hatnak, ami egyfajta születésallegóriaként is értelmezhető: ott még csak ismerkednek egymással és a világgal, akár egy mindenre rácsodálkozó csecsemő.
A performansznak kétségtelenül a technika a kevésbé kiforrott pontja, ami túlmutat a mozgáson és a művészet egészen más területére terel minket: a teret betöltő fény és a meditatív zene ugyancsak az új értelmezések végtelen sorát kínálná, de e területen már kevesebb izgalmat nyújt a darab (az előadás vizuális részéért Oleg Bursik ukrán művész, a zenei szövetért Adrien Cronet belga zeneszerző felelt). Mégsem lehet őket kárhoztatni, mivel itt összművészeti absztrakcióról beszélünk: könnyen lehet, hogy csak a hiány fejtené fel a valódi értékeiket. Az viszont egészen valószínű, hogy a hagyományos kiállítótér adottságai őket is korlátozzák, én megnézném ezt a darabot egy egészen más helyszínen is.
