A performansz és az installációs művészet mindig komoly kihívások elé állítja a befogadókat, hiszen nem annyira narratív elemekkel, mint inkább hangulatokkal, benyomásokkal és szimbólumokkal dolgoznak. A legtöbb fogódzót sokszor a cím, vagy a művészek leírásai szolgáltatják, nem volt ez másként a francia származású, de már hat éve Magyarországon élő és alkotó Julien Klopfenstein új darabjával sem (én ugyan nem tájékozódtam megfelelően, de a koreográfus nyilatkozott az Art is Businessnek). A kapcsolódás és az elszigetelődés témái az individualista, posztindividualista társadalom gyökértémái a művészvilágban, őt is ez foglalkoztatta a leginkább.

A Petrovics Sándorral közösen felépített és előadott performanszban minden szem a mozgó szoborként tündöklő férfi testekre szegeződik, de valójában épp ennyire fontos része a zene és a vizuális keret. Hogy mit láttunk pontosan, arra ebben a műfajban nincs magyarázat, de a konkrétumok világára vágyó nézők legnagyobb örömére a közönség felől hamar érkezett egy gondolatébresztő megfejtés. Az idős hölgy a kapcsolódás nehézségét vélte felfedezni a táncosok furcsa, se veled, se nélküled mozzanataiban, ahogy hol megtartani, felemelni kívánják a másikat, hol ernyedten folynak szét a földön, feladva a próbálkozást, mielőtt új módokat találnának a harmónia meglelésére.
Nekem ugyanakkor eszembe se jutott az absztrakció ilyen fokába bármiféle történetiséget látni, de a hölgy meglátásai máris olyan kapaszkodóként szolgáltak, amiből bennem is szárba szökkentek az értelmezés lehetőségei. Milyen szabadságra nem képes néha pár korlát!
A performansz direkt épít a táncművészek eltérő stílusára, egyikük hajlékony lágysága akkor sem illeszkedik a másik erőteljesebb, visszafojtott lendületéhez, ha az erre irányuló belső motiváció nyilvánvaló is. A kapcsolat dinamikája folyton meg-megakad, szétcsúszik, egyikük végül végül szó szerint a térben felállított acélkockára cövekeli a társát, behálózza, majd melléfekszik: ha nem megy magától, megoldja akaratból, a lassú mozdulatok fojtogató kényszerítésben csúcsosodnak ki, azzal a baljós végkicsengéssel, hogy a jelenünket jelentő szabályos kocka, az embertől idegen környezet bukásra ítéltetett, vagy legalábbis szenvedést okoz.