Magunkhoz láncoljuk azt, aki már nem szeret – Framed Perspectives a Budapest Design Weeken

A Budapest Design Weeken október 20-án debütált a hazai táncszférában is elismert francia származású táncművész és koreográfus, Julien Klopfenstein legújabb munkája, a nemzetközi együttműködésben megvalósult Framed Perspectives. A darab az installációs művészet eszközeivel dolgozza fel a kapcsolódás és az elszigeteltség témaköreit.

A Budapest Design Week egyik különleges eseménye volt az Apollo Galery-ben látott előadás. Fotó: Oleg Borisuk

A Framed Perspectives azonban nem annyira hagyományos táncelőadás (még ha modern is), mint inkább installáció, amiben nagyon nagy hangsúly helyeződik az olyan technikai adottságokra, mint a díszlet, a tér, a zene. Az értelmezési lehetőségeket legalább annyira befolyásolják, mint a táncosok aktív munkája, ha nem jobban.

A már említett kocka rendkívül erős szimbólum, olyan keretrendszer, ami felborítja a kint és bent fogalmait, miként az előadás is a test (kint) és a lelkiség (bent) fogalmaival játszik. 

Ezt a teret üli körbe a közönség az Apollo Galleryben, nincs megadott szög, ami segítené az értelmezést, a mozgó szobrok látványa minden oldalról más képet fest, más értelmezéseknek nyit teret: volt például olyan, aki az elveszettségben kapott kapaszkodókra, segítségre asszociált a megkötözés gesztusából, de csak mert nem látta az aktus legvégét. Az ülőhelyként kihelyezett székek ugyanis akadályoznak benne, hogy szabadon sétáljunk a „színpad” körül, holott az erre való igény már csak azért is felvetődik, mert a második-harmadik sorból gyakran nem látni tisztán a mutatványt.

Táncpróba a SÍN Arts and Culture Centerben. Fotó: Kovács Milán/Deszkavizió

Itt azonban nemcsak horizontális, hanem vertikális nézőpontokról is beszélünk, a performansz teljesen más képet mutathat egy olyan térben, ahol lentről felfelé, illetve fentről lefelé is lehet nézni. Erre az Apollo Galleryben legfeljebb a technikusnak volt lehetősége, a performansz ordít valami sokkal különlegesebb helyszínért (bár az tény, hogy a szeptemberben nyílt, kortárs művészetet zászlajára tűző kiállítóér mosdója elsőre többünkön is kifogott).

Ez volt az első előadásunk, tehát törvényszerűen a legrosszabb is

 – jegyzi meg viccelődve Julien az előadás után, nem mentegetőzve, mint inkább törvényszerűségre hivatkozva, de ezzel akaratlanul erősítve a mozgás azon jellemzőjét, hogy sosem állandó, minden változik. 

Már a mozgó szobor gondolata is kibékíthetetlen ellentmondástól feszül, s ezen a ponton nekem is akad egy használható ötletem az előadás történetére vonatkozóan: a kapcsolódás nem is feltétlenül interperszonális, hanem saját magunkkal járunk haláltáncot, magunkban keressük azt a bizonyos harmóniát.

A párhuzamosság egyetlenegyszer valósul meg, mikor az előadás elején egy ponyva választja el a táncosokat, és a megvilágítás miatt egymás torz tükörképeiként hatnak, ami egyfajta születésallegóriaként is értelmezhető: ott még csak ismerkednek egymással és a világgal, akár egy mindenre rácsodálkozó csecsemő.

A performansznak kétségtelenül a technika a kevésbé kiforrott pontja, ami túlmutat a mozgáson és a művészet egészen más területére terel minket: a teret betöltő fény és a meditatív zene ugyancsak az új értelmezések végtelen sorát kínálná, de e területen már kevesebb izgalmat nyújt a darab (az előadás vizuális részéért Oleg Bursik ukrán művész, a zenei szövetért Adrien Cronet belga zeneszerző felelt). Mégsem lehet őket kárhoztatni, mivel itt összművészeti absztrakcióról beszélünk: könnyen lehet, hogy csak a hiány fejtené fel a valódi értékeiket. Az viszont egészen valószínű, hogy a hagyományos kiállítótér adottságai őket is korlátozzák, én megnézném ezt a darabot egy egészen más helyszínen is.